Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-04 / 14. szám

1915 április 4. PÁPA ÉS VIDÉKE m Másnap szigorú készültség volt elren- i delve, hogy — amint a parancs hangzott — éjszakára a tisztek a cipőjüket se vessék le stb. ... Ez nem igen tetszett nekünk, annál is inkább, mert azt gondoltuk pihenni jöttünk ide. Egyik bajtársunk engedélyt kért ezredesünktől, hogy felszerelés beszerzése végett Krakkóba mehessen. Nem engedte be. Mi, nehogy parancsszegők legyünk, nem kértünk engedélyt, hanem egyszerűen lóra kaptunk, s kerülő uton betrappoltunk a városba. (Cipőnket úgysem volt szándékunk levetni). Mese-élvezettel ügettünk végig a két kis feketén az ős város széles utcáin. Szinte furcsa volt a sok ház, mozgó-tömeg — korzózó kislányok. Nem is volt egy sem, akit meg nem szólítottunk volna, s minden üzletbe bekukkantottunk. Ha volt szemrevaló-lány benne, tovább maradtunk, ha nem, tovább állottunk. Háborúban szabad, gondoltuk magunkban: Istenem! azt hittem, zeneszóval, virágosán várnak egy 4 hónap óta kemény csatákon átment csapatot. És semmi! Megszokott dolog az itt. Mintha nem is volna háború, csak ünnepnap, mert sok üzlet zárva volt. De azért mégis kaptunk virágot. Ha nem is értettek meg bennünket a kislányok, de a virágot mosolyogva átnyújtották. De az idő mult, haza kellett gondolni. Vacsorázni betértünk a Royalba. Persze, amit szem, száj kivánt, nem vontunk meg magunktól semmit sem. Rengeteg tiszt volt itt. Magyar, porosz, osztrák, huszár, tüzér, baka vegyesen. Haza értünk. Társaink irigy szemmel néztek ránk. Nem történt semmi ? volt első kérdésünk. Semmi, volt a leielet. Másnap már gutnmirádlison korzóztunk végig a városon, s le is fényképeztettük magunkat. — Már ismert bennünket a közönség. Sok mindent összevásároltunk, s úgy éjfélkor értünk haza. Alighogy elszenderedtünk, felvertek bennünket: riadó! No ez kellett csak. Azt sem tudtuk mit csináljunk a sok holmival. Nehéz napoknak mentünk feléje — 14 napos kemény csatának — otthagyva Krakkót. Még hajnal előtt beástuk magunkat. Amint pirkadt, már röpködtek, csattogtak a különféle lövedékek. Egy magasabb dombon foglaltunk állást, hátunk mögött tüzérségünk. A föld kissé megfagyott, így a legtöbb lövedék sípolva, zizegve ugrott tovább. Ki-kibujtam födözékemből, s távcsövemmel kémleltem a vidéket. Az ellenséges tüzérség messze volt, igy amikor meghallottam a kilövést, bebújtam a födözékbe, s pár pillanat múlva élesen, fütyölve röppent a gránát fejem fölött, vagy csapott le hol elém, hol mögém Gyönyörrel vizsgáltam a harcot. Messze beláttam a harcteret. Úgy szerettem volna odakiáltani patruljainknak, ne menj, ott biztos halál vár, — vagy a tüzérségnek vezényelni tüzet, amint pár percre látható volt egyes ellenséges csapat. Előttem egy hatalmas cári-erdő feküdt. Féljobbra kisebb facsoportok, dombos hegy völgyes vidék. Nem soká kémlelhettem a vidéket nyugodtan, mert az erdő felől észrevettek, s sürün ropogott a puska, füttyentettek a golyók fülem mellett, s csaptak le födözékembe. Ugy délfelé lehetett, amikor kapom a parancsot: előnyomulás az erdő felé. Az intézkedést nyomban megtettem. No — mondom szakaszvezetőmnek, — ütött az utolsó órám, a sárga kamáslit bizonyósan éltalálják! Elérkezett a pillanat, hogy otthagyjuk födözékeinket. Én jobbra, szakaszvezetőm balra ugrott ki, s neki az erdőnek. Vagy 7 össztüzet kaptam féljobbról — de egy sem talált — mind magas volt. Úgy látszik, gyorsabban futottam, mint ők számították. Az erdőszegélyre érve, összeszedtem csapataimat, s megkezdettük az előnyomulást. Az előre küldött patrullok csak egy-egy lövést tettek, s így úgyszólván ellenállás nélkül értük el az erdő túlsó felén levő kis majort. Rohantunk volna tovább is, de sötétedett, S így nem volt más hátra, mint kvártélyt csinálni a földben. Tekintve azonban, hogy a szomszéd csapatoknak nem volt oly kedvező az előnyoinulási terepük, — visszamaradtak, így kénytelenek voltunk mi is hátrább vonulni. Besötétedett teljesen, alig láttunk két lépésre. Felvettük a biztosítási vonalat, s elkezdtünk ásni. Kinek jutott volna eszébe, hogy aznap még sem reggeli, sem ebéd nem volt — nem érünk rá ini ilyenkor enni. — Az ásás nehezen ment, — a talaj át volt nőve sok cserje gyökerétől — s mig födözékemet elkészítették, leheveredtem egy öreg fenyőtörzséhez, takaróul tisztiszolgám ölembe — harci-küldöncöm hátamhoz feküdt, s még egy sátorlappal is betakartak. Erős gépfegyver-kattogásra ébredtem fel. Még csak hajnalodott. No jól kezdődik, gondoltam. Hideg flegmával — hisz csakúgy