Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-04 / 14. szám

4. PAPA ÉS VIDÉKE 1915 április 4. nyet, melynek nyomában a kesergés, gyász és fájdalom, a léleknek minden elégikus kitörése kell, hogy a megnyugvás s a metafizikai atmoszférából leszürődő erőteljes örömérzések dicshimnuszává magasztosuljon. Az individuális fájdalomnak és veszteségérzethek el kell törpülnie azokl<al az áldásdús hatásokkal szemben, amelyeket a háború kalapácsol ki az egész emberi társadalom javára. Tényleg, úgy állt a dolog, hogy az élet magvát, az eszinényiséget, a lelkiséget az anyagias világnézet a kultúra s az ezerféle élvezetek csábos burkával vonta be. Nem csoda, hogy beállott a nagy eltévelyedés. A látszat csillogása elfelejtette a lényeget. Nagyon sok ember kezdte elfelejteni magasabb rendeltetését s azt hitte, hogy kizárólag a föld számára lett alkotva. Ebből a helytelen princípiumból fejlődött naggyá az a túlhajtott egoizmus, mely mindenütt az Ln-1 helyezte előtérbe. Hogy ez nem történhetett káros következmények nélkül, egészen természetes. Első sorban meglazult minden tekintély, még az isteni iránti tisztelet is. Az ember kiszabadította önmagát a lelkiség jótékony s nagyon is szükséges bilincseiből. Vége lett ezzel az okos, számító, fegyelmezett életnek is. Jól irja valaki: Magyarországon az utóbbi évtizedek alatt ijesztő módon harapódzott el az urhatnáinság, a költekezési vágy, a látszatra való spekulálás s a takarónál való tovább nyújtózkodás. Jóformán mindenki azon igyekezett, hogy legalább egy fokkal magasabban, jobban éljen, ruházkodjék, mint ahogy azt a jövedelme megengedte. A kishivatalnok a főnököt utánozta, a főnök egy háromszor akkora irodának a főnökét, a kereskedő a földesurat, a földesúr a szerencsétlen hazánkra, és »odalett az emberek vetése«, odalett negyvennyolc minden diadala, Hiába dalolta a szegény magyar honvéd: »Erre, arra Orsovára, Jön a muszka nemsokára; Gyere pajtás, ijesszük meg, Itt a muszka, szalajtsuk meg!« Hiába! Kelet, mely eddig életünkre tört, szerepet cserélt, segítségére jött Nyugatnak, kicsavarta a győztes kardot kezünkből s szent szabadságunkat rongyul dobta oda a megvert osztrák elé. És most, hatvan évvel ezután, ugyanaz a muszka, mint egy irtózatos gőzhenger lendült neki, hogy összetapossa, létében szétzúzza, megsemmisítse a mi édes hazánkat. Kelet újra felvette velünk szemben ősi szerepét. De a mi szerencsénkre a gőzhenger isszonyú súlya nemcsak nekünk volt szánva. Szánva volt az osztrák szomszédnak csak úgy, mint a hatalmas német birodalomnak. És a sorsnak szeszélyes játékából ugyanaz a férfiú, ki mint félrevezetett ifjú hatvanhat évvel ezelőtt reánk zúdította az oroszt, ugyanaz a iérfiú, mint a mi szeretett öreg királyunk, szólítja íegyverbe az orosz ellen hűséges magyar nemzetét. És a sorsnak szeszélyes játékából ugyanaz a magyar nóta, amellyel ajkán egykor ellene sorakozott a magyar honvéd, ma az ő népszerű nevével szólít harcra a közös ellenség ellen. mágnást, a napszámos a gazdát, a kisgazda a földbirtokost utánozta életmódjában. S mindez miért ? Mert az önző ember nagyon megszerette önmagát, megszerette a földet, az anyagias életet minden lelkiség rovására. A háború megmutatta, hogy mennyi mindenről lehet lemondani. S még mindig erősen pattog a háború kalapácsa. Súlyos' csapásaival összetört embert, emberi életet s kultúrvilágot. Elpusztítja évszázadok munkáját, nemzetek féltve őrzött alkotásait s szinte vigyorogva kiáltja oda az emberiségnek: Nézd, ennyit ér mindaz, amihez önzésedben úgy hozzánőttél!! . .. Amíg a borzalmas pusztulás s veszteség belemarkol egyesek szívébe, ugyancsak észre kellene vennie az emberek összeségének, hogy a kalapácsnak eme irgalmatkegyelmet nem ismerő munkája csak az önzés, az anyagias felfogás hüvelyét töri le az élet magvárói, hogy diadalmaskodjék ismét a lelkiség. S diadalmaskodik is már itt is, amott is. Az ágyúk böinbölésébŐl, haldoklók és sebesültek hörgéseiből, az árvák, özvegyek és földönfutók zokogásából kihallatszik az új életre ébredt lelkiség erőteljes életjeladása... Ilyen a többi között az atheista francia Írónak Éavredannak önvallomása, melyet a most duló világháború kalapácsütése kovácsolt ki a lelkéből. Hallgassuk meg ezt az őszinte konfessziót: Kinevettem a vallásos hitet és azt hittem, hogy bölcs vagyok. De ujabban már nem tudtam nevetni, mert láttam Franciaországot sirni és vérezni. Ott álltam az út szélén és láttam harcba vonulni a katonákat. Vigan mentek a halálba. Én kérdeztem őket, mi tesz benneteket oly „Ferenc Jóska azt üzente: Szálljon hadba regimentje, A muszkákat jól elverni, A szent hazát megvédeni. Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!" A legékesebb bizonyítéka ez annak, hogy a magyar katona megérti korát, a helyzet magaslatára emelkedik. Királyhűség, halálig áldozatos hazaszeretet csendül meg ma dalaiban. Egyenest atyjának nevezi a királyt: „Ferenc Jóska édesapám, Felesége édesanyám, El is logad az fiának, Mert beállok katonának". Minden dalában megható gyengédséggel aposztrofálja ősz királyát: „Ferenc Jóska nem mehet a csatába, Rábízza a vitéz magyar bakára. Meg is tesszük jó királyunk kedvére, Muszkát tüzünk a szuronyunk hegyére". Megindító szeretet, büszke önbizalom szól a következőből: „Ferenc Jóska levelet irt ma reggel, Masírozni szeretne a sereggel. Ne masírozz, édes öreg királyunk, Te csak nézzed, majd amit mi csinálunk". A régibb keletű »bál«-os nótát így formálta át: „Ferenc Jóska nem mehet el a bálba, Öreg ember, nem könnyű már a lába; Sebaj, ha már nem bírja el a táncot, A táncot, sej a táncot, Megpörgetjük helyette is a rácot." nyugodtakká, és ők elkezdtek imádkozni: Hiszek égy Istenben ... Tudatára ébredtem, hogy mégis vigasztaló tudat ismerni egy örökkévaló hazát, mikor a földi haza gyülölségben él ... Mily rettentően égetnek egy nép sebei, a melyekbe nem hull egy csepp annak a Csodálatosnak szent véréből, akinek nevét nem szabad kiejtenem, mert arra méltó nem vagyok • • • A halottak óriási tömege tedi a csatateret. Mily nehéz atheislának lenni ezen a nemzeti temetőn. Nem tudok az lenni, nem tudok. Megcsaltam önmagamat és titeket is, akik könyveimet olvastátok és dalaimat énekeltétek... Meg kell izenni valamennyi barátomnak: Lavredan nem mer atheista gyanánt meghalni!... Hatalmasat üthetett erre a lélekre a háború kalapácsa . . . — Munkában a kalapács . . . — Csak rajta! Ilyen eredmények mellett eltörpül az áldozatok nagysága. Szüksége van a világnak nagyon a lelkiségre, az eszményiségre. A már elért eredmények e téren igazolják, hogy az a sok honszerelemből kifolyt vér nem áztatta hiába a földet. A sok s nagy áldozat nemcsak a győzelem reményével kecsegtet, de lassan-lassan megtermi gyümölcseit a társadalom józanabb, eszményibb élete számára is .. . Onnan a véres csatamezőröl hallatszik felénk a császári szózat: Istenben bizom ... Istennek legyen hála az elért győzelmekért!!. .. És meghunyászkodik az a sajtó, mely még nem régen azon merészkedett, hogy az Istent letaszítsa trónjáról. Kezdik érezni az emberek, hogy a fölvilágosult XX. században sem túlhaladott álláspont a vallásos Máskor meg mély részvéttel szemlélteti királyával a maga szenvedését: „Őfelsége büszke paripája, Ágaskodva megy el a csatába. Őfelsége földre tekint s fölsóhajt az égre: Most folyik a tizennyolcas honvédeknek vére". Sok dalában panaszolja a magyar katona a válást, a fiatal élet elvesztését, de keserűsége nem erősorvasztó csüggedésbe, hanem inkább izomacélozó dühbe olvad az ellenség ellen. „Megállj, megállj, kutya Szerbia!..." „Mert akárhogy is dörög az ágyú, Nem félünk mi Szerbiátu'" Nem fél, sőt vigan megy a harcba: „Sej, Szerbiában megfújták a trombitát, Kis pej lovam meghallotta a hangját, Kis pej lovam ágaskodik velem két lábra, Sej, ágaskodva visz engem a csatába". A magyar nótában a magyar katona lelke szól. A mai magyar nótában pedig ott lobog az ősi erő és lelkesedés. Benn van az önmagába vetett hit, a hivatásnak biztos tudata, a feltétlen készség az önodaáldozásra. És e hatalmas természetes erőt ma is a természetfeletti hit, Istenbe vetett bizalom, a Szűzanyához való fiúi ragaszkodás szálai fonják át, nemesítik meg és fokozzák százszoros erőre. A hadi szerencse dőlhet jobbra, vagy balra, de nekünk magyaroknak ezer okunk van hinni, hogy nemzetünk becsülettel állva meg a nagy próbát, életerősnek bizonyul s egy új ezredév számára vív most új honfoglaló-csatát.