Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-11-07 / 45. szám

1915 október 17. PÁPA ÉS VIDEKE. 3. őolják — teljesen fedi a kultúra valláserkölcsi alapelveit. Lássuk, mennyi ebben az igazság ?! A becsület nem egyéb, mint az emberek vélekedése valakinek erkölcsi értékéről. Ez a becsület azonban sokszor megcsal és azért esedékes. A becsület nem a külső, az emberek gyarló és tökéletlen véleménye, hanem a belső érték szerint igazodik. Megtörténhetik, hogy valaki igen nagy becsületnek örvend a világ előtt, de lelki értékére, illetőleg belső erkölcsi mivoltára nézve talán a legbecstelenebb ember. Az ember valójában annyit ér, amekkora az értéke Isten előtt. A világ előtt a becsület nagyon sokszor egész más színezettel bír. Kit mond a világ becsületes embernek ? Aki rendőrséggel, bírósággal nem került összeütközésbe, aki titokban lop, rabol, csal, az mind »becsületes« ember. A gyáros, aki éhbért ád munkásainak; a kereskedő, ki hamis mértéket használ, és az árukat hamisítja; a hadseregszállító, aki télnek idején papírtalpu cipőket ád a nemzet hadseregének; aki női kelmével ruházza fagyban álló harcosainkat; aki élelmiszeruzsorát teremt s ezer s ezer ember nyomorát okozza; aki börzét játszik és emeli az árakat; a családapa, ki elissza keresetét és nyomorba dönti családját; a fiatalember, ki bűnházakat látogat; a férj, aki házassági esküjét megszegi, stb. Mindezek becsületes embereknek tartják magukat. Találóan rakták. A sok drágagyöngytől ragyogó fény öntötte el a kastély valamennyi termét; a gyémántkövek úgy fénylettek, mint a sárkányszemek, amelynek ezt a tündéri hajadont kellett volna őrizniök... Egy ilyen kő azután nagy szomorúságba döntötte a családot . . . — Az uri lakóháztól három kőhajításra feküdt egy kis tavacska. Ennek partján volt a nemzetes asszony legkedveltebb sétahelye... Egy alkalommal szintén itt járt a hűs fák alatt s úgy gyönyörködött egy gyémántkő lángoló tüzében. A fényes kő kisiklott kezéből a viz felé ... Ő utána kapott ... de •elvesztette az egyensúlyt ... és lebukott a tóba — ott is veszett. — Gyászruhát öltött Aranka. Gyászfeketével födtek be mindent. Megszűnt a csillogás, a fény, a pompa. A gyászos borongás elűzte az udvarlók nagy tömegét . . . Csak egy maradt vissza, egy szőke lovag s ez kitartott egészen a gyász-év végéig .. _ Már a mennyegzőt is kitűzték egy farsangi szerdára . . . — Az esküvő előtt való kedden Balázs úr megkívánta a vizet: — Hozz, édes leányom — kérte Arankát. Azért épen őt, mert nem merte szolgára bízni; félt, hogy gonosz bánásmódjáért valamelyik megmérgezi ... A szép leányzó el is indult a hóval borított, síkosra mondja Szuszai: »A becsület olyan köpenyke, melyet a rövidlátó emberek aggatnak ránk, de e köpenyke malaclopó is lehet, minden titkos gazság elfér alatta«. Ilyen értelemben vett becsület nem lehet eszményünk. Ilyen becsület nem lehet a kultúra alapelve. Nekünk és kultúránknak lelki értékekben gazdag, szellemi és erkölcsi nívón álló, jellemszilárd és öntudatos becsületre van szüksége. Ezt pedig egyedül a valláserkölcsi világnézet neveli bennünk. Ami a másik sarktételt illeti, az egyenesen abnormis. Tisztelni kell mindenkinek a meggyőződését. Milyen jól hangzik e rövid mondat s mégis, mily isszonyu mérget rejt magában. A meggyőződést tiszteletben tartani, lovagias erény. Mindenképen kivánatos, különösen az irodalom terén. De ez a meggyőződés csak addig részesül tiszteletben, amíg az igazság, az erkölcs, a jog, a természeti törvény határain belül mozog, mert ezeket átlépi, elveszíti létjogosultságát. — Ha minden meggyőződést, kivétel nélkül tisztelnünk kellene, akkor a legperfidebb elveknek nyújtanánk segédkezet. Vaillant 1893-ban bombát dobott a francia nemzetgyűlés termébe. Mikor elfogták és törvénybe idézték, így szólt: »Csakis az anarchia mentheti meg az emberiséget. Ez az éri meggyőződésem!