Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-11-14 / 46. szám

1915 november 14. pápa és vidéke. 3.munkásainak egészségtelen, félig nyers, fogyatékos táplálékával; hasonlítsátok össze a bálitermek párfümös világát a gépek zakatolásával, a fojtó léggázzal, a tüdősenyvesztő porral, és fületrázó lármával; hasonlítsátok össze a játékasztalok körül fölhangzó kacajt, az álmatlan, hosszú éjszakákon át éhezó' gyermekek sirásával; hasonlítsátok össze mindezeket és akkor igazat adtok a jasuajapoljai prófétaember Tolstoj szavainak : Fiat iustitia, per eat cultura! Legyen igazság, pusztuljon a kultúra! Igen, pusztuljon a kultúra, hacsak a vér és igazságtalanság árán tartható fönn ! E szörnyű igazságtalanság boszúért kiált az égbe, megtorlást, elégtételt követel. A munkások ezrei már ébredeznek, ökölbeszorított kezekkel, remegő' ajkakkal nyeldesik magukba, a »népfelvilágosítók« programmját: »Világ öszszes proletárjai egyesüljetek! Le a gazdagokkal, le a papokkal, le a joggal és a törvénnyel, legyen egyenlőség, legyen szabadság!« Ugye nagyszerű kép ?! Megérdemli, hogy gondolkodjunk fölötte ... A munkások ezreinek nyomora szülte a szocializmust, az idézi elő a nap-nap után előforduló munkásforradalmakat, zendüléseket, sztrájkokat, az hozta létre a feminizmust, mely a nőt is beleállítja a közéletbe, erejét felülmúló munkára kényszeríti, eltompítja érzékeit, megváltoztatja .sajátos érzelmeit, a nyomorba és végre a bűnbe sülyeszti! — Szóval általános az elégedetlenség, az elkeseredés, általános a nyomor és kétségbeesés! S mindez a kultúra jegyében! Hol van itt a boldogság, a béke, a megnyugvás ? Ugye sehol ? — Itt tehát ne keressünk boldogságot. — Menjünk inkább a kultúra élvezőihez, a gazdagokhoz, talán ott föllelhetjük. Járjuk be a paloták ezreit, a szalonok és bálitermek parkettjeit; mindenhol kábultsággal, ürességgel, fásultsággal találkozunk. Az élvezetek, a fény igen sokszor boldogtalan szívek osztályrésze. Ne higyjetek a hiú káprázatnak, ne a csillogó fénynek, ne higyjetek a brokátselyemnek, mert mindez külsőség, csalóka szín, mely sokszor blazírt lelket takar. A muszlinnel födött kebelben sokszor kínzó fájdalom, nyomasztó bú lappang és a hermelin belépőkével takart vállakra nagyon sokszor az élet fájdalmának ólomsúlya nehezedik. A gobelinszőnyegen is lehet nyomasztó bú, s tengernyi szenvedés tudatával járni. Nem a külsőség, hanem a lélek összhangzó szférája adja meg a boldogságot. Jól mondja Hajós Szaniszló: »Az élet olyan, mint a saisi lefátyolozott kép, melyet Schiller megénekelt, akinek van • > - . bátorsága a képről ellebbentem az arannyal átszőtt biborfátyolt, megismeri a valót, s bár keserű csalódást érez, de kiábrándul a hazug örömökből . . .« (A végtelen felé. 1910. 183.) Tehát itt sem találkoztunk a boldogsággal ! Már most hol keressük ? De a modern intellektüellek újra megszólalnak: »Megszoktuk már, hogy a középkor sötétségében botorkáló szerzetes így nyilatkozzék a XX. század kultúrájáról. A higgadt és előítéletektől ment férfiak másképen Ítélnek e tárgyról«. Erre rövid a válaszom! Hogy a kultúrához sok vér tapadt (bányaszerencsétlenség, gázrobbanás, gyárbeomlás stb.) és hogy a haladásnak mennyi mártyrja vérzett el, azt nem tagadhatja senki, aki lát, hall, és tapasztal. Másrészt azt sem lehet tagadni, hogy a modern kultúra idézte elő az osztályharcot, az volt okozója a munkások elégedetlenségének és okozója napjainkban is. Ezt Tolstoj és ezren mások is elismerik. Ezeken a dolgokon sürgősen kell segítenünk. Mi nem azt mondjuk, hogy a munkások otthagyva a gyárakat, munkakörüket, szalonokba vonuljanak és a billiárd-asztalok köré álljanak, hogy verjék ki a gazdagokat saját jogos tulajdonaikból, nem, ezt mi nem akarjuk és nem is akarhatjuk, hacsak nem akarjuk fölzavarni és alapjában fölforgatni az Isten által meghatározott