Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-20 / 25. szám

1915 június 20. PÁPA ÉS V1DEKE. 3. Jótékonycélú estély. A mult szombaton jótékonycéiú es­télyre gyűlt egybe Pápa város közönsége. Az estélyt, melynek gazdag programmja 11 pontból állt, dr. Antal Géza orsz. képviselő, Mészáros Károly polgármester, dr. Darányi Árpád törzsorvos s a helybeli egyesületek elnökeinek védnöksége alatt a vak és rok­kant katonák javára tartották. A hazafias publikum a meleg idő ellenére is megtöl­tötte a színházat. A műsort Erkel F. Hunyadi-indulója nyitotta meg, melyet az áll. tanítóképző­intézet ifjúsága adott elő nagy precizitással és kellő erővel. Utána dr. Antal Géza mondott ünnepi beszédet. Munkácsy Mihály egyik remekmű­vét írta le, mely a vak Miltont ábrázolja halhatatlan munkájának diktálása közben. Tragikumot lát a vak költő sorsában, aki férfikora teljében a legnagyobb kincstől meg­fosztva élt, de egyúttal vigasztalást is, hiszen e korban, vaksága idején írta, diktálta világ• hirü eposzát. Majd áttért a szem, a látás ér­tékének ecsetelésére, hiszen a szemben tük­röződik a lélek; a szem fejezi ki a csecse­mőnek vágyódását az édesanya után, a gyer­mek örömét vidám játéka közben, az ifjú és hajadon egymásra találó szerelmét az élet tavaszán; a szemekbe ül ki a férfiú büsz­kesége, mely képes szembeszállni az élet viharaival, de a szemekben ragyog az öreg ember csendes nyugalma is, mely nem előre szeret nézni, hanem hátra. S ím, a világ­háború borzalmai épen ettől a nagy kincstől fosztanak meg oly sok katonát; hányan van­nak, kik szemük világát a harctéren elve­szítve, kénytelenek rendes napi foglalkozá­suktól eltérni, hogy ezentúl kevesebb ener­giát igénylő, talán pepecselő munkával fog­lalkozzanak. Ezeken akar segíteni a társa­dalom, mely a látást ugyan nem adhatja nekik vissza, de elviselhetőbbé teheti a sor­sukat. A társadalom e nemes felbuzdulásá­ban az altruizmus uj erőre kapását látja, mely reactióképen mindig felüti a fejét, mi­kor az egoizmus már nagyon elburjánzott az emberek között. A szép gondolatokban bővelkedő, len­dületes beszéd után újra az áll. tanítóképző ifjásága szerepelt; az énekkar Révfi Riadóját énekelte el művészi feldolgozásban. Majd dr. Vértesy Gyula háborús ver­seiben gyönyörködött a közönség; az aktu­ális, költői lélekből szakadt költemények, melyből mutatót lapunk jelen számában ho­zunk, nagy hatást tettek mindenkire. Tóth Lajos főisk. zenetanár, Hidvéghy Sándor önkéntes, Beidl Lajos tanítónöven­dék és Plentzner Aladár sebesült egy ked­ves, fülbemászó quartettet játszottak, Frauen­dienst Mariska pedig két aktuális énekszámot adott elő finom színezéssel. Gyenge József tanítónövendék Gyóni Géza gyönyörű ver­sét (Csak egy éjszakára!) szavalta el; a köl­temény szépségeit ügyes, hangulatos előadása csak emelte. Alig hangzott el az áll. tanítóképző­intézet ifjúságától a szokott művészettel elő­adott »Csatadal«, újra fölgördült a függöny: Zilahi »Rongyos katona« c. 2 felv. színmű­vét játszották el a Munkásnő-Otthon tagjai sebesült katonák közreműködésével. A po­étikus, kedves darab nagyban hozzájárult az estély sikerének emeléséhez; a szereplők ki­vétel nélkül tehetségük legjavát adták. Az utolsó előtti pont műsoron kivül állt; egy katona nevettető, aktuális kuplékat énekelt, mely megkacagtatta, jókedvre han golta a publikumot. A kedves estélyt a »Wacht am Rhein« akkordjai zárták be, melyet az áll. tanító­képző-intézet ifjúsági zenekara adott elő kiváló összjátékban, imponáló erővel. A kö­zönség egy felejthetetlen estély kedves em­lékével hagyta oda a színházat. Egy katona a fedezékben. — Irta: Vértesy Gyula. — Tegnap még, vagy tán ezer éve Ültem otthon, nagy békességbe'. Magamé voltam s más enyém volt; békés élet mindent elém tolt: volt enni, inni, volt ágy, volt meleg, most semmi, semmi s fázom, reszketek. Csak néha eszem és ritkán iszom s a mosdóvíz is ritkaság bizony s jobban örülök mégis, hogy még élek, hogy nekidőlhetek a fedezéknek -— jobban, mint tegnap, vagy tán ezer éve üldögélve otthon, nagy békességbe . . . Az életet csak itt lehet becsülni a fedezékben, ahol becse nincs. Mi itt az élet? Semminél kevesb. Ezer halált hord egy-egy pillanat. Élet-halál? Az egész: egy vonal! Hajszálvonal. Lehellet