Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-24 / 4. szám

1915 január 24. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. Tátra égbenyúló ormai. Köröskörül futóárkok, födözékek. Bizony nem kellemes dolog ilyenkor a harc, amikor a szegény baka vizesfödözékben hever éjjel-nappal, s még csak ki sem mozdulhat belőle, mert nyomban pukkan felette az ellenség haláltosztó srapnellje, vagy a robbanó golyó csattan mellette, ha ugyan el nem találja, förtelmes sebet vágva. Bámulatos a honvéd kitartása; aki most köztük él, százszor eszébe jutnak annak Petőfi szavai: Tiszteljétek a közkatonákat. Tehát födözékben töltjük a szeretet ünnepét is. Századom a sorskegye folytán tartaléki viszonyban van, tehát kimozdulhatunk a födözékből, kissé felmelegedni a szegényes lengyel viskóban. Sötétedik. Bár az ellenség ágyútüze nem csendesül, de mi nappal megfigyelve a becsapásokat, könnyűszerrel mozoghatunk, mert éjjel a tüzérség irányt nem változtathat. Öten vagyunk a szobában, zászlóaljparancsnokunk és négy hadnagy; a falmentén szalma, tábori takaróval leterítve, ez az ágyunk; a szoba közepén asztal, rajta vacsoránk: savanyu káposzta sertéshússal. Csöndben ültünk, mindenki saját gondolataiban elmélyedve. Egy bakával behozatunk egy kis fenyőfát, beletesszük egyik srapnellhüvelybe, — amelyet az ellenség küldött ajándékul — (persze, hogy töltve, úgy-e szép kis bonboniére?) a fatetejébe tüzünk egy szál fehér gyertyát és meggyujtjuk. Ülünk szótlanul. Én - szokásom szerint — visszahúzódom, a sarokba, leheveredve a szalmára, s hazagondolok. Hallom a jó öregharang bugását, látom a templomba tóduló tömeget, amint lehorgasztott fejjél, tépelődő gondolatok közt halad az Ur háza felé, látom, amint imárakulcsolt kezekkel könyörög hozzátartozóiért. Mise után megindul hazafelé, keresi azt, aki nincs ott, ... és zokogva borul az asztalra. szólt az intéző. És most engedje meg, hogy új otthonában én legyek az első vendég. Bort öntött a poharakba és kocintottak. Aztán leültek. Az intéző folytatta: — Hivatalos ceremóniákkal most nem fárasztom. Az átadást majd elintézzük máskor. Tudja, ilyenkor télen ráérünk a piszmogó irodai munkákra. Különben is az a szokás álnunk, hogy hetenkint egyszer hivatalból átjön hozzám. Egészséges lovaglás esik odáig. Ámbár ilyenkor télen nem kell olyan pontosan venni a heti értekezleteket. Máskülönben pedig teljes hatalommal rendelkezik a maga birodalmában, a maga pusztáján. Nos igaz, hogy tetszett a puszta ? — Olyan mint egy szép, szelid fehérruhás álmodozó asszony. -- Ej ni, még költője lesz a pusztának — tréfálkozott az intéző. Majd így szólt: — Holnap vadászatot tartunk, szívesen meghívom rá. Megismerkedhetik a kollegákkal. Eljön? — Ott leszek. — Várjuk. A viszontlátásra. II. Másnap reggel megverték az ispán ajtaját. — Szól a puska, tekintetes úr. De fájdalmas karácsony lehet otthon; csak legalább sürgönyt meneszthetnének — azok, akik élnek, — vagy levelet, az utolsó napokban. Merengésemből a telefonjelzés riaszt fel. A felső parancsnokság tudatja, hogy elfogott orosz foglyok önkéntes, egybehangzó vallomása szerint, a szent estén általános támadást terveznek, s igy óva int mindenkit a legnagyobb éberségre. Koccintottunk . . a haza éljen, azután viszontlátást kívánva egymásnak, megyünk a fedezékbe. Alig telt el egy óra, amikor a jobb szárnyon erős puska- és gépfegyvertüz hallatszott. Tényleg igaz a foglyok vallomása. Félbalra, ellenséges körletben kigyúl egy ház. Alig csapnak fel az utolsó lángok, a parázszsá vált gerendák még halványfényt vetnek, kattog balról is a gépfegyver, ropog a puska, tehát itt is támadnak. Feszült figyelemmel, szuronyt feltűzve, illetve revolverrel a kézben várunk a pillanatra, amikór ránk kerül a sor. A puskaropogást csakhamar hatalmas »rajta« ordítás váltja fel, tehát az ellenség megfutott, a honvédek a födözékből kiugorva, rárontottak az ellenségre. A támadás vissza van verve. A másik szárnyon sem lehet mást hallani, mint »elöre«, »rajta«, »szúrd, he kiméld, ha megadja is magát« . .. Félóra múlva csend lett, néma csend ... Ilyen volt a mi szent esténk. (Az oroszoké). 