Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-04 / 14. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 április 4. 14. szám. PÁPA ÉS VIDÉKE. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Kiadótulajdonos: Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. A Pápai Katholikus Kör. A ki

adóhivatal vezetője: Egyes szám ára 26 fillér. Ideigl. teielös szerkesztő: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám,' A lap megjelenik minden vasárnap

. Szentgyörgyi Sándor ah

0va az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Fe [támadás ... — Irta: P. IVIafctoska U- Liibór. — A rügyfakasztó tavaszi szellő', a fák ágain zengó' madárcsicsergés, a téli föld porából felmosolygó nefelejts és az ember lelkében titokzatosan daloló életbizsergés jelzi a feltámadás dicsőségét, erejét, boldogságát. A húsvét, a tavasznak, a feltámadásnak, az életnek ünnepe. Madárdal a kisérője és a szüztiszta természet allelújája a zenéje . . . A húsvét az élet diadalhimnusza. Most is . . . Megcsuklik a hangunk, mikor ezt kimondjuk, de nincs rá más szavunk. Fáj a lelkünk s mélységes szomorúsággal zeng elégiát a szívünk, de mikor a húsvéti hajnal fénylő Kerubjára nézünk, csak azt rebegi ajkunk: az élet... az élet... A mostani husvétunk — látszólag — nem az élet a kisérője. A természet most is éled, a nefelejts virágzik, a madárdal hangzik, hanem a lélekre ránehezedett valami, ami olyan, mint a tapló. Könnyes szemek, lázasan dobogó keblek, fénytelen tekintetek, szívszorongó bizonytalanságok, reményvesztett szívek, lekonyuló fejek, letört ifjúságok; rombadőlt városok, falvak és tanyák, gyökerestől kitépett fák, letiport mezők és ligetek; rohanó szélvészek, tomboló fergetegek, millió és millió ember talpától rengő föld játszik gyászmelódiát a feltámadás nagy ünnepén ... A lelkes hozsannát elnyomja az ágyuzörej és az »Alleluja« énekébe belevegyül a halál kacaja és tapsa. Életet vágyó lelkünkre ráül a kétségbeesés és reménytelenség szelleme, mosolyra merészkedő ajkunkat lecsukja a halál kaján vigyorgása. Sötét a keret, amelyben mozgunk, hangulatunk olyan, mint Chopin »Marche Funebréje«. Enyészet, pusztulás és folytonos temetés ... Vájjon ilyen-e tényleg a mi husvétunk ? . . . Ha a külsőségek és benyomások szerint Ítélünk, ilyen. De ha a lélek értéke, csodás távlatai, mélységes igazságai és a Gondviselés bölcs szándékai szerint mérlegeljük a: háborús húsvétot, akkor nem ilyen. Nem ilyen a mi husvétunk Testvéreim ! . . . Ami husvétunk most is az élet diadalhimnusza, a feltámadás, a hit, a remény, a szeretet bázisa. Sőt ha valamikor, akkor most érezzük igazán, hogy menynyire szivünkre nőtt az élet, a tavasz, a feltámadás. Most érezzük igazán, hogy a húsvét diadalhimnusza a mi himnuszunk, a feltámadás boldogsága a mi boldogságunk. Mert az életet nem tudni, nem érezni, hanem élni kell ... És ha éljük, akkor van föltámadásunk, van allelújás boldogságunk a könnyek, a nyomor, a nélkülözés, a pusztulás, a vér, a lövészárkok, a tömegsírok, a halál dacára is. Mert halál csak ott van, ahol nincs erkölcsi erő, nincs hit, nincs szeretet. Az igazi élet erő, hatalom, megnyugvás, boldogság. Ezt az életet nem szakaszthatja le senki és semmi. Hatalmasabb az a háborúnál, milliók szenvedéseinél, erősebb a halálnál. A mi husvétunk ennek az életnek a diadalhimnusza. Ez az élet csak erkölcsileg erős, hitszilárd, nagy lelkekben található. Akik nem panaszkodnak, hanem remélnek, nem azon sopánkodnak, ami van, hanem bizó lélekkel várják , azt, ami lesz. Akik, ha sirnak is, könnyeik csillogásán a remény fénye tükröződik át; ha gyászfátyol borítja is arcukat, gondolatuk a szebb jövő légkörében szárnyal. Olyanok ők, mint a szélvészek viharában, a csaták zajában, a villámok cikkázásában, a háború fergetegében rendületlenül álló tölgy. Agai letörve, koronája leperzselve, de törzse szilárd és magasba törő. Testvéreim, a mi husvétunk diadalhimnuszába hamis hangok vegyülnek . . . Sok testvérünk szenved, de csak • azért, mert elvetette magától a hit és remény horgonyát. Sok testvérünk meghal úgy, hogy sohasem támad fel az életre, de csak azért, mert a szenvedély tüze és a kétségbeesés maró lángja leperzselték szívében a tavaszt. Ezek a halál árnyékában ülnek, hidegek és alig van remény, hogy fölmelegedjenek. A modern kúltúra világában keresték az életet s mert nem voltak erkölcsi támpontjaik, szárnyszegzetten, reménytelenül várják a halált. Mert a modern kultúra nem éltet, nem emel föl, hanem legyűr, elgyengít s végelemzésében életet tör és életet öl. Tanú rá a világháború . . . Testvéreim, az élni-tudás kultúrája kell nekünk. Az a kultúra, amely éltet, nemesít, alakít, boldogít és tanít. Mely akkor sem kételkedik a feltámadt Krisztus szavában — »Ne féljetek, én meggyőztem a világot« — mikor a szenvedések, a megpróbáltatások, az áldozatok súlya, imádságos ajkunk beszéde s mélységes fájdalomban vergődő szívünk csak annyit mond: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem ? . . . A húsvét hajnalának Kerubja hív. A szenvedő és meghalt Krisztus dicsőséges feltámadása a mi erőnk, a mi életünk. O is szenvedett, mérhetetlenül sokat szenvedett, de a lelkében rejlő életet még a halál sem tudta kioltani. Az ellenség diadalmi tort ült a halála fölött, de húsvét hajnalán az angyali karok zengtek allelúját dicsőséges föltámadásához. »Nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak s így bemenni az ő dicsőségébe«? Testvéreim, tanuljunk szenvedni, hogy tudjunk — föltámadni ! Lapunk mai száma xo oldal.