társadalmi rendet. Mi csak két dolgot hangoztatunk. — A tőkepénzesek, a gyártulajdonosok, a munkaadók adjanak munkásainknak olyan bért, mely elégséges egy család tiszteségás ellátására idilleket' mutattak be a kis gyerekkel játszó katonákban és a megható bucsúzásokban, viszontlátásban. Voltak, akik a fényt látták és az árnyékot nem; vészigazságokat szólaltattak meg, miközben az érem másik oldalára nem akartak pillantani. De voltak sötétszemű, pesszimista gondolkozásúak is, akik viszont csak a károgó hollókat, az oszlásnak induló tetemeket vették észre. Verescsagin, a tragikus véget ért orosz festő, piramist rakott koponyákból és azt írta alája: a háború apotheozisa. Zichy Mihály is a pusztítás géniuszának suhogó öldöklését mutatja be; a koponyahalom fölé megbocsáthatatlan tendenciával IX. Pius pápát ülteti, miközben a történeti és művészi igazságot vágja arcúi. Stuck halomban heverő, kékülő, oszlásnak induló holttestek fölött járatja utálatos, a hullákba belesüppedő lovon a háború démonát, aki kegyetlen és visszataszító arccal jár áldozatai fölött. Kietlen hullamező terül el lábai alatt; a messzeségben láng és füst jelzi a háború kultúrapusztítását. Ez is csak részigazság, ez az érem ntásik oldala. Ugyanerre az oldalra veti Feuerstein a szemét. De neki nem a koponyahalmok, nem is a hullamezők imponálnak; müvészlelke máshova tekint, oda a feldúlt otthonokba, a feldúlt lelkekbe, akiknek mindenét elvitte a pusztítás démona. Odalát az anyák és hitvesek, az árvák lelkének összeomlásába; a szíveket szólaltatja meg, nem a károgó hollókat. A háború emberölését, anyagi csapásait csak a háttérbe állítja. Ott lobog az ellenséges gyűlölet, ott csapnak össze a harcosok, ott gyulladnak ki az otthonok és ott terűinek el holtan az áldozatok. De ez nem monumentális képének főtárgya. Elül dúl az igazi benső harc. Az anyák, a hitvesek, az árvák lelkében, akik otthonukat vesztették és most a kereszt tövében állnak. De nem azért, hogy megnyugvó szívvel vessék magukat a Felfeszített lábához. Nem azért, hogy irgalomért esedezzenek. Nem. Hanem azért, hogy összezúzott, összetört leikükből az elkeseredés, a kétségbeesés, a gyűlölet szíveket hamvasztó tüze gyuladjon ki; azért, hogy kitörjön belőlük az átok; azért, hogy ökölbeszorított kézzel, átkozódó ajakkal fejezzék ki szívük összeomlását. Holtan terül el a harcos, fölötte hitvese, baljával férjének mellére tapint, mintha azt az elszállott életet akarná mégegyszer megérezni; de nem néz a halott arcába; hiszen szeme lecsukódott, ugyan mit is mondhatna neki az a halott; nem; jobbját ökölbeszorítja, arcát a háttérben tomboló harcosokra veti. Mellette térdelő helyzetéből felugorva dühtől eltorzult arccal szórja átkait egy másik hitves, akinek még az a vigasztalása sincs meg, hogy férjének holttetemére borúlhatntp A kereszt tövében ül az elesettnek anyja; nem átkoz, csak összetört szívvel tekint élettelen fiára és átkozódó menyére. Az összezúzott szívek harca ezzel még nincs kimerítve. Ott áll még egy család, csak hárman vannak, a negyedikért törtek össze mindahárman. Az árva, a hitves és az elesett anyja. Az árva édesanyjához simúl, könytelen, kétségbeesett fájdalommal; a hitvesben Niobenak szenvedése dúl; az a megkövítő, elhamvasztó fájdalom. Az elesett anyja már nem tud megállni, tehetetlenül esik fia hitvesének karjába. És a csoport mögött ott emelkedik a kereszt, amely a világ fájdalmát hordozza. Valaki megnyugodva borúi rája. Az egész kép egy rettentő tetemrehívás. A kép nemcsak tárgyával, hanem kompozíciójával is remeke a háborús művészetnek. Feuerstein sokat foglalkozott vele, míg a végleges alakítást megadta neki. A tárgyat több tanulmányban dolgozta fel előzetesen, mindenütt más-más alakításban. Végre egy ségesítette az egészet és így alakúit ki remekmüve. A kompozíció alapja a háromszög.