Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-06-20 / 25. szám

1915 június 20. PÁPA ÉS V1DEKE. 3. Jótékonycélú estély. A mult szombaton jótékonycéiú estélyre gyűlt egybe Pápa város közönsége. Az estélyt, melynek gazdag programmja 11 pontból állt, dr. Antal Géza orsz. képviselő, Mészáros Károly polgármester, dr. Darányi Árpád törzsorvos s a helybeli egyesületek elnökeinek védnöksége alatt a vak és rokkant katonák javára tartották. A hazafias publikum a meleg idő ellenére is megtöltötte a színházat. A műsort Erkel F. Hunyadi-indulója nyitotta meg, melyet az áll. tanítóképzőintézet ifjúsága adott elő nagy precizitással és kellő erővel. Utána dr. Antal Géza mondott ünnepi beszédet. Munkácsy Mihály egyik remekművét írta le, mely a vak Miltont ábrázolja halhatatlan munkájának diktálása közben. Tragikumot lát a vak költő sorsában, aki férfikora teljében a legnagyobb kincstől megfosztva élt, de egyúttal vigasztalást is, hiszen e korban, vaksága idején írta, diktálta világ• hirü eposzát. Majd áttért a szem, a látás értékének ecsetelésére, hiszen a szemben tükröződik a lélek; a szem fejezi ki a csecsemőnek vágyódását az édesanya után, a gyermek örömét vidám játéka közben, az ifjú és hajadon egymásra találó szerelmét az élet tavaszán; a szemekbe ül ki a férfiú büszkesége, mely képes szembeszállni az élet viharaival, de a szemekben ragyog az öreg ember csendes nyugalma is, mely nem előre szeret nézni, hanem hátra. S ím, a világháború borzalmai épen ettől a nagy kincstől fosztanak meg oly sok katonát; hányan vannak, kik szemük világát a harctéren elveszítve, kénytelenek rendes napi foglalkozásuktól eltérni, hogy ezentúl kevesebb energiát igénylő, talán pepecselő munkával foglalkozzanak. Ezeken akar segíteni a társadalom, mely a látást ugyan nem adhatja nekik vissza, de elviselhetőbbé teheti a sorsukat. A társadalom e nemes felbuzdulásában az altruizmus uj erőre kapását látja, mely reactióképen mindig felüti a fejét, mikor az egoizmus már nagyon elburjánzott az emberek között. A szép gondolatokban bővelkedő, lendületes beszéd után újra az áll. tanítóképző ifjásága szerepelt; az énekkar Révfi Riadóját énekelte el művészi feldolgozásban. Majd dr. Vértesy Gyula háborús verseiben gyönyörködött a közönség; az aktuális, költői lélekből szakadt költemények, melyből mutatót lapunk jelen számában hozunk, nagy hatást tettek mindenkire. Tóth Lajos főisk. zenetanár, Hidvéghy Sándor önkéntes, Beidl Lajos tanítónövendék és Plentzner Aladár sebesült egy kedves, fülbemászó quartettet játszottak, Frauendienst Mariska pedig két aktuális énekszámot adott elő finom színezéssel. Gyenge József tanítónövendék Gyóni Géza gyönyörű versét (Csak egy éjszakára!) szavalta el; a költemény szépségeit ügyes, hangulatos előadása csak emelte. Alig hangzott el az áll. tanítóképzőintézet ifjúságától a szokott művészettel előadott »Csatadal«, újra fölgördült a függöny: Zilahi »Rongyos katona« c. 2 felv. színművét játszották el a Munkásnő-Otthon tagjai sebesült katonák közreműködésével. A poétikus, kedves darab nagyban hozzájárult az estély sikerének emeléséhez; a szereplők kivétel nélkül tehetségük legjavát adták. Az utolsó előtti pont műsoron kivül állt; egy katona nevettető, aktuális kuplékat énekelt, mely megkacagtatta, jókedvre han golta a publikumot. A kedves estélyt a »Wacht am Rhein« akkordjai zárták be, melyet az áll. tanítóképző-intézet ifjúsági zenekara adott elő kiváló összjátékban, imponáló erővel. A közönség egy felejthetetlen estély kedves emlékével hagyta oda a színházat. Egy katona a fedezékben. — Irta: Vértesy Gyula. — Tegnap még, vagy tán ezer éve Ültem otthon, nagy békességbe'. Magamé voltam s más enyém volt; békés élet mindent elém tolt: volt enni, inni, volt ágy, volt meleg, most semmi, semmi s fázom, reszketek. Csak néha eszem és ritkán iszom s a mosdóvíz is ritkaság bizony s jobban örülök mégis, hogy még élek, hogy nekidőlhetek a fedezéknek -— jobban, mint tegnap, vagy tán ezer éve üldögélve otthon, nagy békességbe . . . Az életet csak itt lehet becsülni a fedezékben, ahol becse nincs. Mi itt az élet? Semminél kevesb. Ezer halált hord egy-egy pillanat. Élet-halál? Az egész: egy vonal! Hajszálvonal. Lehellet