Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-04 / 14. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1915 április 11. ftllelúja! Kelj fel halhatatlan lélek, kelj fel üdvösséged örömére. Elmúlt a tél, itt a tavasz s megvirradt az örök nap. Hangzik a liliomok között járó szerelmes szava: „Kelj föl dicsőségem! Kelj föl, zsoltárom és hárfám! Fölkelek korán reggel". Igen Uram, készséges szívvel dicsérünk s hirdetjük dicsőségedet, mert magasztos a Te neved. Erősségünk és dicsőségünk vagy oh Urunk. Üdvösségünkké lettél. „Te vagy az Uram, ki Édomból jő, megfestett ruhákban Bosrából ? Ékes az ő köntösében, járván erejének teljességében? — Én vagyok, ki igazságot szólok és oltalmúl kelek a megszabadításra". — „De miért vörös öltözeted, mint a sajtóban nyomók-é? — A sajtót egyedül tapostam és a nemzetek közül senki sincs velem; és az ő vérük ruházatomra feccsent". — „Micsoda sebhelyek vannak kezeiden Uram ? — Sebek, melyeket szeretteim házánál kaptam. Testemet átadtam az ütlegelőknek s arcomat nem fordítottam el azoktól, kik azt bemocskolták. Kiterjesztettem kezeimet egész nap a hitetlen néphez, mely nem jó uton az ő gondolatai után jár". „Uram könyörülj rajtunk, hiszen Reád vártunk! Láttunk! nem volt szined, sem ékességed, a megvetett és legutolsó voltál az emberek között, a fájdalmak férfia, de eljövünk és követünk, imádunk és megvallunk. Egyedül Te vagy az Isten és kívüled nincs más Isten, valóban Te vagy az elrejtett Isten, a mi Urunk és üdvözítőnk. — Föláldoztattál, mert Magad akartad". TÁRCA. Alleluja I Elhalt az átok, elnémult a gúnyszó, A csőcselék már oszlik szerteszét; Csak a halál jár gyászba' még az ormon: Az Ur lehajtá vérező fejét. Mit megjósolt a próféták igéje. Mit megpecsételt önnön szent szava: Be van fejezve véres áldozatja, Oltárrá lett a gyászos Golgota . .. És cstiggetegség szállt a kis csapatra: A Mester néma — mindenütt sötét, Reményük, álmuk véle van temetve S éber szemekkel őrzik sírkövét... Pedig derengett, már hasadt a hajnal, Halvány sugár kelt messze keleten, Hogy hirdetője légyen az örömnek: Nem csalt a vágy, a titkos sejtelem! Az Ur kiszállt az elzárt sziklasírból, Az angyalok közt „Allelúja" zeng, Föltámadt véle elhaló reménytek, Ujjongó zajba haljon ez a csend! Vigyétek szét a hírt a nagyvilágnak, Hogy Isten volt a megcsúfolt halott, S hiába tették százpecsétü sírba, A sír öléböl ím' föltámadott! .. Igen, föltámadt! nincs ok csüggedésre, Csak vétkeinkért hullhat könny csupán, Az Isten-ember megváltotta lelkünk Kereszthalállal fönrt a Golgotán; Bennt a hűtelen városban ültek a szent asszonyok és a tanítványok és — sirtak. Hogyan is szállott volna álom szemükre, ha Urukra gondoltak? Az elkészített illatos balzsamokkal várták a késlekedő hajnalt, hogy Mesterüknek a szeretet utolsó szolgálatát tehessék. — „Hozzád emelték szemeiket, ki a menynyekben lakol. Miként a szolgák szeme Uruk kezére tekint és a szolgálók szeme asszonyaik kezére, úgy irányították szemeiket Istenükre, míg meg nem könyörült rajtuk. Lelkük megtelt szomorúsággal, a gazdagok előtt gyalázat, a kevélyek előtt megvetés tárgyai voltak". Ezek pedig aludtak balga nyugalommal, nyugodtak a képmutató imádság és a feleslegessé vált ó húsvét ünneplésének fáradsága után. A templom függönyének tetejétől aljáig érő hasadása megrémítette ugyan őket, épúgy a. nap elsötétedése, a föld mélyének hatalmas rengése és az Áldozat jövendölő szavai fenyegetőleg jutottak eszükbe; de hiszen elég okosan gondoskodtak mindenről. A rómainak fegyveres serege táboroz a sir körűi, a sirt fedő követ pecsétjükkel látták el. De jaj! mily rettenetes hirt hoznak a menekülők ? Ébredjetek, ébredjetek képzelt nyugalmatokból! Nézzétek csak a hatalmasok remegnek, római harcosok menekülnek félelemmel és iszonyattal; igazak a jövendölő szavak, lássátok, ime itt a beteljesülés! Messze a ködös múltban áll egy hős, kit győzedelmes erővel az ég látott el, neve Sámson. Gózába, ellensége városába