Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-17 / 42. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 szeptember 17. 39. szám. PÁPA ES VIDÉKE. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai esperesi kerület papságának és a pápa-csóthi esperesi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Aminek mindnyájunkban föl kell pezsdülnie. Tény, hogy minden értelmes lény nagyságra törekszik. Ennek oromsikjára azonban föl nem emelkedik csak akkor, ha nagy hivatás öntudata fűti. Kevés eszes lény sejti, minő hatalmas erők szunnyadnak lelke kráterében, szíve feneketlen forrásaiban. Akkor ébred csak létezésük tudatára, ha alvó vérét a nagy feladatok fölkorbácsolják, újra pezsgésbe hozzák — sürgetve, hogy a bensejében szendergő, letargiába sülyedt energiái mint a csirák kifelé törjenek, a napot keressék: munkába, dicső tettekbe zsendüljenek ki. Diogenesz fényes nappali órákban kezében lámpással keresett embert. A valóságban mily rengeteg számú is a merően képességes ember, aki szép, nagy egyéniség lehetne, ha nagy feladatokkal töltekeznék. Olyan időket élünk, midőn nem kell nagy feladatok után fürkésznünk. Az édes Haza kijelölte már azokat mindnyájunk számára. Ami nagy hivatásunk most: az egész embernek: a gondolkodó nádszálnak és a lélek egész óceánjának az édes hazáért való feláldozása. Mert egyedül az áldozat az a varázserő, amely magasztos gondolatokban füröszti lelkünket, tartja épen reménységünket, teremt azuros napokat, emel föl és nemesít. A tudomány minden vívmányához, a jog mindenegyes győzelmi babérjához, emelkedésünk minden lépcsőjéhez tengervér s még több szívvér tapadt. Haladásunk minden diadalivén mondhatatlan szenvedés árnya borong. S ami elragadóan szép tünemény a történelemben: a legkiválóbb egyéniségek, a közélet vértanúi, az igazi kultúra apostolai között alig akad egy is, aki éltében vette volna el jutalmát. Hisz legtöbbje mint száműzött, menekült vagy vértanú evezett át az öröklét révpartjába. A Gondviselés azért állította őket bele a történelembe, hogy halhatatlanságukkal folyton-folyvást őrt álljanak az emberiség legbecsesebb kincsei, legnagyobb eszméi mellett; hogy dicsőségük birodalmából, melynek nincs lombhullása, hervadása, ekként kiáltsanak hozzánk: ébredjetek öntudatára éltetek végtelen becsének, fölséges céljának: nem azért szép és értékes, mert megengedi friss rózsakoszorukkal koronáznotok, hanem, mert áldozatul hozhat- # játok az igazságért és szeretetért .... Tudtuk, az a fél kerül ki győztesen a titáni küzdelemből, amely élénkebben rezonál a halhatatlan nagyok igéire, mert mindig az volt s lesz is az erősebb, amelyik tökéletesebben meg tud feledkezni önmagáról, következéskép többet is tud adni. Részünkön a győzelem, mivel nagyobb átmérőjű eszmekörből szívjuk az életet: a hazaszeretetet valódi erényként gyakoroljuk. Ugyanakkor azonban, amidőn a titánok harcában derék katonaságunk szívének vérvirágai illatoznak, itthon a testvéri szeretet szívrózsáinak kell pomTÁRCA. Egyenes út. — Irta: Kincs István. — Apám után ezer holdat meg egy jótanácsot örököltem s szegény jó öregem meg volt róla győzó'dve, hogy a jólanácsa fölér magával az ezer holddal is. — Egyenes uton járj, fiam, mindig — mondta elhaló hangon — és soha nem lesz bajod semmiféle emberfiával. — Hát persze, hogy azon járok — gondoltam magamban. A görbéket a mértanban sem szeretem: azoknak voltak a legnehezebb egyenleteik. Hanem azért igazán kiváncsi voltam rá, vájjon az egyenes uton nem-e botlik belém senki. És böcsületük re legyen mondva az embereknek, igen tisztes távolságban tartották magukat tőlem. A parasztok megtekintetesuraztak — akkor még a nagyságos urak többnyire künn laktak Galíciában — birtokos társaim pedig per »barátom«, vagy »öcsémuram« szólítottak. Szívesen tettem szolgálatot mindenkinek. S azt valamennyien igen nagyon nagyra vették, biztosítván viszont engemet is, hogy bármit kérjek tőlük, ha mindjárt birtokuk felét is, hát odaadják. Nem tettem próbára őket. Mert hátha odaadták volna. Pedig innen-onnan magam sem tudtam már, mitévő legyek a tulajdon ezer holdas birtokommal. Nyavalyás ember nem szívesen bomlik künn a barázdában örökké. Pedig az én jobb lábamba úgy belevette magát a barométer, hogy ezer kilométer távolságra biztosabban megéreztem minden csapadékot, mint akit a Duna vizében megfürösztenek. S olyankor legszívesebben falra másztam volna. Máig sem tudom, mi ütött akkoriban belém, hanem hogy nagyon furcsa módját választottam a keserűségek labirinthusából való szabadulásomnak, azt csak tessék nekem elhinni. Lehet, hogy magamtól jöttem rá; az is meglehet, hogy mások tanácsolták; nem emlékszem egész bizonyossággal, elég az hozzá, arra a meggyőződésre jutottam, hogy legokosabb volna megházasodnom. Harminckilenc éves voltam. S annyi idővel a vén legény még nem egészen agglegény. Hogy pedig a házasság körül néminemű kis nyavalya nem szokott határozni, kivált férfiúnál, arra számtalan bizonyítékot szolgáltatott nekem az élet mestere, maga a történelem. Pár hétig persze rágódtam a dolgon s a végén mégis csak azt hoztam ki, hogy nagyon okosan lesz az úgy, amint elsőben kigondoltam. Az asszonyban kitűnő segítséget kapok. Megtanítom, hogyan kell a cselédekkel veszekednie s ha azzal tisztában van, akkor már gyöngyül elvezeti helyettem a gazdaságot. Én melletek fürdőre, mikor egyszer van, ki otthon a mindennapi kenyérről gondoskodik. Körülnéztem amúgy lelki szemeimmel kilenc falu határában s egy özvegy asszonyon