Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-17 / 3. szám

4. PAPA ES VIDEKE. 1915 január 17. összes sebesülteket, engedje meg a jó Isten, hogy mindnyájan olyan jó kézbe jussanak, mint a honnan el lesznek bocsájtva. Nagyságos kisasszonynak is köszönöm szépen a hozzám való szívességét, maradok kéz csókolva Nemes Imre. Ráckevén. Tisztelt Nagyságos kisasszonyom, éti is mint ismeretlen Nemes Imrén'é igen szépen köszönöm sok jóságukat és szívességüket, nem győzöm az uram hallgatni szegényt, mennyire dicséri, milyen jók voltak hozzá, igazán olyan jól esik hallgatni; a jó Isten haza segítette ütet is már egyszer, igazán boldog vagyok most már, de hogy meddig, azt csak a jó Isten tudja. Maradok kézcsókolva Nemes lmréné és az én jó Istenem fizesse meg jóságukat. A versek lelke. Kerülöm a lármás, nagyhangú utcákat. A halvány, vézna sejtések, a még alakuló, félénk gondolatok úgy szétrebbennek a zajban, mint a megriasztott galambcsapat s engem mindannyiszor bánattal vegyült csalódás fog el, mint a pajkos gyermeket, ki óvatosan, mohó vággyal közéjük csapott, hogy legalább egyet elfogjon belőlük. Az utca bántó kacajától kisérve menekülök messze, minél messzebb s keresem a lelket, a verseknek lelkét. A lárma, a zaj lassan mögöttem marad; a csend, melyet kívántain, nő mint az esti árnyék, egyre nagyobb óriássá. A kövezett út is, melyen csak az én léptem kong vissza, elfogy egy fordulónál: a csendnek birodalmába értem. Nincsenek itt paloták, kivilágított termek, hiányzanak a taposott utak, a kanyargó utcák, a szemnek se állja más útját, csak az ólomszürke égbolt, amint a távoli hegyek vállaira ráborul. Magam is halkan, félve járok, nehogy a csendet felzavarjam; még a hópelyhek lassú feljajdulása is bánt, mikor a lábam rájuk tipor. Közben kutató szemem jobbra-balra néz s keresi a régi ismerőst, a lelket, — a versek lelkét. Ugy emlékszem, hogy valamikor itt találtam, azért keresem most is itten. A napsugár, amint beláthatatlan útján felém futott, itt beszélt hozzám; a fák, mikor megzizegtették leveles ágaikat, itt suttogtak nekem; a virágok, ahogy kidugták parányi lejecskéiket, itt meséltek annyit. S hogyan lestem a szavukat, az általuk, belőlük szóló versek lelkét! Kitártam a lelkem hófehér lapjait s amiket hallottam, mind reájuk írtam. Öltöztettem őket sokszínű ruhákba; napsugár meséit aranyos köntösbe, ágak suhogását tiszta hófehérbe, virág csacsogását gyönge fátyolokba; sarkantyút is raktam sok picikelábra, melyek intésemre lágyan összecsengtek s fölveré a csendet nevető pengésük, rímekbe csendülő verssorok zenéje. Jaj! de hol késik itt ma a versek lelke? Ma itt sem találom. Igaz, hogy tavasz volt, mikor legutólszor beszélgettem véle. Most pedig fagyasztó, hideg, kemény tél van. A fák suhogása panaszos nyögés lett, napsugár és virág messze földön járnak, hire sincs, nyoma sincs daloló madárnak. De a versek lelkét itt találtam mégis, megtaláltam máskor. Itt bolygott velem a futó téli széllel, bánatos siráma lelkembe lopódzott s ha a fehér lapra lehullott a könnye, fájó panaszszavát, gyönge sóhajait gyűjtögettem össze. S mentem haza innen könnyel megrakottan, bánatos dalokba mindet beleloptam, velük sírtam én is, nem tehettem róla: sírt a versek lelke... Itt ülök ma némán, árván, elhagyatva, a vers lelkét várom. Ki tudja, merre jár," hányadik határon ? . . . Asztalomon szerte levelek hevernek. Ágyúdörgés közben, golyók záporában, könnyek közt születtek. Elolvasok egyet, elolvasom mindet, harcok mezejéről üzenet van bennük. De mi ez? csalódom? hihetek szememnek ? a szétkuszált sorok rímekbe fonódnak s mosolyog belőlük régi ismerősöm: rég várt versek lelke... Ki gondolta volna, hogy már ez is ott jár! Elkísérte őket messze idegenbe, mint a hü útitárs, légi útra kelve. Ott jár a golyók közt, vészben, zivatarban, fájdalmas sebekre enyhet adó balzsam; ott virraszt velük a hűvös éjszakákon, idegen föld ölén vagy magyar határon, és mikor a lelkek el, haza suhannak, szárnyat ad a vágynak, szárnyat ad a dalnak; ki a hangos lármát félve elkerülte, ott bolyong most folyton lármás harci tűzbe', a szívekbe röppen, kiül az ajkakra, kelti a csüggedőt reményre, vigaszra s egykor győzelemmel, víg dalt énekelve: velük együtt tér meg a — verseknek