Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-08-01 / 31. szám

1915 augusztus 1. pápa és vidéke 3. Még előnyös áron bevásárolt Chiffon és Vászonáru raktárunkra felhívjuk t. Tevőink szíves figyelmét s tekintve, hogy a cikkek árai roha­mosan emelkednek, beszerzéséről ajánljuk mielőbb gondoskodni! Alapítási év 1848. CS KorCÍll IMvatnagyáruháza Holtan égő tűzzel. S akkor megtudtam, hogy nem ís létezett Beatrice Cenci, álom volt, meghalt .. . Ezért kerültem, akit szerethetnék. Fél­tem, hogy gonosz varázslat megrontja. S azért könyörögtem, hogy kerüljön mindenki, mert aki nem került, varázslat hatalma erőt vett rajta s most közelembe sem férhet. Ugy járt, mint az a fecske, mely egyszer szobámban maradt s akkor éjjel nem voltam egyedül. Vele, mint mikor sötét, nedves bar­langfalra sárgáló éles napsugár esik, meleg­ség röppent a szobámba. Csak későn, éjjel vettem észre, lefekvés idején, mikor csipogni kezdett, s mikor már nem mehetett tőlem. Ott ült a villany-lámpa üvegperemén, félve nézett le rám s tán szánakozón, mialatt én hanyatt fekve néztem szembe a fájdalommal. Hej, ha tudta volna, hogy egy pillanatra enyhülést lopott fölém! Gyermekkorom fecs­kétlenségéért kárpótlást találtam. Mert meg­öltem egyszer egy fecskét, mert sohasem rakott fészket fecske apám háza ereszére. Benne a megbékülést, kiengesztelést láttam. S elaludtam, míg a fecske álmában csipogva ott pihent a lámpán . . . Halk zúgásra ébredtem fel reggel. Vilá­gosodni kezdett, felébredt a fecském s ott röpködött az ablak meg a függöny között. Menni akart tőlem s én azt hittem, mennie kell. Megfogtam szelíden, simogattam szár­nyát, de csak hevesen dobogott kis szive. Kicsinyke csillogó szemei könyörögve kértek irattárba helyezett, ami magyarul annyit je­lent, hogy ad akta tett és minden figyelmét a polyákul karatyoló hölgyre irányította, le­vén maga is lengyel menekült. Hogy a bájos menekült figyelme igy megoszlott, megvallom, nem egészen volt Ínyemre, de legesleginkább az boszantott, hogy épen mellém az a vastag menekült minek ült. — Kezdek feleszmélni. Az ön bájos szomszédja is egy menekült lengyel nő volt, innen a *Lengyelke« elnevezés. — Eltalálta asszonyom. Csakugyan ez az alapja a Lengyelkére történt elkereszte­lésnek. Legyeikét azonban kezdte magának lefoglalni egészen a terjedelmes lengyel hölgy és kettecskén olyan lengyel diskurzust foly­tattak, mintha egy Berlitz Schoolban lettek volna. No, ez ellen tenni kell valamit, gon­dolám és a múzsát hivtain segítségül. Fog­tam egy német újságot és ceruzával rákot­táztam a »Koldusdiák« cimü operett mazur részletét, melynek német cime: die schöne Polin (a szép lengyel nő). Lengyelke észre­vette, de azt hitte, hogy rajzolom. Egyszerre csak hozzám fordul: »Ah, ön ugy látszik engem rajzol?« »Ugy van bájos Lengyelke« s tán biztatóan ígérték is: visszajárok. S én nem szalagot kötöttem zománcos nyakára, hanem csókot nyomtam, kieresztettem a nyi­tott ablakon s hosszan néztem utána. Csengő csipogással szállt el messze tőlem s én tud­tam, nem jöhet már vissza, pedig hányszor kért még bebocsátást leeresztett függönyöm előtt ... így aztán csak az álmok kisérnek el engem messze utamra. S lesz még egy kísérőm. Önmagam. Mi ketten nagyon megértjük egymást. Egy­más lelkébe nézünk s mesél a nézésünk. Szótlan meséléssel eltelnek az órák, a napok s az évek, míg el nem jön a várva-várt, aki­ről valaki azt írta egykor: »csak egy van, mi áldást érdemel ... a magányos sírgödör, hová az élet nem kisérhet el«. Hogy odáig mekkora még az út ? Nem tudom. Lehet, hogy hosszú, lehet hogy nagyon rövid. Erre igazán várni kell . . . De most már megindulok, mintha itt sem lettem voltam. Fáradtan lehajtom feje­met födeles hintó dübörgő sarkába. Lecsu­kott szemmel pihenni akarok, pedig tudom már jól, lecsukott szémní&l sem tudok pi­henni. Fülem fokozottan hallja a födél alatt forgó dübörgést. Az eszem valósággal szemmé változik, s mint mindig, ki behunyt szemmel ül szaladó szekéren, én is úgy érzem, vissza­felé szalad velem a kocsi. Behunyt szemmel irányt váltó eszem visszatut az eddig meg­tett úton. Elnéz a piros pipacs, kék buza­válaszoltam én, — »és mindjárt meg is lesz a rajz,« — aztán átnyujtám a lapot neki e szavakkal: »inte, rá ismer-e?