békével tért be és éjszaka nyugalomra hajtotta fejét. Ők pedig kárMegszcntelé a szenvedést, a könnyet, Hogy tűrő szívvel szenvedjünk vele, Hisz' eljön minden fájdalomra, búra Az allclújás Húsvét ünnepe! Tomor Árkád. Hogy szólt régen és hogy szól ma a harei nóta ? — Irta: Kelemen Krizosztom. — Gyulai Pál, a nagy mübiráló, azt mondja: »A magyar lyra rövidben a nemzet történelme . . . Egy európai nemzet lyráján sem rezdül meg annyiszor a hazafiság húrja mint a magyarén«. Népünk dalos természetében, de legkivált küzdelmes múltjában van e sajátos jelenségnek mélyen-fekvő oka. Sokat szenvedtünk. A népvándorlás vihara kiszakított bennünket Ázsia végtelen rónáiról s idedobott mai hazánkba, a müveit nyugatnak és a barbár keletnek e sok vihart látott ütköző-pontjára. Szép, de veszedelmes földet szerzett nekünk Árpád apánk. Ez a Kárpátok égbenyúló bérceitől koszorúzott magyar föld a nyugati és keleti népóceánok zajgó, kavargó viztölcsérévé, milliók életét kívánó, véres örvénnyé lett. Keletről a kunok, besenyők, tatárok, törökök életünkre, nemzeti létünk megfojtására törtek. Nem sikerült. Itt a Kárpátok alján, őseinknek a Kárpátok örömmel őröket állítottak fel az egész városban köröskörül, azon véleményben, hogy az erős most biztos hatalmukban van. Felkelt pedig Sámson éjfélkor, felemelte a kapú két szárnyát ajtófélfástól és zárástól, vállára vette és a Hebron felé eső hegy tetejére vitte. íme az Úr! kinek testét a sirban őrizték, kit képzeletükben lelkendező örömrpel az élők sorából kiirtottnak hittek, kinek nevét megsemmisítettnek véltek, ezen örökké emlékezetes nap hajnalában föltámadott, hogy a pokol kapúit lerontsa és a mennyek felé emelkedjék. — Ti kik gúnyolódva kiáltottátok a Megfeszítettnek: „Ha Izrael királya vagy, úgy szállj le a keresztről és hiszünk neked!" Nézzétek csak, egy arasznyi ideig várt, tűrte gunyolódástokat, megőrizte türelmét; ki a keresztről nem akart leszállani, most a sirból kel fel. A keresztről leszállva megmenthette volna testi életét, felkelve a sirból legyőzte a halált. íme így lett sirja a halál koporsója. íme halála megdicsőíti nevét az egész földkerekségen. Szárítsátok föl könnyeiteket Sión leányai, ti szerető, már hajnalban a feledhetetlen sírjához siető kedves asszonyok! Felkelt a nap, elhengerítve a kő, mely évezredeken keresztül a sír sötétje fölé nehezült; ne ijedezzetek, menjetek bátran a sírüregbe, hol a dicsőséges titkot hirdetve a hirnök fényözönben köszönt titeket. A karjuk erejében és fegyvereikben bizakodók megrettennek és menekülnek, a gyengék és védtelenek barátságos hívásra bátran, félelem nélkül közelednek; a kevélyeket megvakította a villám, az alázatosakat mennyei dicsőség ragyogja körül. Mikor idejöttek, magukkal hozva az illatos keneteket, gránitjához hasonló, kemény, domború mellén, acél izmán megtörött Kelet néptengereinek az áradása, visszahanyatlott a tatárság, törökség minden támadása.. Visszahanyatlott, mert a nemzetnek megvolt önmagába, szívós, lebírhatatlan őserejébe vetett hite, rendületlen bizodalma Felismerte, férfiasan elvállalta nagy nemzeti és előkelő világtörténelmi hivatását. E meggyőződés szülle természetes erő, mint kristályforrásból, a természetfeletti hit életvizeiből táplálkozik, üdül fel ezer és ezer finom erecskén át. Ez az eleven kapcsolat, az életnek a hit aranyszálaival való át- meg át-szövése szül szeplőtelen egyéni jellemet, tiszta családi életet, becsületes országkormányzatot. A magyar lovag nemzeti jogon fordul a magyarok Istenéhez. Büszke reá. A Nagyasszony, a Patrona Hungáriáé, iránt pedig gyengéd, gyermeki vonzalommal, mélységes lovagi tisztelettel viselkedik. Nem alszik ki ez az eszme akkor sem, mikor gyászba borul a magyar ég, akkor is ez ad emberfölötti erőt a hitükért és hazájukért életüket áldozó végvári harcosoknak. A zivataros, török századok legbájosabb emlékeként zengjük ma is, itthon és a csatatéren egyaránt: »Boldogasszony anyánk, Régi nagy pátronánk ...«