Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-04 / 14. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 február 28. és ezreket vittek a nyomorba, mig maguk búslakodtak, kávéházakat látogattak, otthon dőzsöltek, vagy a legjobb esetben a pincékben összehalmozott lisztes zsákjaikat számítgatták. A nemzet lelketlen kufárai még akkor is a saját zsebüknek dolgoztak, mikor a nemzet zöme vállvetett lelkesedéssel föláldozott mindent, amit föláldozhatott. És mit tettek azok, akik a pincékbe, földalatti helyiségekbe zárták lisztkészletüket, hogy amikor a nemzet fiai nehéz viszonyok közé kerülnek, drága pénzen eladhassák nekik a mindennapi kenyeret? Mit tettek azok, akik burzsoászoknak mondják magukat és a szegény nép veréjtékes munkájának árából élősködnek és dőzsölnek? Keveset, vagy épen semmit... Kritizálni a hadimüveleteket, hatványra emelni az esetleges háborús sikertelenségeket, rémhíreket terjeszteni és főlényes gúnnyal kacagni a nemzet megfogyatkozott erején, a szegények nyomorán és a polgárnép leapadt igényein: ez az egyedüli művészetük . . . Mivel ez igy tovább nem mehetett, az állam rájuk terítette a. vizes lepedőt. Ez a hazafias gesztus sok törpe lelket a porba sújtott, de megmentette a haza becsületét a müveit világ előtt . .. * * * Egy vezércikket olvastam, amely élénken és szívbemarkoló reálizmussal rámutatott arra a nemzeti munkára, amelyben mindenkinek részt kell vennie. Annyi a szükséglet, olyan a nyomor és oly nyomasztó a jövő, hogy itt munkába kell állni mindenkinek, aki élni és boldogulni akar e hazában. E munkában nincs valláskülönbség, nincs nem, rang vagy méltóság. A nemzeti jólét és a boldog jövő megalapozói vagyunk mindnyájan. Nincs kivétel, nincs és nem lehet fölmentés. A szünet, a megállapodás, a nyugalom, a vakáció ne is említessék előttünk. Vakáció nincs! ... De mit is beszélek ?! Ne legyünk olyan ideálisták, hanem beszéljünk a tények szerint. A tények, a mindennapi tapasztalat szerint pedig van vakáció. Van nyaralás, van telelés . . . Németországban nincs, de nálunk van. Többször olvassuk azokat a kinos megemlékezéseket, referendákat, amelyek hűségesen beszámolnak az áttöltött, illetőleg átheverészett, átmulatott és átpazarolt téli szezon szerencsés élvezőinek sorsáról, boldogságáról, ezerféle illúziójáról. Ez a telelés azonban úgy rázza az itthonmaradtak idegeit, mint a hideg zuhany, mely akaratlanúl és váratlanúl ránk szakadt. Nem a betegekről, hanem az egészségesekről beszélünk. Azokról, akiknek egészséges a teste és egészséges a zsebe. A haza most nagyon igényli ezeket az egészséges tényezőket A Vöröskereszt, a segítő egyletek, a gyámolító intézmények, a kórházak a mi nagylelkűségünkre, jószívűségünkre, irgalmasságunkra, hazafiasságunkra és áldozatkészségünkre vannak bizva. Itthon is lehet sportolni, itthon is lehet tisztességesen mulatni, de itthon kell a hazát szolgálni. Gondoljunk harcoló testvéreinkre, gondoljunk az árvák és özvegyek ezreire, gondoljunk nyomorba jutott családjainkra. Mennyi nyomort lehetne megszüntetni, mennyi könnyet lehetne tölszárítani, mennyi kétségbeesett lélekbe lehetne a lelkesedés és bizalom tüzét föléleszteni, ha kevesebb volna a nyaraló, kevesebb volna a telelő és több volna az adakozó, több volna az áldozatkész, apostoli lelkületü férfi a hazában ... A nemzeti öntudatról nem is beszélek. Tudatában vagyok annak, hogy Németország a szövetségesünk, ahol nem nyaralnak és nem telelnek, hanem áldoznak és cselekesznek . . . Nem akarom a telelő közönség kedvét megrontani, mert a sok pénz legtöbbször nem érdem és a telelés sokszor, sőt legtöbbször nem szükséglet, csak azt akartam leszögezni és megállapítani, hogy ne féljünk, ne essünk kétségbe, nincs semmi sem elveszve, jól élünk, gazdagok is vagyunk és — felelni is ráérünk ... A telelés nem bűn, nem hazaárulás vagy megbélyegzett rosz cselekedet, •— tudjuk mi még pótolni a telelők által elvesztegetett fizikai és erkölcsi erőket — hanem a szégyen ... a szégyen . .. P. Mattoska J. Libór. Tábori levél. Ismét csendesen ébredtünk, — tűzszünet állottt be. Gyenge világosság szűrődik be a födözék ablakán (mely valamikor a szemközti kastély ablak keretében állott) köröskörül vastag hó. A fenyves is behintve, még nem rázta le magáról a fehér leplet. Térdemre fektetem zsebkönyvemet, s hozzáfogok a megigért levél megírásához. Nem soká élvezhettük télire berendezett erdei-lakunkat. A negyedik nap kaptuk a parancsot, hogy elmegyünk. Hova? miért? nem