Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-17 / 3. szám

1915 január 17. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. meg, mert kölcsönt felvenni jelenleg nem szabad. 5. Pápai Lajos v. állatorvosnak ingyen fűtésre és világításra irányuló kérvényét kedvezően intézték el. 6. Ugyancsak kedvezően nyert elintézést a kálváriái temető ügye is. A v. képviselőtestület ugyanis egyhangúlag hozzájárult azon kérelemhez, hogy a mostani kálváriái temető szomszédságában a pápai uradalom által kijelölt s illetve ajándékozott területet r. k. temető céljaira engedélyeztessék. Dr Teli Anasztáz felszólalása után a képviselőtestület megadta az engedélyt a területnek temetővé való telhasználására. 7. A Győri-utnak azon részét, mely a 8. vasúti vágányhoz vezet, a v. képv.testület a vámköteles utak sorába óhajtván fejvenni, ez ügyben felterjesztést intéz a kereskedelmi miniszterhez. 8. Nyitra város ama javaslatát, hogy a háborúban elesettek nevét lakhelyükön megörökítsék, vissza adták a tanácsnak, hogy a háború befejezése után újra terjessze elő. 9. A folyó évben tartandó tisztújítás alkalmából csak a következő állásokra hirdetendő pályázat: polgármester, 2 tanácsos, 2 számvevő, 2 ügyész, főmérnök, pénztáros, közgyám és állatorvos. 10. Polgár József Zápolya-utcai telkére nézve a kisajátítás elrendelését kérik a kereskedelmi minisztertől. 11. A szemétkihordási szabályrendelettervezetet, mely újabb befektetéseket igényel, a háború utánra halasztják. 12. öt illetőségi ügy elintézése után, a gyűlés 5 órakor véget ért. Levelek. 1. Levél Zalamegyéhez. Egy tábori lelkész panasza. Mindig bizonyos büszkeséggel emlegetem zalamegyei voltomat — sőt arra is büszke vagyok, hogy az u. n. »Göcsej« ben születtem — s fölötte boldognak éreztem magam, hogy — mint a lelkek embere — én kisérhettem hadbavonuló zalai testvéreim egy részét a nagy leszámolás mezejére. Szomorú lehangoltság csak akkor vett rajtam erőt először, mikor látnom kellett, hogy indulásra készen egész Zalamegyének nem volt a régi s dicső 48-ik színmagyar zalai ezredhez egy búcsú-szava se. A sírdogáló anyák, hitvesek, gyermekek könnyein s jó magyar ezredesem lelkes szavain kivül egy »Isten áldjon«-t se hallottam. Lehangoltságom azonban derűre változott amaz impozáns, felejthetetlen fogadtatás láttára, melyben Kanizsán túl Szombathelyig s fel egészen a határig ezredem részesült. No fiuk —- mondám — Zalaszentmihály, Szentiván s a többi faluk mégis tudják ám, mi a 48-ik gyalogezred. Látjátok a szeretet emlékeit, mellyel a lelkesedés eme napjaiban bennünket elárasztanak ? Zalamegye szívelelke: a faluk veletek lesznek a küzdelmek nehéz óráiban is. Ne féljetek, fiuk! Elbúcsúztatok csókkal, öleléssel, forró könnyekkel, hadba indultatok hittel, honszerelemmel, Istenbe s az igaz ügy diadalába vetett erős bizalommal. Nézzétek, Zalamegye szeretete kisér benneteket s e szeretet kedves áldozatai fogják keserű perceiteket megédesíteni. Az édes haza háláján és áldásán kivül ez fog szenvedéseitekben benneteket vigasztalni .. . S a fiuk, az én jó zalamegyei testvéreim hittek nekem. sokáig, mígnem eljött az ő szent ünnepük: a Karácsony. Eljött ez is, a mi legszomorúbb Karácsonyunk. S míg otthon éjféltájban árva kis zalai falvakban sírtak a harangok pásztormisére, küzdöttek az én földieim — elvükhöz, jellemükhöz híven —• vitézül, térdig vizben gázolva. Hullottak az oroszok rakásra s ez órákban születtek az özvegyek és árvák a zalai kis házaktwrr. De akik e nehéz órákat túlélték, hitték erősen, hogy Zalamegye a szent éjen is reájuk gondolt, mint ők, kik buzgó szívvel kérték a mindenek Atyját: áldja meg ágyúik méhét, fegyvereik golyózáporát, szuronyaik erdejét továbbra is az otthonmaradottak nyugalmáért, küldje le galambszárnyú, angyalarcú vigaszát e szent éjen a zalai kis házakba, melyekben most fájdalomszülte, titkos gyöngyök peregnek le az anyák, hitvesek, gyermekek, testvérek arcán. Hitték — mondhatom, erősen hitték, — hogy Zalamegye, mely ezt a tiszta magyar ezredet kiállította, megküldi nekik Karácsonyra a szeretet jóleső adóját. Óh! hisz' ha ezt látják, könnyebben felejtik a könnyeket, melyeket értük otthon ejtenek. Biztak a katonák, hogy Zalaegerszeg, a főváros, Nagykanizsa, a há'ziezred városa (mely a mozgósítás idején ezreket vágott zsebre a szegény katonától), Keszthely, Sümeg, Tapolca, Lendva, Pacsa, Nova