Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-09-19 / 38. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 szeptember 19. 38. szám. ES VIDEKE Szépirodalmi, közo-azdaságj és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Az otthonmaradottak kötelességei. — Irta: Szentkereszty Elza bárónő. — Most egy éve, a nyár, a virágzás és nyugalom idején valami óriási, borzadalmas orkán söpörte végig Európát, figyelmeztetésként ordítva: Emberek, ébredjetek, kitör a világháború! Elmúlt az orkán és alig elhangzott, máris lángban állt a világ, fegyverben számtalan ezer ember! Elmúlt egy év — és még mindég szemben állnak egymással, küzdve, harcolva a világ népei. Hazánkat azóta nagy, hosszú árnyékok lepték be; árnyékok, melyeket a harcterek vétnek; a határoktól köröskörül terjednek felénk, sürün, sötéten! . . . Harcolnak ott künn, véreznek és meghalnak! de van küzdelem vér és halál nélkül és nem csekélyebb ezen néma, csendes, küzdelem. Be vagyunk sorozva mindannyian, besorozott a sors, fegyvert adott a szükség és zászlót a hazaszeretet. Nem katonák-e tehát azok is, kik otthon küzdenek a nyomorúság ellen ? küzdenek ők is a létért, a haza jövőjeért; és ha az ellenség nem is szemben áll, ha a nagy csatáknak csak a visszhangját hallják is, azért mégis küzdenek, küzdhetnek egész erőből, mert van ellenség, mely nem látható, mély nem kézzel fogható. Mélyen benn az ország szivéből fenyeget — fenyeget nyomorral, betegséggel, szegénységgel, a legnagyobb depressióval. Ezt fölismerni, megtalálni és legyőzni, tekintse minden otthonmaradt magyar ember első kötelességének. Nem könnyű az otthonmaradt férfi szerepe. Igen általános az a fölfogás, hogy a férfi helye kizárólag a harctér. Van abban igazság — ott a helye, ne maradjon vissza senki, ki igazán mehet oda, hol életét veszélyeztetve, védi saját földjét. Azt hiszem, ezt mindenki érzi és érzik talán legjobban azok, kiket a körülmények igazán kényszerítenek arra, hogy otthon maradjanak. Érzik, mert most, mikor minden sziv erősebben dobog, mikor minden ideg túlfeszült, minden érzés akutabb, most érzi annál kínosabban ennek a két szónak egész értelmét: »nem lehet«. Elmúlt az ifjúság, vagy nincs meg a kellő egészség: oda van kötve, hol csend uralkodik, hol csak olykor hangzik el egy elbeszélés, egy mondat, mely valami kis szikrát hoz a nagy tűzhelyről, miként a villámlás, egy pillanatra áttöri a sötétséget ... És azután semmi — folytatódik a mindennapi élet, folytatódik a sebesültszállító vonatoknak végtelen sorozata. Jönnek, mindég jönnek, valahonnan messziről, hol közelállók tűzben vannak. Semmit sem nehezebb elviselni ilyenkor érzékeny és erősen érző embereknek, .mint a mindennapi élet borzalmas egyformaságát. Szörnyű élni nap-nap után csendben, egyformán, egy egész kis darab földön, hol ép úgy zöldül a fü, ép úgy nyílik a virág, ép úgy énekel a madár, mint más évben, hol az ember fölkel és lefekszik a megszokott egyformasággal, gépiesen, mintha semmi sem lenne. Szörnyű, mert kiséri az ember minden TÁRCA. Esterházyak. (Legenda). A véres harcnak, véres napnak, Most lett csak vége napnyugtával. A föld borítva véges-végig, Temetetlen, hideg hullákkal. Hősök virága hullott itt el; Tavasza, nyara daliáknak — Kik erre jönnek majd temetni, Halál rózsás kertjében járnak. A többi közt feküdt ö is: Kapitánya a hös csapatnak. Elhulltak mind, de valamennyi, Egy életért száz halált adtak. A többi közt feküdt ö is, Kis buzogánya hült kezébe' A kelő hold szeliden, lágyan Szemfedőt szőtt fáradt szemére Holt dalia halovány arcát, Holdsugár-szcmfedő takarta. S egyszerre csak a halott mintha Megmozdult volna ott alatta. Kezét a homlokához kapta, S üdvözölte, akiket látott: Antal, a kuruc generális, Mentésen, süvegesen állt ott. S mellette: Bem apó huszárja. Óbester: Esterházy Kálmán. S a generális halkan így szólt: Gyerünk, az Ur odafennt vár mán! S Pál gróf felkél csendesen, lassan. A véres seb sajog még mellén; Még tántorog, még lassan lépked, És vér csurog végig a mentén. A vércseppek földre peregnek. De ahova hull egy-egy cseppje: Mindenik cseppből rózsa nyílik, S az út végig rózsákkal szegve. Megy három hös az Ur elébe. Piros rózsák közt mennek, mennek .. . Üveges szemek újra látnak, S a friss sebek frissen hegednek. Piros rózsák közt, piros uton, Halványan megy három levente — És fejük felett mintha három Ragyogó fénykorona lenne . . . Vértesy Gyula. Csak a füle kormos . . . — Irta: Madarász József. — Alig kukkantott be Takóék portájára az első hidegebb őszi nap, a ház ura meghűlésről panaszkodott feleségének. — Ne tréfálódzon kigyelmed velem, se a betegséggel. Elég vén már ahhoz, hogy tudja azt, nem jó a tűzzel játszani, mert hamarosan a körmére pörköl. Verje ki a fejéből. Magának nem szabad betegnek lenni... Még . . . még ... el . . — a szó a torkára ragadt s köténye csücskét szeméhez emelve az előtörő könnyeket törölgette vele. Az első szóra, amellyel férjeura betegségéi említette, alapos sírásba fogott a jó Zsuzsanna asszony, mert nagyon szerette párját. Takó Mihály nem is szólt többet, de azért betegeskedett. Fázott, köhögött s mindig melegre vágyott. Az ágyban még sem tudott maradni, mert nyavalyája nem engedte pihenni, pedig állandóan rakta Pista fia a kemencében melegített téglát talpa alá.