kell csupán, hogy elszakadjon. S millió fonál szakad el, minden egy-egy pillanatban. Szörnyű templomod épül itt Halál; oltáridon vérfelhő gőzölög. S e felhők szörnyű, vad homályiban itt, itt imádkozunk az életért, mely ennyit mint itt sehol, sose ért . . . Tegnap még, vagy tán ezer éve ? Ablakom ablakvédő védte, hogy hűs levegő be se szálljon, hogy becses testem meg ne fázzon. S ma? vagy talán már ezer éve itt fekszem a sárba', hólébe' piszkosan, étlen, ázva, fázva, ha megyek is, csak csúszva, mászva. És oly nagyon boldog vagyok, hogy csúszhatok, hogy mászhatok, hogy meg van még a karom-lábam, hogy élek még a pocsolyában . . . hették az égő falvakat, a felrobbanó gránátok nyomán magasba szökkenő por- és füstfelhő gombolyagokat. Itt-ott golyósivításra lettek figyelmesek. A levegőben magasan, zúgva röpködött néhány repülőgép, el-eltünve a faluk füsttengerében ... A tüzérségi megfigyelő mellett ép mostan vágódik be egy hatalmas löveg, mire meginognak a sorok elöl s a csapat a szélrózsa minden irányában szétszóródik. Grodox is fut s talán meg is szökik egészen, ha a tisztek agyonlövéssel nem fenyegették volna meg a szökevényeket, akik között végre is sikerült rendet teremteni, mire hamar tűzvonalba kerültek. Amit itt Nikoláj látott, az megbénította, egészen tönkretette önuralmát. Közel járt az őrülethez. A hatalmas rohamoszlop előtte állt s még egy lövést sem adott le. A szuronyerdő elől rémülten menekültek társai, akiknek úgy kellett magukkal vonszolni, míg észbe kapott s velük futott tovább. A visszavonulók útját elzárta egy meredek, sziklahasadékos hegyoldal, amin bizony majomügyességgel lehetett csak átmászniok. A sik vidékhez szokott embereknél nehezen is ment a keresztülhatolás és ezren meg ezren lelték a hasadékokba zuhanva halálukat . . . Csak az esti szürkület húzott függönyt a »nappal« véres játékára; — takarítanak a csatatéren. Már a végtelen némaság vette uralma alá messze a vidéket. Ahol világos fényben halálra keresték egymást az emberek, most sötétben, imbolygó lámpással kezükben az életnek mentik meg a haldokló teremtményeket . . . Mintha a hold is örülne e nemes tettnek, teljével világít mindent fehérre. így kettőzött erővel folyik a sebesültek összeszedése, a halottak temetése . . . A hegyoldalban megáll a saroglyás menet, a hold beragyog a sziklamélyekbe... — Van ott is valaki a nagy üregben — szólal meg egy érces torok — jó barát ? ellenség? élő vagy halott? Kötélen ereszkedünk le érte . . . — Inkább halott ez, mint élő — kiált fel egy másik a mélyből — húzzátok fel. Feje az eséstől megdagadt, lába vérzik. Bekötözik szépen, azután kórházba kerül, oda, ahová csak a csaták emlékei kisérik a harcosokat és szerzett sebeik fájó sajgása. — Szegény orosz nagyot eshetett. Agyrázkódást szenvedett. Nem is fog tökéletesen meggyógyulni, ha életben is marad, soha — mondja véleményét róla az orvos. Az eszméletlen állapot napokig tartott. Alig hogy felébredt néhány percre, máris újra álomba merült: Levegőben tudta magát, amint rémgyorsan esik alá s nagyot loccsanva elterül egy folyóban, mely épen ott folyik el csobogó vizével, ahová esik és úszik a hullámokkal küzdve, amíg haza nem ér övéinek barátságos körébe, a kis barnatetős faluba. Átéli a fogadtatás örömteljes perceit és boldog kimondhatatlanul. Simogatják, fürösztik gyógyfüves vízben gyötört lábait. A szomszédék Marinkuja is — kihez érzelmi kötelék fűzi — örömtől könnyező szemekkel borul nyakába: Boldog vagyok, kedves Nikoláj, hogy megjöttél! Nincs úgy-e semmi bajod? Mondd! Szólj csak egy-két szót — kérlelte a leány. — Nagyon jól estek neki ezek a szavak, de ő nem bírt kiejteni egy betűt sem, úgy érezte, hogy megbénult a nyelve valami varázs alatt. Pedig most igazán a boldogság tetőfokán áll . . . Csak megmozdulni bírna, de mereven áll, mint valami gránitoszlop . . . Lassan vékony, mindjobban erősbödő köd ereszkedik eléje s egyre kevesebbet lát a képből, melybe álma révén csöppent, majd eltűnik végkép előle . . . Megmozdul újla a beteg s felnyitja álmos szempilláit: hörögve kap fejéhez s újra lezárja szemeit; kettőt-hármat roppan csontja — amint utolsót nyújtózik — azután a földi kínoktól szabadító örök álomba merül