Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-17 / 42. szám

1915 október 17. pápa és vidéke. 3. Esterházy Jenő gróf és a pápai szegények. A Pápa-ugödi hitbizomány új ura, Esterházy Jenő gróf újabban ismét fényes tanújelét adta nemeslelkűségének, Pápa városa iránti jóindulatának s különösen a város szegényei iránt érzett áldozatkészségének, amennyiben intézkedett, hogy Pápa város szegényei közül ötvenen a pápai uradalmi pénztár útján állandóan nagyobb pénzsegélyben részesíttessenek, mely segély havonta lesz folyóvá téve. Hogy ki legyen ez az ötven szegény pápai, arra nézve csak azt kötötte ki a nemes gróf, hogy 25 kath., 10 ref., 10 ev. és 5 izr. vallásut hozzanak javaslatba az illető felekezet lelkészei, mégis úgy, hogy míg a katholikus egyéneket egyedül a mindenkori pápai plébános, addig a többieket a v. tanács az illető lelkészekkel egyetértőleg terjeszti elő. A segélyosztás még e hónapban veszi kezdetét. A gróf úr ez újabb nemes tette egyáltalában nem szorul külön kommentárra és dicséretre, mert ez igazán önmagát dicséri. = Hirdetmény. Az 1915. évre érvényesített általános jövödelmi pótadó kivetési lajstroma a pénzügyigazgatóságtól leérkezett és okt. 17-től 25-ig a város adóhivatalánál közszemlére kitétetett. A hivatalos órák alatt mindenki által betekinthető. Csak az nem fért a fejébe, hogy éppen Sorky Gáspár özvegyébe botlottam bele. — S mi kifogásod ellene, Géza? — kérdeztem én megbántódva — nem elég csinos neked ? — Szinte túlságosan csinos — volt a meggondolva adott válasz. — Ismertem még férje korából. És mondhatom, abban az aszszonyban sok minden lakik. — Őszinte, kedves, szinte fülig szerelmes vagyok beléje — vallottam meg én. — En az asszonyról beszélek, barátom s nem rólad. Góndolod, hogy ő is viszonozni fogja érzelmeidet? — Hogy gondolom-e ? Tudom. Mérget mernék rá venni. Még a köszvényes lábamat sem kifogásolta. — Elhiszem, mikor ezer hold termi hozzá a bodzát, pipitért — kacagott keserűen Szűcs Géza. — Azt gondolod talán — pattantam föl, mintha csalán csipett volna meg — Malvin az én ezer holdamba szerelmes? — Én nem hiszek semmit — csóválta fejét a skeptikus ember — hanem ha én volnék a te helyedben, hát okvetlen próbára tenném az ezer hold irányában. Ha egyszer egész életünk boldogságáról vagyon szó, az nem gyerekjáték, barátom. Rágódjál a dolgon darabig, azután cselekedjél. A lengyelekért. Tessék aláírni! Vettük a következő levelet: Mélyen tisztelt Szerkesztőség! Nem tudhatjuk messze vagy közel van-e az idő, mikor nemzeteik forró imádsága és áldásával kisért szövetséges hadseregek a békét parancsolják a letört ellenségre, miként nem is sejtjük melyik -lészen a nap, mikor Isten ege alatt béke köszönt a véráztatta szomorú tájakra is, de nem is várhatunk az utolsó pillanatra, most kell, most akarjuk szabadságszerető nemzetünk történelméhez illően, szivünknek a lengyel nemzetért való dobbanását hallatni, most, amikor a rombadült városok, feldúlt családi fészkek, ezer borzalom, . tenger fájdalom és annyi könny árán, már ébred a cári hordák vértől feketélő karmaiból kiszabadult Lengyelország! Napok előtt a magyar törvényhatóságokhoz fordultunk, hogy azon érzézek jegyében, melyek évszázadok bújában és örömében testvérré tették a magyart a lengyellel, — emeljék fel szavukat multjukhoz méltóan, a háborúban legérzékenyebben sújtott, a megpróbáltatás rettentő óráit átszenvedett, szabadságát váró lengyel nemzetért, mely bánatos fáradt lelke egész bizodalmával és reménységével tekint azokra, kiknek módjukban lesz dönteni n lengyelség jó sorsáról. Ma a nemzet sajtójához, a sajtó minden munkásához küldjük kérésünket, hogy tollának, lelkesedésének erejével szárnyat adjon a magyar százezrek impozáns módon való megnyilatkozhatása céljából ama gondolatunknak, hogy a békekongresszus elé kerülendő tömeges aláirások révén sorakozzék és szólalják meg a nemzet minden rétege, a lengyel nemzet és annak törekvései iránti rokonszenv bizonyságául is. Mely kéA kisértő