Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-17 / 42. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1915 október 17. pázniok. Társadalmunk mélyéről ugyanis zúgolódások, sőt sok helyt fenyegetések is hangzanak fel, a lelkek kráterében elégedetlenség forr. Méla borongással kell megállapítanunk, hogy az anyagi nyomor sötétjétől s az absolut tehetetlenség kínjától körülvett szenvedők, a kétségbeesésbe taszító nyomások alatt álló könnyezők, kiknek lelki egyensúlyán gázolt át az élet — sírva kérnek bebocsájtatást a közérdeklődésbe. Vannak helyzetek, amelyeknek csak igen halvány körvonalai látszanak ugyan, — értem a nyomorukat azon célból eltitkolni törekvő nemes és büszke szűkölködőket, nehogy szánalmat váltsanak ki a közömbösökben — azonban a körvonalak annyira szimptomatikusak, hogy a gyöngéd, finom tapintatu lelkek könynyen megkombinálhatják maguknak a teljes képet, amely a nemes szívekben csak könnyeket fakaszthat . . . Zsendüljön föl mindnyájunkban a nagy idők hivatásának ' az öntudata. Lépjünk ki abból a tucatból, amelynek útja annyira lent kígyózik: az eszményi javakat, a legvalódibb emberi értékeket nem becsüli s szíve fölött temetői hideg csend borong . . . Hozzunk nagystílű áldozatokat, hogy önhibáján kivül senkinek se kelljen éheznie, nyomorognia, a bűn útjára lépnie! A szeretet óceánjának hullámai borítsák el szívünket, nehogy az elégedetlenség parazsa nálunk is szikrát fogjon. P. Agnell. Idézet a B. H.-ból a futurista költészet értékelésére. Két fiatal fővárosi tanuló írt Ady Endre úrnak s azt a kérdést intézte hozzá, hogy mit tart Gyóni Gézáról. Ady Endre úr a következő levéllel válaszolt a fiataloknak: Kedves, fiatal barátom, Gyóni (Áchim) Géza soha se volt költő s nem is lesz. Ezt még egy világháború sem tudta megcsinálni. Fiatal ujságiró-szimattal s kényelmetlenül kényelmes helyzetében transzponálta igaz poéták formáit s hangulatait. Természetesen elsősorban engem bányászott ki, de szerencsére nem jó bányász ... Csak annyi ő, mint a háborús revük szerzői. Hadd éljen szegény s ha hazakerül, hadd élhessen meg e szörnyű háborúból, mely annyiunk életét vette el vagy tette tönkre. Üdvözli szívesen Ady Endre. Ez a szörnyű cinikus és pökhendi levél, amelyet, mert mégis csak magánlevél — nem teszek lészletes kritika tárgyává, fényes okirat lesz az irodalomtörténet számára, amely a mi évtizedeink irodalmát fogja vizsgálni. Ebből a vizsgálatból szeretnék e dokumentum kapcsán valamit anticipálni. Elsőbben, hogy Gyóni Géza nem költő, sőt nem is lesz. Ez utóbbit helyben hagyom így: ha most nem az, akkor már ezután se lesz. Én azonban éppen a napokban olvastam ennek a nevezetes költőnek egy irodalmi folyóiratban beható, elemező kritikáját, amely Ady Endre véleményének éppen az ellenkezőjét hirdette: napjaink legerősebb költői tehetségei közé taftozik Gyóni Géza. Ellenben amit Ady Endréről eddig olvastam, ott annyi volt, hogy Ady egy reveláció, egy próféta, újító, zseni, aki túlszárnyalta és homályba döntötte mindazt, amit eddig és mindazokat, akik eddig strófákban írtak. Ezt persze az ő tanítványai írták és azt gondolom, komolyan is vették és el is hitték, amit írtak. Ha nem is mindnyájan; de egyikökmásikok: az együgyűebbek és naivabbak. Hiszen miért tartózkodtak volna a mesterről efféléket hirdetni, holott a mester maga hirdeti e levelében is, hogy Gyóni csak az igaz poétákat transzponálta, »természetesen elsősorban' őt, nyilván a iegigazabbat. De ne legyünk igazságtalanok. Ha igaz az, hogy az az igazi költő, aki a maga idejének lelki tartalmát, küzdelmét, vágyát, igazságát és érzelmeit dalban meg tudja örökíteni: akkor azt tartom, Ady is igazi költő, meg Gyóni is az. Ady Endre megörökítette nemzedékünk egy részének esztétikai és erkölcsi világát. Azt a részét, amely megcsömörlött attól, amit eddig szépnek, egészségesnek, tisztességesnek és kívánatosnak tartottak és pajzsra emelte, amibe menekült megterhelt esztétikai gyomrával: a rondát, az egészségtelent, a tisztességtelent és a tilost. Kitűnt róluk, hogy sem arra nem jók, hogy a háború veszedelmeit