s a többi jómódú nagyobb falvak csak küldenek nekik egy kis meleg ruhát. Nem alamizsnát óhajtottak, csak egy kis zalai emléket. De lesújtotta őket a csalódás. Karácsony volt. Nézik az én testvéreim, mint örülnek a 76-osok kint a svarmléniában. Hogy is ne?! Sopronmegye, maga Sopron sok mindent küldött nekik. S kérdezik az enyémek: Regimentspater ur, hát a mi megyénk mit küldött nekünk ?... S nekem szomorúan kelle mondanom: Szégyenlem, fiuk, megmondani — semmit... De az nem lehet, mondák. Ugy-e, Páter ur, mennyire lelkesedett Zalamegye a háborúért s mily hamar elfeledkezett rólunk!... Biz' ugy van, fiuk, de azért ne szomorkodjatok! oda nézzetek, fiuk, mit hoznak nektek! Sopron városa küldött 20 zsák meleg ruhát, 13 csomag szeretetadományt (pedig e városnak van külön gy.-ezrede, honvédsége, tüzérsége), amott meg hoznak 22 csomagot, mindegyikben 125 üveg. Ezt meg, séjtitek-e, ki küldte ? Az osztrák Wien városa, pedig neki ugyancsak sok ezrede van. Fiuk, Sopron és Bécs lefőzte a ti megyéteket; e városok megérezték, hogy saját anyátok megteledkezik rólatok. Egész Zalamegyében nem akadt olyan férfiú, aki belátta volna, hogy aki hazájának adja önnön vérét, aki eljött ide szenvedni, élni, — ha kell, meghalni a királyért, hazáért, békéért, az otthonmaradtak nyugalmáért, biztonságáért, annak jól esik, ha megyéje is megemlékezik róla. Lássátok, ez nagyon fáj nekem. Ez az én második csalódásom Zalamegyében. S mit mondták erre a katonák? Regimentspater ur, ez nekünk is fáj. Sohse tudjuk ezt elfelejteni Zalamegyének, a megye intelligenciájának, de különösen fáj nekünk Kanizsa városának magatartása. A sok-sok kereskedő dupla, tripla áron adta aug. hóban a szegény bakának a holmit, gazdagodott filléreinkből s egy kevés, még régebben küldött ruhán kivül nekünk semmit se küldött. Legyen szives tiszt ur, írja meg ezt a lapoknak s egyúttal fejezze ki köszönetünket Sopron városának. S én a magam megbotránkozásával együtt megírva katonáink véleményét... stb. írja magánlevelében a 48-asok tápori papja: Közérdekű voltánál fogva szükségesnek láttuk nyilvánosságra hozását, hogy az illetékeseknek is alkalmuk lehessen a magyarázatra. * 2. Egy volt sebesültünknek és feleségének levele. (Megjött. Megjött a levél, úgy, amint vártuk. Nemcsak egy, de jött sok. Annyi, ahány szív szeretetet tapasztalt Pápán. Vártuk őket, mert tudtuk, hogy a szerétetet lehet legkevésbé félreismerni. Vártuk, de nem hiúságból, hogy dicsérjenek bennünket, hanem kárpótlásul a jóindulatunk, fáradságunk ellenére ért támadásokért. Sokáig csendben téptük fel őket s őriztük a levelek fogadalmait: »akárhol leszünk, soha sem fogjuk elfelejteni«. S Ígérték gyógyultan távozó hőseink, hogy nemcsak nem felejtenek el bennünket, hanem kérik a jó Istent, hogy fizessen meg jóságunkért. Minden ember szíve olyan, mint a magyar ember szíve ? Hát a jótettért van más köszönet is, mint a hálátlanság és feledés ? Van. Hiszen Ígérik, hogy nem felednek el bennünket. Hiszen kérik az Istent, hogy fizessen meg nekünk. S köszönő sorokat irn'ak olyanok is, kikkel közvetlenül nem tettünk jót. Jó magyar asszony őszinte szívvel mond köszönetet az urával tett jóért. Olvassák ezt a két levelet. Aki járta a kórházakat, jól ismeri az első iróját. Aki elolvassa a másodikat, megismeri annak iróját is. Lelkét küldte hozzánk.) Kelt levelem 1914 XII/22. Tisztelt nagyságos kisasszonyom! tudatom, hála Istennek, szerencsésen haza érkeztem; sírdogálva találtam a feleségem, akkor kapta meg a levelem, amiben megírtam, hogy haza nem mehetek, itt köll, hogy töltsem a karácsonyi ünnepeket. De a nagy szomorúság hamarosan örömmé vált; haza érkezésem igazán olyan jól esett, hogy abban a sok szomorúságában megvigasztalhattam és a kis fiam nyakamba csimpaszkodott, alig tudtam lerázni és a házam megtelt látogatóval. És a kórházban első nap is elég jól elláttak és a sebesültek is dicsérik helyzetüket, én tülem is szintén kérdezték az eddigi helyzetemet; én nem mondhatok mást, mint mindent a legjobbat, mert hiszen a jó Isten is megverne, ha hazudnék. A doktor uraknak át adtam az üdvözleteket, megvoltam dicsérve, hogy igen jól voltam kezelve. Továbbá köszönöm a nagyságos asszonynak, az összes igazgató uraknak a hozzám való szívességüket, köszönöm az összes bejáró ápolónőknek a szívességüket, tisztelem az