1915 1.7.. Zizegve hull a hó, árasztos réteg fedi már a földet, behintve a fenyves, hó takarja az elszórt gyümölcsösök kopasz ágait is, csak itt-ott látszik egyegy fekete esik, a csörgedező patak fekete vize, mely elnyalja a friss havat. Igazi téli kép, téli szürkület. Kora reggel van, tisztán cseng, hullámzik az erdőn Az ispán elaludt; a beszólásra azonban talpra termett. Kicsit röstelte a dolgot, mert arra gondolt, hogy talán álomszuszéknak vagy fázósnak tartják a kollegái, akik az intézetből bizonyára már értesültek mindenről. Felöltözött és kiment. A folyosón a kocsis várta. — Merre szól a puska ? — kérdezte az ispán. -— Még messze, de mivel a szél felénk fuj, hát ide hallatszik, a puskadurranás. A Mihálypuszta felől gyünnek az urak a mi határunkba; mig azonban ideérnek, csinálnak egy-két hajtást. így szokás minden esztendőben. A mi határunkban van a találkozás az intéző úrral. Csak azután kezdődik a java mulatság és tart egészen az intéző úr falujáig. De akkor már öreg este is lesz. Szánra ültek. Az éjjel egy kis*hó esett a régi fölé és most a reggeli szél szitálni kezdte a szétmáló havat. Az etetőnél már emberek állottak, a pusztabeli hajtók. Jobbfelől pedig a többi puszták hajtói közeledtek. Mintha egy rohamoszlop fejlődött volna föl. Közben megdördült a puska. Az etetőnél volt a találkozás. Az intéző bemutatta a kollegáknak az új ispánt. Igen barátságosan fogadták, mintha Miklós nem is új ember, hanem kipróbált jó barát lett át a misére liivó harang érces csengése. Az elszórt házakból kisded szürke csoportok vonulnak a hang irányába, a harcos templomba megy. Megindulok én is, századommal, némán, csendesen, csak a friss hó ropogása hallatszik. De furcsa, hogy az orosz karácsonyon adatik meg, hogy templomban küldheti a magyar honvéd az Úrhoz könyörgését. Kicsi dombon áll a piros kőből rakott gótikus templom; az oltár kalásszal, pipacscsal, búzavirággal van feldíszítve; jobbról s balról két sudár fenyőfa. Lágyan, búsan szól az orgona, magyar kántor ül mellette, karácsonyi melódiákat játszik. A templom tömve katonával, vegyesen tiszt és baka, az oltár előtt dandárparancsnokunk. Zúg a templom, szent áhítattal énekli mindenki: Menyből az angyal lejött hozzátok pásztorok. Könnyes szemmel énekli mindenki ... érthető. Majd: Boldogasszony anyánk, régi nagy pátronánk . .. száll a magyar lélekből. A misének vége; feláll mindenki, s utolsó fohászként küldjük a Mindenhatóh óz'. Isten álld rneg a magyart. De mintha csendesebben, halkabban szólna ez ima . . . csendesebben ... igen szakadozva, hallatszik . . . könny tolul az én szemembe is, elakad az ének torkomon. Megkönnyebbülve szótlanul megy a csapat lakóhelyére. Szegényes kis ház. Konyha szoba egyben, jóravaló lengyelek lakják. Mi a földön heverünk, szemben velünk a kemencés tüzllely, egy sereg fazékkal, a bakáknak főznek krumplit; a sarokban egy szegényes ágy, előtte az elmaradhatatlan egyszerű hinta-bölcső, a bent fekvő siró apróságot ringatja egy tiz éves fiu, Minél jobban búsul a kis lengyel, annál jobban énekel neki a fiu, mig végre is használ az orvosság, s a kicsi elhallgat. A többi 5 gyerek a kemence tetején hever, mint a fecskék a fészekből dugják ki mosolygó pofácskájukat. volna. Vidámság, jókedv uralkodott a vadásztársaságban, mig reggeliztek. Aztán megkezdődött a mulatság. Az intéző két csoportra osztotta a hajtókat és útnak indította őket. Az egyik csoportot jobbra, a másikat balra. Kijelölte a pontot, ahol a két csoportnak körülbelül találkoznia kell. Ott záródik a kör. Jó félóra múlva felhangzott a sipjel, hogy a hajtók két csoportja összeért, a kör bezárult, tehát kezdődik a hajsza. Az óriási élő gyürü kezdett összehúzódni. A hajtók szája kinyílt; kiáltoztak, hessegettek, kurta botjaikkal hadonásztak, nevettek és fáztak. Némelyek fütyörésztek. A föllármázott vadak pedig össze-vissza futkároztak a körben. Vigan szólt a puska. A szél pedig eközben elkezdett nótázni. Eleinte halkan, finoman: altatót dalolt a fehérruhás asszonynak. Azután átment búgó crescendóba és végre szilajon harsogott át a légen. Duhajkodott. A pusztán végig nyargalt a vihar paripája; megrázta sörényét és patkójával felrúgta a finom hóport. > Azt mondja az intéző egy kör után az új ispánnak: — Nos hogy tetszik a fehérruhás asszony? — Nem jó vele tréfálni — felelte az ispán.