eltávozott, de visszahagyta a férget, melyet szivembe ültetett. Azt mondta, én rágódjam, pedig az nagyon fölösleges volt, eleget rágódott a féreg helyettem. Kikezdte az önérzetemet. Mert hogy én csak ezer hold árán kapjak feleséget, az mégis bántott volna. Hogy a manóba is ne! De hát mit csináljak ? Ne higyjek annak az asszonynak ? Talmi volna a szíve, szerelme; tettetés minden szava, gyengédsége ? — Olyan nincs, tört ki belőlem a legbensőbb meggyőződés hangja s rögtön olyan jóleső érzés cikázott át egész valómon, hogy pillanatra még a lábam szaggatását is feledtem. — De ha menyasszonyom igaz érzéssel van hozzám, akkor semmi veszedelem nem származhatik belőle . . . akkor próbára is tehetem — súgta rögtön utána valami. Miért ne ? Ha nem teszem, a féreg örökké ott motoszkál majd a szivem valamelyik pitvarában. Egy mód van csak: lefejezem irgalom nélkül a bestiát. Levelet írok menyasszonyomnak s az őszinteség leple alatt nagyot hazudom. Megirom neki, hogy férfias kötelességemnek tartom anyagi ügyeimet illetőleg kellően tájékoztatni. Ezer holdam van, az igaz, de nem mind arany, ami fénylik. Az a föld erősen inog a lábam alatt. Megfeszített munka árán fogjuk csak megrésünket, a lengyel nemzet ügyét, amúgy is oly szives szeretettel felkaroló magyar sajtó és az igen tisztelt szerkesztőség jóindulatába és barátságába ajánlva, vagyunk hazafias üdvözlettel a Magyar-Lengyei Egyesület Miklósi Ferdinánd Leo Dr. Nyári Albert báró titkár. elnök. * Az aláirandó — Stern Ernő könyvnyomdájában kitett — iv szövege ez: A Magyar Nemzetet ezer éves barátság, jóindulat és hála köti Lengyelországhoz, s ezen érzelmek újult erővel támadnak fel lelkében, mikor a Lengyel Nemzetnek további sorsa kerül döntés alá. A sors Európa egykori Nagyhatalmát mélyen megalázta. Saját vére, akivel egy bölcsője volt, emelt reá orgyilkos kezet, s rakott bilincset reá. A világtörténelemnek örökké ragyogó lapjai lesznek azok, amelyekre az elbukása óta vívott szabadságharcai vannak felirva. A szabadságért egyetlen nemzet se vérezett még annyit, mint a lengyel. És ezekben a harcokban soha segítő kart nem talált széles e világon. A zsarnok ökle minden egyes vérbefullt kísérlet után annál súlyosabban nehezedett reá. Kegyetlen, féltékeny volt a félvilágra kiterjeszkedő Orosz birodalom, mert tudta, hogy hatalmát csak addig rettegik, a mig rabságban tudja tartani Lengyelországot. A mostani világháború által pusztává tett lengyelországi romok között előtör újra a »Jeszcze Polska nie Zginela«, az örök reménykedés szava. És a harctereken a lengyel himnuszt énekelve mennek győzelemre, vagy a halálba a legendás lengyel fiuk, a legionáriusok. És elesnek, vagy bénán maradnak a hazáért való küzdelemben a fegyverfogható férfiak mind. Özvegyeknek és árváknak az országa lett újra Lengyelország! tartani tudni. És ezek után tessék újból határozni, vájjon megmarad-e amellett a dicséretes szándéka mellett, hogy hozzám, egy köszvényes emberhez feleségül jöjjön. Három napi lelki küzdelmembe került, míg a levelet meg tudtam írni. Szinte éreztem, hogy most először térek le az egyenes útról életemben. De nem tehettem róla. Önérzetem megkövetelte azt az áldozatot. A levelet elküldtem s a felelet alig váratott magára egy napnál tovább. Remegő kézzel bontottam föl. Előérzetem azt súgta, hogy veszedelem fenyegeti boldogságomat. Nagyon rövid volt a válasza. Annyit tartalmazott mindössze: — A szegénységtől nem félek. Hanem a betegség . . . Megfontoltam a dolgot: igaza van, mi nem vagyunk egymáshoz valók. A levél kiesett kezemből: — Hogy hazudik a kigyó! — szisszentem fel dühösen. Talán a hajamat is téptem. Mikor azonban fájdalmam első rohama elmúlt s az eszem lassan belezökkent a rendes kerékvágásába, szinte gyermekes öröm vette bérbe az imént még annyira zaklatott szivemet. — Mi lett volna belőlem — tört ki belőlem a kérdés — ha az egyszer is le nem találok térni az egyenes útról! Az egyszer az ezer hold többet ért szegény boldogult szülőm minden jótanácsánál.