tudtuk. Ilyenkor elő szoktam venni iránytűmet, s az útirányból spekulálok, hogy mi is lehet a cél. Meghánytuk-vetettük bajtársainkkal a helyzetet, s csak arra jutottunk, hogy az ellenség felé. Szép sudaras fenyves-erdőben, homokos uton húzódott szürke csapatunk. Egy órai menetelés után pár ágyúszót, sőt gépfegyverkattogást is hallottunk. Tehát közel vagyunk. Egy tisztáson áthaladva, már felállva találtuk tüzérségünket. Tőlük hallottuk, hogy nem messze van egy vadászlak, hova az ellenséges tüzérség belőtte magát, s így átvonulásunk nagy óvatosságot igényel. Nyugodtan meneteltünk tova, hisz szeretett parancsnokunk bölcs, megfontolt intézkedései minden töprengést feleslegessé tettek. Az erdő szegélyén megállottunk, hogy az est leszállását bevárjuk. Már szürkült; a gyenge holdfény átszűrődött a fenyők között. Nem szerettük most a holdfényt, inkább felhős, vagy ködös lenne a táj, nekünk az jobban kedvezett volna. Mintha csak megértette volna a bölcs természet óhajunkat, pár perc múlva finom köd ereszkedett alá. Most már gyönyörrel néztük a holdat, gyönyörködtünk benne, amint a ködfátyol hol sűrűbben, hol ritkábban fonja körül arany koronáját . . . Tehát megindultunk. A San felé tartottunk, a nevezetes folyó felé. Csendesen, szótlanul haladlunk tova. Otthagytuk az erdőt, rátértünk egy régi útra. Az útmentén mocsaras, szikes foltok, fűzfákkal. —• »Még rajta volt a levél«. Födözékek mindenfelé. Egy faluhoz értünk, a házak legnagyobb része agyongránátozva, csak a kémény állott kísértetiesen, mert ez téglából volt, ezt megkímélte az emésztő tűznyelv. Tehát a San védelmi vonalba jöttünk felváltani egy ottani csapatot. Persze első dolgunk volt kikérdezni bajtársainkat a helyzet felől. Nem valami rózsás volt ez, hisz mi egy lapos, részben gyengén hullámos vonalon helyezkedtünk el, míg az ellenség magasan kiemelkedő, — reflektorral ellátott —, erődített állásban. Nagy örömünkre szolgált az a hír, hogy három nappal előbb erős gépfegyvertüzbe vették a reflektort, s azóta nem mutatkozott. A felváltás csak éjszaka történhetett, hisz az ellenségtől egyes helyeken 60 lépésre voltunk. Lopódzva kusztunk a partmenti lödözék-sorhoz, s — nem tagadom — szivem is hevesebben dobogott, amikor egyedül kicsúszva a partszélig, kémleltem a part magasságát, az ellenséges födözéksorokat. Jól kilehetett venni még az ellenséges őrszemeket is, de úgy látszik feleslegesnek tartotta a pattogtatást, hisz úgysem akartuk átúszni a folyót. Az éjszaka nyugodtan mult el. őrszemeimet folyton vizsgálgattam, nehogy átcsússzon egy ellenséges őrszem, vagy nagyobb erő a folyón. Világosodott! Kiváncsi voltam mit hoz a nappal A muszkák nem lövöldöztek — mi is csendben voltunk, — sőt jól lehetett látni, amint a muszkák a kosztolás körül ugrándoztak, egy vakmerő fickó meg épen leszaladt a folyó partjához, s kulacsával vizet merített. Látván ezt a mi bakáink, egyikük nyomban kiugrott a födözékből, leszaladt a vizhez, s ő is vizet merített sajkájával, s tréfálódva átfenyegetett a muszkákhoz megfűszerezve, hogy hát, az apátok erre, arra, ide ne lőjj! Napjaink csendes egyformaságban multak, de csak éjszaka bujhattunk ki födözékeinkből, külömben a srapnell, gránát és pattanógolyó nyomban megjelentek. Egy szép napon megindultunk nyugat felé. Nyomtunk naponta 35—40 kilómétert. Nem tudtuk hova, s miért megyünk. Ki ezt gondolta, ki a másikat. Amint egy dombtetőre jutottunk, egy nagyváros körvonalai látszottak — Krakkó volt. Már lefelé hajlott a nap, mikor a külvárosba jutottunk. Mintha csak haza értünk volna, oly jól esett az öreg ágyuk sora mellett elhaladni, s gyönyörködni a mesésen megerődített helyben. Már tervezgettük mi mindent fogunk vásárolni, amikor lesujtóan hangzott a szigorú parancs: a várparancsnok engedélye nélkül senki be nem mehet a városba. Hm! De hol a várparancsnok? Este volt már, megindultunk fiatal bajtársaimmal a város felé. Gondoltuk magunkban, ha kérdőre vonnak hát . . . keressük a várparancsnokot Őr séggel szaporán találkoztunk. Ezeken csellel áthaladtunk. Ha magyar őrség volt, bajtársam pár lépéssel előtte hangosan leőrnagyozott (zászlós voltam ugyan még akkor, de elég öreg képem ahhoz, hogy őrnagynak elhigyjenek, külömben zászlós-koromban v. alezredesnek vagy őrnagynak néztek, illetve tituláltak), ha közös volt, akkor »Herr Major« lettem, szóval a csel sikerült, s annyit elértünk, hogy egy kisebb sörcsarnokban felhajtottunk pár pohár sört, 4 hó után először.