vacogtam, úgy fáztam, szívtam be a fenyőillatos levegőt. Alig tudtam betelni vele. Miközben ilyen módón reggeliztem, parancsot kapok, hogy szakaszommal erősítsem meg a jobb szárnyat. Hm. Jó vicc. Vak sötétségben helyezkedtünk el, most ébredek, s tudjam hol a jobbszárny! Nem sokáig gondolkodtam. Jobbról nagyon ropogott a puska. Felvétettem gyorsan az arcvonalat szakaszommal, s neki, — ahol a puska jobban szólt, itt kellhet a segítség . . . Visszavágtuk az oroszt. Már visszatértünk előbbeni állásunkba, amikor derék szakaszvezetőm ötöd magával 25 drb fegyveres muszkát hozott magával. így harcoltunk, csatáztunk nap-nap után. Sokan elhullottak. Fájó az emlék. Látom a sok eltorzult arcot, a szétloccsant agyvelőt, a szétzúzott kezet, lábat. A völgyből ásó pengése hallik. Egy szakasz tisztelegve áll — egy tiszt imát mond, újra ásópengés. Temettek! Nem szólt a harang, nem volt papi segédlet — bajtárs temette a bajtársat. Elérkezett a 14. nap, a túlnyomó ellenséget feltartóztattuk Lét hétig — feladatunkat teljesítettük. Hajnali 4 óra; lopódzva szöktünk viszsza födözékeinkből, csak járőrök maradtak vissza még egy óráig. Mire hajnalodott — üres fedezékeket talált csak a muszka. Utunk Krakkó felé tartott újra. Nehéz pelyhekben hullott alá a hó. Örültünk, hogy itt a tél. Most már csak lekell hullania a levélnek. Mosolyogva mutattam a fenyves-erdőre — mit akartok — nem látjátok, hogy még csak nem is sárga a lomb ? Jó kedvvel, tréiálódva mentünk tova, mintha mi sem történt volna a 14 nap alatt. H. Iván, t. hadnagy. Látások. Valahol, nem is olyan messze, ágyuk dörögnek. Csak a füstjét, csak a lángját látom. Kósza, futó szellő elkapja a hangot, az ágyúdörrenést. Hegyről le, hegyre föl görgeti előre s hozzám nem jut belőle már semmi. Elkopik az úton. Beleütődik sziklába, lepattan róla, ami ijesztő. Megtépi a fa, a bokor ága. Elmeríti a viz s elringatja lágyan selymes, didergő ölében. S elhal az ágyúdörgés... Valahol, nem is olyan messze, foglyok vonulnak. Lehajtott fejű, vissza-visszanéző bús hadiioglyok. Kék bércek ormát könnyes szemmel nézik, csendes kis otthonuk minden éjjel látják. Csak álomban látják. Régi kuruc idők élednek most újra. Tárogató helyett bús ének sír bele a téli pusztába, a kopár erdőbe. S zokogássá szépül. Felkapja a kósza, futó szellő. Vele sir maga is. Megrezdül a szikla, bólogat rá a levelet most váró bokor, ía és könnyez hozzá az ég. Karikás lesz a viz szine, mint azok szeme, kik nagyon sokat sirnak . . . Valahol, nem is olyan messze, halók haldoklanak. Csapzott a hajuk, véres a ruhájuk, összetört a testük. Csak a lelkük ép. Szép jövőt látunk s sóhaj szakad fel keblükből. Oh, hány szája van egy-egy ilyen mell,nek! Sóhaj és vér számára. S mindkettő mesél. Kósza, futó szellő sóhajtja el hozzám. Egyszer hideg, kabátgomboló a sóhajtása, máskor meleg, tavaszi bizalmat keltő. Nagy árt fizettek a jövendőért. Vért és sóhajt. Legdrágább kincsüket adták érte. Szív szolgáltatta vért és sóhajt . . . De már mást is látok, de már mást is i hallok, nemcsak ágyúdörgést, nemcsak fogolynótát, nemcsak vért és sóhajt. Tudom már, hogy kisüt a tavaszi nap. Hallom már, hogy a madarak énekelni kezdenek. Látom már, hogy a tavaszi napsütésben, árnyékban fogas szellővel kis lepke küzködik . . . Felszállt valahol messze. Mint a mi reményünk. Szállt magasra s eljutott a város fölé. Libbenés, szellő, virágillat kisérte útján. Össze-összecsapódott két szines szárnya, hogy széjjel terüljön újra. S mikor szétlebbent, leesett a teste, hogy szárnya újra összecsapódhassák és újra szétvágódjon. Vibráló hintázó volt a szállása. Itt szállt már előttem. Mindig lejebb-lejebb . . . Aztán az aszfaltra, épen lábam elé leesett. Halkan léptem hozzá. Csendben lehajoltam. Finoman megfogtam. Ép úgy, mintha minden reményem, minden vágyam volna, minek nem szabad megsérülnie. Hamva, himpora pompázzék napsugárban, de nekem pompázzék. Repüljön ezután is, de szobámban repüljön. Szimbólum legyen az életemben . . . Megálltam az utcán, hogy jól megnézzem. Kicsinyke, hosszúkás fekete a teste. Fekete a szeme és fénytelen. Csápjai mindig előre mutatnak. Előre, a jövőbe. Trapéz alakú a szétvetett két szárnya. Vöröses barna az alapszíne. S benne fehérkarikás zománc fényű szemek. Pávaszemek. Itt-ott sötét, fekete foltok. Ez mind a jövő? Ez mind jelent valamit? Örömet vagy bánatot hoz-e? Melyik szin hozza az örömet, melyik a bánatot ? Sötét — bánat. Csillogó — remény. Piros — vér. De hát melyik ? S haza mentem. Becsuktam az ajtót, becsuktam az ablakot. S még sem mertem