Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-09-19 / 38. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1915 szeptember 12. egyes léptét valami rémes tudat, valami, amit nem lát, de érez, valamint egy nagy sötét kisértet, melytől senki sem tud megszabadulni. Tudom, azt érzi minden otthonmaradt férfi; de ha érzi is, ne engedje magát lesújtani. Ha férfi, álljop ő is talpra és ha otthon maradt, tekintse azt a kis talpalatnyi földet, hol jelenleg áll, harctérnek, melyen és melyért küzdeni kell, mert minden kis darab föld a nagy hazának egy része. Ne keresse senki a kötelességét messze és ne képzelje senki, hogy azt egyáltalában keresni kell. Ne gondolják, hogy messze kelljen elmenni ahhoz, hogy érdemeket szerezzenek. Ez téves fölfogás. Ott áll minden egyes ember mellett az alkalom, csak meg kell találni, rá kell ismerni. Ragadja meg tehát mindenki a legközelebbi alkalmat, ott meg fogja találni a kötelességét is, tegye ezt magáévá, ne találja csekélynek és küzdje végig. Így lehet majd helyettesíteni azokat, kik elmentek, dupla munkát fognak végezni azok, kiket nélkülözhetetleneknek neveznek. Nem lesz ez csupán elnevezés, de igaz lesz és megérdemelt. Talpra fognak állni az öregek, nem fog kelleni nekik se pihenés, se nyugalom. Hasznavehetők lesznek a gyermekek is, félre teszik a játékot — részt vesznek ők is a nagy közös munkában. így fogja megtalálni mindenki a maga helyét, mert hely van mindenki részére. Azt mondják, hogy nagy idők nagy embereket teremtenek. Ez vonatkozhatik egyformán férfira és asszonyra, mert hiszen lehetnek nagy asszonyok is. Nagy idők voltak régebben is és voltak is nagy asszonyok, de milyenek v.oltak az akkori köi'ilmények ?! Akkor még nem álmodott az asszony pályáról, szabadságról, nem állt szabadon előtte minden út, mint a 20-ik században. Most nem ismer akadályokat, mint régen, most megalakíthatja minden asszony saját életét és lehet felelős érte.Voltak régen is háborúk és voltak akkor is asszonyok, kik látták férjeiket, fiaikat elmenni a háborúba. Nézték, tűrték hősies bátorsággal és azután tehetetlenül vártak, vártak valami ősi kastély falai közt, imádkoztak és biztak. Nagyok voltak azok a középkori asszonyok, sokszor eszembe jutnak; eszembe jutnak mint példák. Olyan méltóságteljes energia volt bennük; olyan nagyon nagyokká tette őket a szenvedés, mert koncentrálva volt minden bánat lelkük mélységében; olyan meghatóan tehetetlenek voltak. Megváltoztak az idők, megtörtént a nagy evolúció és ezen evolúció középen, a civilizáció és haladás korszakában kitört a legnagyobb háború, mely valaha volt. Ha valóban nagy idők nagy embereket-teremtenek, bizonyuljon ez. be most, mikor már amúgy is minden lehetőség ineg van adva az embernek. És főleg bizonyuljon be az asszonynál, hiszen neki a világtörténelem soha nagyobb alkalmat nem nyújtott, hogy érvényesüljön, mint éppen most. Mi a 20-ik századbeli asszony a világháborúban ? . . . Valaki, ki nem találja helyét, nincs tisztában saját magával, nem tudja, hogy mit - tegyen — nem tudja, mert tehet akármit. Nem talál elég erőt saját magában és keres, lázasan keres foglalkozást, legyen az akármi, csak nem a megszokott — a régi. Mi az az eszeveszett rohanás, az a hajsza valami után, amit úgy se lehet megnevezni, mert nem létezik. Eszembe jutott egy kerékpáros verseny, hol 3 napig folyton egy körben szaladtak. Mi az az újdonság után való vágy, az a kíváncsiság, mely még a legrettenetesebb látványok előtt sem tud visszariadni ? Ez semmi más, mint félelem — félelem a valóságtól, mellyeL nyugodtan szembe nézni nem tudnak, mert nincs erejük hozzá. Tudnának érezni, de félnek az érzésektől, nehogy túlerősek legyenek, azért inkább mindjárt megfojtják. Lesznek ápolónők, gazdák, kocsisok, kalauzok, sietnek a harctérre, nem akarnak megállni egy percig sem, nehogy legyen idő