Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-04 / 14. szám

1915 március 7. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3: sirtak; mikor visszatértek örömújjongva hozzák a hirt: „Nagy dolgokat cselekedett velünk az Úr, fölvidámított minket. Szinről-szinre láttuk őt. az Irgalmast telve malaszttal és igazsággal; láttuk saját szemeinkkel". „Kelj föl dicsőségem, kelj föl zsoltárom és hárfám! Fölkelek korán reggel. — Én szenderegtem és mély álomban voltam, és felkeltem, mert az Úr megtartott engem". „A halál ^envedése, a pokol kínjai vettek körül. És számmal az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott engem az Ő szent helyéről. És remegett a föld, a hegyek alapjaikban megrendültek haragja lehelletétől. De Ő megtartott engem, mert kedvét találta bennem". „Azért dicsőíteni foglak a nemzetek között és hirdetni fogom nevedet testvéreim között". „Örül szivünk Te benned Oh Uram, bizunk szent nevedben. Felkeltél, feltámadtál segítségünkre, megváltottál minket szent nevedért. Nagy vagy Uram Sionban, Isten városában". „Hirdessétek a jövendő nemzedékeknek; Ő az Isten, a mi Istenünk, mindig és örökké. Dicsérjétek Őt, dicsérjétek nevét". „Felmégy a magasba, fogva viszed a fogságot, ajándékokat veszesz az embereknek. A mi Istenünk a szabadító Isten, és az Úr-é a halálból való kivitel". „Emeljétek föl fejedelmek kapuitokat és emelkedjetek föl örök ajtók, hogy bemenjen a dicsőség királya. Ki ez a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, a seregek Ura, a hatalmas Úr a harcon, a dicsőség királya". „Jöjjetek, örvendezzünk előtte, hirdessük naponként az Ő dicséretét. Zengjük esengő, régi bizalommal, hisz »Tudod, hogy szent István Örökségben hagyott, Szent László király is Minket Reád bizott«. Még be sem végeztük létkérdésünk nagy harcát, már is megtámadták életünk után legdrágább kincsünket: szabadságunkat. Bécsnek ura, a német birodalom császára, •be akarta hazánkat olvasztani birodalmába, hogy így jobban biztosíthassa Kelet ellen saját határai védelmét, meg hogy a magyar vele szemben majd sohase kacsinthasson Keletre. De a magyar fölkelt s megszülettek a legendás kurucvilágnak legendás hősei. Ködös, fázós, szomorú estéken, sikertelen csata után, búbánatosan, zokogó tárogatószóra, nagy elbúsultában ekkor sírja, dalolja az a szegény kuruc vitéz, kinek »két pogány közt egy hazáért omlik ki vére«: »Rajtunk német dúl, rajtunk török jár Tüzvassal pusztul ország és határ, Ez az istentelen német annyi kárt tött már, Hozzá képest, hogy mit sem tött török sem tatár«. Csillagos, gyönyörű estéken, győztes csata után, ropogó tábortüzek mellett, diadalmasan riongó tárogatószóra, szilaj jókedvében ekkor dalolja a nyalka kuruc: »Török bársony süvegem, Most élem gyöngyéletem, Dicsérjétek az Ő nevét, mert irgalmas az Úr, s irgalmassága örökké tart, és igazsága nemzedékről nemzedékre". „Minden élő dicsérje az Urat. Alleluja". Éz hangzik az oltártól, a kórusból, a hi vek ajkáról, sőt az értelem nélküli harangok hangjából. Alleluja! A halált elnyelte a győzelem, a sír megnyílt, diadalmaskodik az örök győzelem ünnepe a halál és pokol — a menny és föld fölött! Alleluja! í Nem ember szelleme, lelke az, ki itt az egyház imádságaiban, hymnusaiban, szertartásaiban lengedez, nem ember szive az, mely szent szeretetének teljességében itt megnyilatkozik, nem, azon szellemben, lélekben, ki itt érvényesül, ki ne ismerné fel azon lelket, „ki a vizek felett lebegett", mikor a látható mindenség a semmiségből létrejött, ki ne ismerné fel azon szellemet, ki minden időt, helyet betölt, ki ne ismerné fel a mindent szeretettel átölelő atyai szivet, ki mindent örök bölcseséggel és szeretettel, örök tisztasággal és melegséggel átfog, áthat. Mindent ennyire megszentelni, mindent ennyire Isten szemén át nézni és szeretni, csak az képes, ki Istenből és Istennel van. Ez a katholicizmus lényege, mennyei bölcselete és szeretete. Szűcs, 1915 március 30. Maár János plébános. iac' = A polgárőrség gyűlése. A polgárőrség húsvét hétfőjén d. U. 3 órakor a városház nagytermében gyűlést tart. E gyűlésre az őrség tagjait, s mindazokat, akik érdeklődnek a polgárőrség ügyei iránt, ez úton is tisztelettel meghívja a parancsnokság. Balogh Ádám a nevem, Ha vitéz vagy, gyer velem! Fakó lovam, a Murza, Lajta vizét megússza, Bécsalját ha nyargalja; Császár azt megsiratja...