kell csupán, hogy elszakadjon. S millió fonál szakad el, minden egy-egy pillanatban. Szörnyű templomod épül itt Halál; oltáridon vérfelhő gőzölög. S e felhők szörnyű, vad homályiban itt, itt imádkozunk az életért, mely ennyit mint itt sehol, sose ért . . . Tegnap még, vagy tán ezer éve ? Ablakom ablakvédő védte, hogy hűs levegő be se szálljon, hogy becses testem meg ne fázzon. S ma? vagy talán már ezer éve itt fekszem a sárba', hólébe' piszkosan, étlen, ázva, fázva, ha megyek is, csak csúszva, mászva. És oly nagyon boldog vagyok, hogy csúszhatok, hogy mászhatok, hogy meg van még a karom-lábam, hogy élek még a pocsolyában . . . hették az égő falvakat, a felrobbanó gráná­tok nyomán magasba szökkenő por- és füst­felhő gombolyagokat. Itt-ott golyósivításra lettek figyelmesek. A levegőben magasan, zúgva röpködött néhány repülőgép, el-eltünve a faluk füsttengerében ... A tüzérségi meg­figyelő mellett ép mostan vágódik be egy hatalmas löveg, mire meginognak a sorok elöl s a csapat a szélrózsa minden irányában szétszóródik. Grodox is fut s talán meg is szökik egészen, ha a tisztek agyonlövéssel nem fenyegették volna meg a szökevényeket, akik között végre is sikerült rendet teremteni, mire hamar tűzvonalba kerültek. Amit itt Nikoláj látott, az megbénította, egészen tönkretette önuralmát. Közel járt az őrülethez. A hatalmas rohamoszlop előtte állt s még egy lövést sem adott le. A szurony­erdő elől rémülten menekültek társai, akik­nek úgy kellett magukkal vonszolni, míg észbe kapott s velük futott tovább. A visszavonulók útját elzárta egy me­redek, sziklahasadékos hegyoldal, amin bi­zony majomügyességgel lehetett csak átmász­niok. A sik vidékhez szokott embereknél nehezen is ment a keresztülhatolás és ezren meg ezren lelték a hasadékokba zuhanva halálukat . . . Csak az esti szürkület húzott függönyt a »nappal« véres játékára; — takarítanak a csatatéren. Már a végtelen némaság vette uralma alá messze a vidéket. Ahol világos fényben halálra keresték egymást az embe­rek, most sötétben, imbolygó lámpással ke­zükben az életnek mentik meg a haldokló teremtményeket . . . Mintha a hold is örülne e nemes tettnek, teljével világít mindent fe­hérre. így kettőzött erővel folyik a sebesül­tek összeszedése, a halottak temetése . . . A hegyoldalban megáll a saroglyás menet, a hold beragyog a sziklamélyekbe... — Van ott is valaki a nagy üregben — szólal meg egy érces torok — jó barát ? ellenség? élő vagy halott? Kötélen eresz­kedünk le érte . . . — Inkább halott ez, mint élő — kiált fel egy másik a mélyből — húzzátok fel. Feje az eséstől megdagadt, lába vérzik. Bekötözik szépen, azután kórházba kerül, oda, ahová csak a csaták emlékei kisérik a harcosokat és szerzett sebeik fájó sajgása. — Szegény orosz nagyot eshetett. Agy­rázkódást szenvedett. Nem is fog tökéletesen meggyógyulni, ha életben is marad, soha — mondja véleményét róla az orvos. Az eszméletlen állapot napokig tartott. Alig hogy felébredt néhány percre, máris újra álomba merült: Levegőben tudta magát, amint rémgyorsan esik alá s nagyot loccsanva elterül egy folyóban, mely épen ott folyik el csobogó vizével, ahová esik és úszik a hullámokkal küzdve, amíg haza nem ér övéi­nek barátságos körébe, a kis barnatetős fa­luba. Átéli a fogadtatás örömteljes perceit és boldog kimondhatatlanul. Simogatják, fürösztik gyógyfüves vízben gyötört lábait. A szomszédék Marinkuja is — kihez érzelmi kötelék fűzi — örömtől könnyező szemekkel borul nyakába: Boldog vagyok, kedves Ni­koláj, hogy megjöttél! Nincs úgy-e semmi bajod? Mondd! Szólj csak egy-két szót — kérlelte a leány. — Nagyon jól estek neki ezek a szavak, de ő nem bírt kiejteni egy betűt sem, úgy érezte, hogy megbénult a nyelve valami varázs alatt. Pedig most igazán a boldogság tetőfokán áll . . . Csak megmoz­dulni bírna, de mereven áll, mint valami gránitoszlop . . . Lassan vékony, mindjobban erősbödő köd ereszkedik eléje s egyre ke­vesebbet lát a képből, melybe álma révén csöppent, majd eltűnik végkép előle . . . Megmozdul újla a beteg s felnyitja álmos szempilláit: hörögve kap fejéhez s újra lezárja szemeit; kettőt-hármat roppan csontja — amint utolsót nyújtózik — azután a földi kínoktól szabadító örök álomba merül

Next

/
Oldalképek
Tartalom