lelke! (-•) Előfizetési felhívás! Lapunkra, amely az új év kezdetével fennállásának X. évfolyatnába lépett, 1915. év január elsejével egy új előfizetési évet nyitottunk. Kérjük nagyrabecsült előfizetőinket, hogy előfizetésüket lapunkra szíveskedjenek megújítani, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. Ezúttal kérjük azon igen tisztelt előfizetőinket, kik az előfizetéssel hátralékban vannak, szíveskedjenek azt minél előbb megküldeni. A lap előfizetési ára: egész évre — 12 K, fél évre— — 6 K, negyed évre — 3 K. Igaz és önzetlen munkásságunk tudatában, teljes bizalommal számítunk továbbra is a katli. társadalom nemesszivüségére és kötelességérzetére. Egyben felkérjük elvbarátainkat lapunknak, elveik zászlóhordozójának terjesztésére. Hírek. A felelős szerkesztő bevonulása Idején lapunkat Szentgyörgyl Sándor karnagy szerkeszti. — A keg-yur bőkezűsége. A pápai plébániának van a Somlón szőlője, mely a kegyuraság ajándéka. Nemrég a szőlőben levő hajlék a vihartól annyira megrongálódott, hogy annak felépítése, illetve alapos kijavítása elkerülhetetlenné vált. A grófkegyur nemesszivüségét és főúri bőkezűségét dicséri, hogy nemcsak az építési anyagot, hanem a több száz koronára rugó építési költségeket az uradalom adta. — Szabó ezredes megbízatása. A rokoni kötelék alapján, mely Kriszt Jenő, pápai espereshez fűzi, városunkban is igen sokan ismerik Szabó István honvédezredest, ki 8 évvel ezelőtt ment nyugdíjba s azóta huzamosabb időn Pápán, majd Balatonlellén levő villájában lakott. A háború kitörése után azonnal újra katonai szolgálatba lépett s Budapesten a Mária-Terézia-téren levő katonakórház parancsnoka lett. Szabó ezredest legújabban az a kitüntetés érte, hogy tábornoki hatáskörrel kinevezték Pancsova város, eme exponált hely katonai parancsnokává, jól tudván azt, hogy a Ludovikának a volt erődítéstantanára annak a megbízásnak, hogy Pancsovát hamarosan megerősítse, kitűnően fog megfelelni. Parancsnokságához természetesen politikai ténykedések és Ítélkezések is tartoznak, és Szabó Istvánban e minőségében is kiváló embert nyert a korinárry, lévén* ö "született erdélyi székely. — Uj marcaltői plébános. A november óta üresedésben levő marcaltőí plébániajavadalinat Varga Sándor barcsi káplán nyerte el. Az új plébános — régi ismerősünk pápai káplánkodása idejéből. Életrajzi adatai röviden ezek: Született 1880 jan. 8.-án Nagykanizsán, hol atyja v. tanácsos. Az új marcaltői plébános tehát most 35 éves, mindössze 12 éves pap. Káplán sok helyen volt: így Gógánfán, Kisgörbün, Gyulakeszin, Miháldon, Tapsonyban, Csökölyön, Toponáron, Miklósiban, Somogyfajszon, Korádon, Súron, majd pedig 1912 augusztól 1914 januárig Pápán, azután Lovászpatonán, Jásdon és Miklósiban (utóbbi 3 helyen administrator), végül Barcson volt káplán. — Kegyes alapítványok. Laky Mária, ki augusztusban halt el Pápán, 4000 K-t hagyományozott misealapítványra, 1000 K-t pedig az Annakápolna oltárképére. Érdekes, hogy a takarékpénztár nem adta ki a betéteket s így a könyvek vannak a plébániahivatalban elhelyezve. — Özv. Lóth Jánosné szül. Venteyom Borbála, volt bakonyszentiváni lakos ugyancsak az Annakápolnának hagyott 400 K-t, nemkülönben a Eerencrendi templomnak is 400 K-t. — Hazatérés a harctérről. Bán Károly helybeli póstai ellenőr, ki öt hónapon át az északi harctéren végzett nehéz szolgálatot, sok érdekes tapasztalattal gazdagon, de testi egészségében megviselten körünkbe visszatért. Üdvözöljük. Hozza Isten minél előbb haza a többi hőseinket is! — A hét halottai. E hó 9.-én hosszas betegeskedés után meghalt Bcsenbach Károly építész, városunknak egy régi, köztiszteletben álló polgára. Temetése e hó 11.-én nagy egyházi gyászpompa kifejtése és osztatlan részvét mellett ment végbe; a kálváriái temetőben levő új, díszes családi sírboltba helyezték örök nyugalomra. Itt jegyezzük meg, hogy Freiszberger Gyula, ki az elhunytban apósát gyászolja, 17 év előtt Pápán elhait Ilona nevü leánya holttestét másnap hatósági engedéllyel exhumáltatta s ugyancsak a családi kriptába helyeztette. — Besenbach-chal egy időben hirtelen halt meg s lett temetve özvegy Rezenka Jánosné, kit' szintén sokan kisértek utolsó útjára, a Jókai-utcából az. alsóvárosi temetőbe. — Ny. b.t