« »Jaj, Rákóczi, Bercsényi,Vitéz magyarok vezéri« nyolcesztendős, nehéz harcok után legyőzettetek! »A majthényi róna Mintha végtöl-végig Gyászbaborult volna . .. Zászlóit a tábor Szomorún lehajtja, Lehanyatlik a nap, A dicsőség napja. Nem is lesz már annak Soha virradatja! Soha virradatja!« De lett annak újra, újra virradatja. Ausztria azt hitte, hogy a magyar nemzet meghalt, pedig csak elalélt. S midőn hosszú aléltságából új életre ébredt, akkor újra megtámadta az újra drága kinccsé lett magyar szabadságot. De a magyar újra nem engedett! Végigzúgott a hazán Kossuth apánk lángoló szava; a dalok szárnyán meg az üzenete, hogy »elfogyott a regementje«. És feltűnt a magyar költészet egén a legtüneményesebb csillag és belevágott csatákra hívó kobzába Munkában a kalapács. Most jelent meg a könyvpiacon Prokászka püspök legújabb műve: A háború lelke. Oly frappáns vonásokkal megrajzolva, annyira sokatmondóan s a reális valóságnak annyira megfelelően még seholsem olvastam, senkitől sem hallottam a háború mibenlétének pszichologikus megmagyarázását, mint ép Prohászka e munkájában. A könyv 15-ik oldalán ezeket olvasom: Szememben a háború olyan, mint a kalapács, mellyel diót — akarom mondani — embert, emberi életet és kulturvilágot törnek s amely törésben az eszményiség s a lelkiség úgy válik ki a tört hüvelyből s nyilván valóvá lesz, hogy mi hát az élet magva és tartalma s mi az az ember s a kultúra tulajdonképeni értéke s értelme. Rendes körülmények között ez a belátás nem oly egyszerű, mert sem a diómagot, sem az élet magvát nem látni. A fölszínes élet s főleg annak ezer aprócseprő értéke s a kultúra maga oly színpompás és csábos hüvely, hogy könnyen kísértetbe jutunk, a hüvelyt magnak nézzük s az élet föl színét, az érdeket, s az élvezetet, a gazdagságot s a jólétet az ember céljának s az élet értelmének tartjuk; de azután megjelenik a szinen a nagy élet s kultúrtörő, a nagy hüvelytörő háború, mely az értéket a hüvelyből s az értelmet a látszatból kiemeli s a nagy tények száraz s kemény dialektikájával elénk tárja, hogy miért élünk s miért halunk, s mi által érvényesülünk igazán, még akkor is, sőt akkor leginkább, amikor mindent, vért és életet is odaadtunk. Mily gyönyörű beállítása ez a háború esszenciális hatásainak!! Mily biztos logikával látjuk ,e pár mondatban levezetve azt a nagy tényt, melynek fel kell-szárítani minden könya legtüzesebb lelkű,« magyar költő, Petőfi. Lávaként pattogó, sistergő, harci dalai, harsány »Előré«-je csudákat műveltek. Rákóczi nagy lelke Petőfi meg-megidézésére visszaszállt és az új kuruc hősöket öntötte az áldott, magyar föld. Görgey, Damjanich, Bem apó, Perczel Móricz újra ragyogó vitézek lesznek s csatadaloktól lesz újra hangos a tábortüzek tája. S »Bécs várában sír a német, Mert a Lajtán, Lajtán hetek óta, Hetek óta áthallik a Kossuth-nóta« Mint a nóta vallja, a futó »német« tnaga is beismeri: »De a magyar ha elkeseredik, Bizony mondom, csúnyán verekedik«, Az osztrák mellett, mint a megriasztott méhkas fulánkos méhei, támadtak reánk lihegő dühvel, igaztalan bosszúszomjjal a nemzetiségek. Az osztrákkal együtt valamennyit leteperi a diadalittas magyar honvéd s vigan kiáltja a csürhe rácok s szétvert horvátok után: »Ej haj, Jellasich, Többé a szép magyar földön ne lázíts!« És éppen akkor, midőn a győzelem istenasszonya a koszorút készült ráhelyezni mindenütt diadallal lengő zászlóinkra, éppen akkor ránehezedtek »Észak rémes árnyai«