viseljék, semhogy énekeljék. Róluk kiderítette a háború, hogy jók voltak arra, hogy egy unotf és megcsömörlött kornak babérral jutalmazott szórakoztató pojácái legyenek, de komoly idők, komoly emberek, komoly dolgok számára nem valók. Abból, amiről énekelt, Gyóni alaposan kivette a részét: a háború minden szenvedéséből és veszedelméből, Ha a sors úgy intézkedett, hogy nem kellett belepusztulnia a háborúba, akkor tán nem baj, ha valahogy legalább megél abból, amit a iiáborúban tanult. Ha pedig Ady Endre iskolája is átélte mindazt a vérivó szerelmet, rothadást, piszkot s utálatot, amit verseiben összehordott, akkor — gratulálok nekik.*) Dunántuli. *) Felhívjuk ezzel kapcsolatban olvasóinknak figyelmét Gyóninak lapunkban közölt költeményére. akadt meg a tekintetem. Egyrészt mert Sorky Gáspárnénak magának is volt birtoka, tehát máris többhöz konyított, mint a harisnyakötéshez, másrészt mert az özvegyek könynyebben kaphat'ók a házasság keserű igájába, mint a lányok. Bis repetita piacent — tartja a latin közmondás. Nem csináltam sok teketóriát vele. Beállítottam hozzá amúgy véletlenül s elkezdtem beszélgetni vele. Elsőben az időről, követválasztásról, meg a legújabb divatról; utána a termésről, cselédekről, még a kutya nagy adóról. S eddig mindenben egyetértettünk. Csudálattal adóztam mindennemű tudásának s a végén fölsóhajtottam: — Ilyen feleség kellene énnekem. Ü elhallgatott. Lesütötte két barna szemét. S én persze megfogtam a kezét. Ez volt közös fogságunk egész története. A második látogatás már menyasszonyomnak szólt. Hiába no: okos népek hamar megértik egymást. Első alkalommal elég délceg volt a járásom, de második fölvonulásom már nehézségekkel vala összekötve. Valahol, talán a századik határban döröghetett, mert közbe mintha villanyos ütés érte volna a lábamat. És én menyasszonyom oldalán összeszorított ajakkal falat kerestem. Őnagysága kedvesen csacsogott, de végre is észre kellett vennie különös vergődésemet. Mert egészen felém hajolt, hogy illatos fürtjei borongó homlokomat szinte betakarták s gyengéd kézszorítással tudakolta: — Baja van talán ? Azokból a fürtökből is akárcsak elektromos szikrák pattantak volna át testemen, melyek a lábamat ért ütéseket tisztára lefegyverezték. A közérzetem egészen jó volt immár, ahogy a doktorok mondanák s én bátran letagadhattam volna minden bajomat. Semmiféle vőlegény nem beszél szívesen a nyavalyás voltáról. Hanem rögtön eszembe jutott boldogult édesapám jótanácsa: — Egyenes uton járj, mindig fiam. A kísértés csak pillanatig tartott. Teljes őszinteséggel fakadtam ki: — A vadászat! Jaj azok a vadrécék! Azok hát alaposan béfütöttek a jobb lábamnak, Malvin. — Tehát érzi ? — tudakolta ennivaló kedvességgel. — Hogy érzem-e ? — keseredtem én neki.— Meghiszem azt! Tessék egyszer megpróbálni térdig érő vízben utánuk járni a szárcsáknak, kanalas gémnek! Néha bizony akárcsak bicskával hasogatnák. — Szegény vadászom! Aztán senkije se volt, aki ápolta, fürösztötte volna? — simogatta érzéssel homlokomat a nekipirult özvegy. — Ez az, Malvin — tört ki belőlem lelkesen a szó — látom, maga nagyon jól tudja, mitől döglik a légy. Árván állottam; senki, szál lélek sem gondoskodott rólam. Mindegy volt mindenkinek, ha élek, halok-e .. — Ezentúl máskép lesz — hajtotta menyasszonyom vállamra fejét s végtelen érzéssel tekintett föl rám. Ezentúl én fogom gondodat viselni kedvesem. Nyáron fürdőre mégy, télen én óvlak esőtől, hótól, a gazdaságot pedig elvezetem magam, mint a pinty. Ez kellett énnekem. Ezt kerestem éppen. Szívem tele volt érzéssel, szerelemmel. Keblemre szorítottam. — Drága gyöngyvirágom,, te! — szakadt föl a mélységes sóhajtás vibráló lelkemből s csókot nyomtam két piros ajkára. Eddig rendben lettünk volna. Most következett még csak, amit boldogult édesapám görbe útnak nevezett volna. Megkísértett a gonosz. Pedig báránybőrben közeledett. Legjobb barátom, Szűcs Géza vállalkozott rá, hogy boldogságomat teljessé tegye. Elsőben gratulált. Utána csudálkozni próbált. Nem azon, hogy megházasodom, mert hát azt szerinte, nagyon okosan teszem.