érezni. Félnek a szivüktől, nehogy az győzzön, szórakoztatást akarnak csinálni a segítségnyújtásból, a vigasztalásból, tengert akarnak teremteni munkából, melyből a kincseket ki nem halásszák, hanem belefojtják. Dolgozzanak, igenis —'dolgozzanak egész erőből, de hagyják szivüket a szenvedésben teljesen kinyílni és önEnnek dacára is úgy érezte, hogy az ő élete sem ér már sokkal többet a tőrbe esett rókáénál. Az ő élete ? Aki a falu első legénye volt ? Aki még soha beteg sem volt ? Hajba! hát idáig jutottam? — sóhajtozott keservesen. Töprengett és köhögött . . . Fogyott, soványodott nyakra-főre. Már-már azt hitte, hogy a csontja zörög, ha néha fordult egyet szalmazsák-ágyán. Közben az ősz egyengette útját az öreg télapónak. November volt. Ebben az időben legénykori pajtásai el-ellátogattak hozzá. Legtöbbször komája jött a beteghez, aki egy alkalommal így szólt: — Hiába nyakaskodol! Végül is csak oda fogsz kilyukadni, hogy el kell menned, vagy hivatnod a körorvost. Az majd eligazodik betegségeden. Téged a mi gyenge eszünk nem bir meggyógyítani semmiféle háziszerrel sem — adta a jótanácsot Bódis gazda, aki eddig ugyancsak nem tudta, mit tesz betegnek lenni és talán őkelme jobban iszkódott az orvostól, meg a patikaszertől, mint komája. Pedig az is félt ettől. Ő most is egészséges, mint a férgetlen makk. így tehát könnyű tanácsokat osztogatni olyanoknak, akik azoktól félnek és veszettül iparkodnak kitérni előle. így gondolkodott Takó is. Nehezen állott a rúdnak és imigyen szabadkozott. — Mit? hogy én orvost hozzak a házamba? Olyan nincs! Nem is lesz, amíg egy csepp élet mozog bennem! Tőlük házam küszöbét akár a pók is bekötheti! Inkább fejjel ugrok a falnak, mintsem patikaszerrel éljek — pattogott hasonló kifakadásokkal sokáig. Végre nagynehezen megtörték makacs véleményét és rávették, hogy ha már orvost nem enged be háza kapuján, akkor menjen el hozzá a városba és kérjen tanácsot tőle. Ködös reggel volt, amikor Bódis gazda kocsiján elindultak. A lehullott falevelekből puha szőnyeg terült el az országúton. A szekér nem döcögött, nem zörgött, mint máskor, csak úsztak álomszerüen a végtelen ködoceánon s beszélgettek a hosszú uton ... A kocsi váratlanul megállt az útszéli csárda udvarán . . . Bódis gazdának régi lovai ezek s az ismerős uton régi szokáshoz hiven most is megtartották a stációt, minden irányítás nélkül oda fordultak a korcsmaszoba elé, amelynek ajtaja mögött gazdájuk el-eltünik rendesen egy-két korty itókára. A beszédbe merült gazdák, amikor észrevették ezt, összenéztek. A paripák is hátra fordították fejüket, mintha csak küldeni akarták volna őket egy kis szíverősítőre. — Ha már ide keveredtünk, komám, lépjünk be — biztatta a beteget. Amaz nem is mondott ellene. Kitelik az időből — mondotta. A nagy, tágas vendégszobában ketten üldögéltek addig, amíg maga a vendéglős hozzájuk nem csatlakozott. Délfelé szaporodott a vendégek száma azokkal a fuvarosokkal, akik a hámori erdőből szállítják a tűzifát a párosba. Ezekkel azután annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy a bor mellett feledték az orvost, gyógyszert és a hátralevő utat. Vígan kocingattak tovább. Takó uramat a bor szokatlan mennyiségben való élvezése nagyon tüzelte. Abban, a hitben ringatta magát, hogy visszacsöppent abba a világba, amikor még daliás legény volt. Egy cseppet sem érezte, hogy beteg. Oda képzelte magát falujuk nagy korcsmájába, ahol Paliska, a bibircsókos, görbehátu,. cingár cigány húzta neki az andalítót, a legénybúbánat felejtő, vérbizsergető szomorú, nótákat vegyest . . . De nini! Ebben a pillanatban egy cigány lép be félénken az ajtón, a szél meg utána söpör egy csomó száraz avart, elsárgult falevelet . . . A pislákoló mécsesnél alig-alig különbpetróleumlámpa fényénél megpillantja a mulatók között a két falubelit is és elképedve áll meg . . .