« —Elolvasván a hangjegyeket, menten tudta miről van szó: » die schöne Polin« szólt »aus Bettelstudent v. Millöcker.« »Köszönöm a bókot« — úgy­mond és egy bársonyos kéz meleg szoritása volt a jutalmam. — Ezt jól megcsinálta, barátom. — Közben azonban az idő eljárt és szo­katlan gyorsasággal sietett vonatom az én átszálló állomásom Győr irányába. Lengyelke fogja a maga újságját és ugyancsak jegyez, amint látom, kottáz. Pár perc és átnyújtja a jegyzetét e szavakkal: »Lovagias magyar útitársamnak« — megnézem, elolvasom, nem akarok hinni szemeimnek: a magyar himnusz első két ütenye volt, Isten áldd meg a ma­gyart. Le voltam főzve, meg voltam hatva. Vonatom berobogott Győrbe. Lengyelke ke­zét nyújtja bucsuzásul és siet a perronra kávézni, nekem át kell szállnom. — Ez a Lengyelke históriája. És most Isten önnel, asszonyom. virág, lilás szarkaláb tarkázta gabhaföldek fölött. Arra, amerre már egyszer megfordult a kocsim. S most minden fordított rendben jön. Közben pacsirtahang, legelő marhanyájak, csilingelő csengős bárányok, ünnep után tisz­taságban fehérlő házak, süvegelő emberek. Csak a fülem nem visz visszafelé. Az csak a dübörgést hallja, az csak elhalt dallamokat rekonstruál, de mindig eredeti hangrendben, sohasem visszafelé . . . Szalad a kocsi, szalad vissza, túl az indulás helyén, mindazon helyekre, hol valaha kocsin megfordultam. Itt vonattá, amott ök­rös szekérré lesz, majd auto-gyorsasággal siklik tova nagy város kemény kövezetén s a dübörgés a gummis kerék szeges burkola­tának kopogásává tagozódik egy pilianatra. Aztán gyalogszerrel, tipegő léptekkel jönnek a gyermekévek s csak mikor mellém érnek, kezdenek futni nagy gyorsasággal vissza a múltba. Gyorsan, halványodva, elnyultan, mint városi lámpák mellett elvágtató fogatok szaladó árnyéka . . . Ott kinn szakad az eső, hárman huzó­dunk előle a kocsifödél alá. Csak én húzó­dom a sarokba, behunyt szemmel álmodni, szaladó kocsival visszafelé futni. S kopog az eső hintóm födelén. Mintha a nehéz sóhaj­tású jelen borulna föléje, de csak a könnye hullna, könnye dobolna. Csak sóhaja nem törhet ki szabadon. Fellázítaná a kocsifedél belsejét, felnyitná a behunyt szemhéjakat s eredeti irányába futtatná megint a kocsit. S akkor az álom életté ébredne, az élet elkí­sérne, eljönne velem alkonyati magányos szobába s porcellánba zárt tűzszemével újra reám nézne, megzavarna. Pedig én most menekülök előle, álomban, behunyt szemmel s jólesik tudnom, hogy senki nem néz utá­nam, senki fel nem riaszt, senki vissza nem tart. A nap is kitörli szeméből, hogy itten látott engem . . . Ele. Gyászrovat. Kreizer Erzsébet. Az ég is köny­nyezett, mikor f. é. július hó 28.-án az igaz részvét őszinte könnyeitől el­homályosodott bánatos szemmel tekin­tettünk a hófehér ravatalra, mely egy ifjú, szép, jó és nemes-szívű, mívelt hajadonnak a holttestét zárta magába. Még aki nem ismerte is a korán el­hunytat, a mérhetetlen fájdalom által megtört kesergő szülők, testvérek és rokonok látásán is megindulhatott. Es aki ismerte ? Aki tudta, hogy az alig 31 évet élt tanítónő, míg hivatalának élhetett, mintaképe volt a kötelesség-

Next

/
Oldalképek
Tartalom