« Tudjuk-e tisztelni ezt a meggyőződést?... Vagy talán, aki meggyőződésből a raafagyott uton a tó felé ... A márványkancsót megmerítette a szép, tiszta vizbe — de ebben a minutában a lába megcsúszott és egy hangos sikoly után a tó vizébe esett ... A vőlegény hallotta a rémes, vérfagyasztó kiáltást, bár nagyon sietett a hang irányába — későn ért oda ... A viz csak holtan adta vissza Arankát . . . elrepült lelke abba a világba, ahová engedje a jó Isten, hogy éltünk után mi is eljuthassunk . . . Az elbeszélés rrjegszakadt. A vén agglegény arca nyitott könyv volt, amiről le lehetett olvasni, hogy a hátralévő részt elakarja hallgatni. De nem oda buda! Hohó! A folytatására is kíváncsiak volnánk •—- hangzott a hallgatóság ajkáról. Nagy és hosszú könyörgés után megoldották a nyelvét. — A vőlegény Aranka után ugrott s ő is ott veszett. — Szegény! — sajnálkozott mindenki. — A tó áldozatait eltemették • a legsötétebb pompával, amin az egész falu részt vett. Egy lélek sem akadt, aki nem sirt volna. A gőgös úr szeme se' maradt szárazon, sőt, amint öreganyám mondotta, gőgjében is alábbszállt, bár ez a régen kiérdemelt büntetést nem tolta el — az hamar bekövetkezett; még a következő nyáron, amikor a gánvagyont rablásnak nyilvánítja, aki a vallásosság, hazafiasság és az erény cselekedeteire, fönséges érzelmeire rásüti a merő hazugság és szemfényvesztés bélyegét, vájjon az ilyen is érdemel tiszteletet? Ha ez az elv igaz volna a maga általánosságában, akkor valóban teljesedésbe mennének sz. Ágoston szavai: »az országok rablóbarlangokká lesznek«. Akkor a hazaárulás, istenkáromlás, a becstelenség, a hazugság, az igazságtalanság erényekké válnának; akkor a kéjenc világfi szabadon ránthatná sárba az erényt, letiporhatná a liliomot; akkor a lopás, a merénylet, a bomba, a revolver etikett-cikkekké lennének; akkor hiábavalók a törvények, hiábavalók a rendeletek, a bíróságok, a fegyházak, mert akármilyen bűnös azzal állhat elő a vallatásnál: »én egyebet nem tettem, csak a saját meggyőződésemet követtem, a meggyőződést pedig mindenkinek tisztelnie kell!« . . . Nos, ha most a bírák — támaszkodva a »meggyőződés-tisztelet« elvére, — a bűnöst fölmentenék, ugyebár ez kissé furcsa igazságszolgáltatás lenne?! . . . Kétségtelen, hogy az »elveket« bátran levehetjük a napirendről akkor, amikor az igazi kultúra alapjairól beszélünk. (Folytatjuk). . = Hirdetmény. A város adóhivatala közhírré teszi, hogy az 1915. évre érvényesített hadmentességi-díj kivetési lajstroma a veszprémi kir. pénzügyigazgatóságtól leérkezett és f. hó 16-ig a v. adóhivatalban a hivatalos órák alatt mindenki által betekinthető. villám, egy borzasztó égiháború alkalmával háromszor egymásután a kastélyba vágott, s azt fölgyújtotta; viz nem lévén közel, oltani nem lehetett, így benn égett a gazdag úr, bent veszett a parázsban a sok gyémánt, ékszer, csak a jámbor cselédek menekültek meg egyedül . . . — Megérdemelte a büntetést — zúgták félhalkan, elégedett hangon. — Ma későre jár az idő, közéig az éjfél. Holnap mást mesélek el. A fosztásnak vége, táncoljatok -- biztatta őket, hogy a meséje által lehangolt kedélyek kissé jobb kedvre hangolódjanak vissza, míg maga az öregekkel haza készülődött. ... Már messze járt az őszi éjszakában, de a hűvös szél Kecskésék portája felől még mindig utána hordta a harmonikából szakadt akkordokat és a táncos párok víg zsivaját... Utja végén — háza előtt — megállt és hallgatódzott, majd jelentőségteljes hangon mormogta deresedő bajusza alatt: Ilyen az ifjúság! Mesében él, mégis mesét kiván. Ha megöregszik ? jön a kiábrándulás — akkor látja, hogy mi az élet, hogy ami elmúlt, az volt a tündérország .. . Madarász József.