Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-09-06 / 36. szám
1914 szeptember 13. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. Aranyat vasért. Lapunk mult számában már megírtuk, hogy a pápai Vöröskereszt Egyesület választmányi ülésén egyhangúlag elhatározta, hogy az országszerte megindult »Aranyat vasért« jelszavu nemescélú mozgalmat magáévá teszi s terjeszti. Közöltük azon nemesszivü adományozók névsorát is, kik a gyűlés végén rögtön letették ékszereiket és .adományaikat a haza oltárára. E gyönyörű akció terjesztésére a miniszterelnökség felkérte a megyék főispánjainak : nejeit. E "célból Hunkár Dénesné lapunk utján is a következő felhívást bocsátotta ki a megye hölgyközönségéhez: Nagyságos Asszony ! Auguszta Főhercegasszony ő császári és királyi Fenségének magas megbízása folytán fordulok a nemzet becsületéért fegyvert ragadott véreink hadba szállása alkalmából a nemesszivü honleányokhoz és anyákhoz, kiknek emberszerető lelkülete átérezve a háború nyomában fakadó nélkülözéseket, segélyt nyújtó kezekkel sietnek azokhoz a szerencsétlenekhez, akiknek kenyérkeresői hitvesei és fiai elhagyták a családi otthont hogy vérükkel és életük feláldozásával is védjék szép hazánkat, nem gondolva arra, hogy hátrahagyottaik esetleg támasz és gyámol nélkül maradnak. Magyar asszon} 7, magyar leány fenkölt lelkét s minden szépért és jóért megdobbanó szivét átjárja a nemes cél, magasztos feladat, hogy a háború okozta nélkülözést, nyomort, megértő jósággal enyhítse. Legyünk méltó utódai a nagy idők igaz nagy asszonyainak, méltó párjai a harctéreken küzdő hősöknek! Ékszereink aranyát cseréljük fel vassal, azzal a hatalmas fémmel, mely vitéz fiaink kezében most nemzetek sorsát irányítja. Vasgyürüt adunk annak, ki aranyat, ékszert tesz helyette a mérlegbe: a Haza szent oltárára. Feláldozott drágaságaink fényét keressük és leljük fel azokban az örömkönnyekben, melyek egy-egy megmentett család orcáján feltűnve ragyogóbban tündökölnek az aranynál. Ismerve Nagyságod emberbaráti jóságos lelkületét, tiszteletteljesen arra kérem, mikép a segély-akció e módját minél szélesebb körben megismertetni, ez érdemben a nagy célhoz mért buzgalommal mozgalmat indítani és 'oda hatni szíveskedjék, hogy asszonyaink, leányaink arany-értéktárgyak, avagy aranypénz adományozásával járuljanak a segélyezéshez. Arra is felkérem Nagyságodat, hogy működési körében megfelelő adománygyűjtés utján a szűkölködők élelmiszerekkel való ellátásáról s — ott, ahol a viszonyok engedik — népkonyha felállításáról is szíveskedjék gondoskodni, miáltal az éhező szegények keserű könynyeit felszáríthassuk. Érzem és tudom, hogy kérő szavunk visszhangra talál Nagyságod nemesen érző szivében s lelkes munkálkodását százak, ezrek imája kiséri. Midőn ebbeli kérelmemet megismétlem s annak tolmácsolása utján vármegyénk asszonyait és leányait az »Auguszta Gyorssegély-alap« kezelésére bizandó adományozásra és a helyi segélyezésre ekként tisztelettel felszólítom, a Mindenható áldását kérem mindazokra, kik hálás szívvel fogadott adományaikkal és emberbaráti önzetlen fáradozasaikkal a szerencsétlenek megmentésén s ezzel közvetve édes Hazánk javán munkálnak. Az arany-adományokat vidékről hozzám Veszprémbe (Főispáni lak) kérem küldeni, a helybelieket pedig lakásomon minden hétfőn és csütörtökön d. u. 5 — 6 óráig veszem át s azok ellenében a vasgyűrűket azonnal kiadom. Hölgyeink közöl azok, kik e segély-akcióban buzgó tevékenységet kívánnak kifejteni, jelmondatunkkal ellátott karszallagért sziveskedjenek hozzám fordulni. Veszprém, 1914 aug. havában. Hunkár Dénesné főispánné. Kérelem. Rendkivüli idők rendkívüli kötelességeket rónak reánk. A pápai Kath. Kör a hazafias kötelességteljesítésből oly módon kívánja kivenni részét, hogy azok itthon maradt családtagjainak a felsegítésére, akik értünk, hazánkért és mindnyájunk életéért hadba szálltak, a körében gyűjtést indít. Felkérem a kör igen tisztelt tagjait, hogy e nemes és magasztos cél iránti tekintetből, ki-ki tehetsége szerint hozza meg áldozatát. Az így összegyűlendő összeg mint a Kath. Kör adománya fog maga hatása jótékony célra átadatni. Aláirási-iv a kör helyiségében van kitéve. Pápa, 1914. évi szeptember 1-én. Kalmár Károly, t. elnök. dul. Nagyokat köhent, mig kezébe foghatja a félliteres üveget, meg a ketté vágott vizeszsömlyét. Akkurátosan helyezkedik el az asztalnál. Bicsakkal metél a száraz eledelből s mohón iszik rá. Gyönyörködik az italban. Csillogni kezd a fénytelen szeme. Vidáman tekint át a túlsó asztalra. Most már ő is iszik, de nem ám olyan hitványán, mint azok. — Ahány zsömlyefalat, annyi kis pohár. Bort kezdeni csakis így célirányos. Agyat kell csinálni az italnak. A félliter hamar kiapadt az üvegből. A korcsmáros figyelte már. Mihály rábökött hüvelykujjával a bor állapotjára: — Tessen má csak mégeccer! Újra pipát készít. A második üveget bizony füst mellett való fogyasztani, a többi úgyis magától való. A vendégek ezalatt megbontják a kályha mellett levő asztal rendjét és elszedelőzködnek, nézvén a fali órát, amely vacsoraidőre ketyeg. Mihály rájuk se néz már. Szebb a bor nedve, annak szine van, meg olyan karikája, akár az olajnak. Csúszik is a garaton. Keveredik a pipafüsttel, aztán csak elnyújtózik mind a kettő a megdagadt zsömlyeágyon. A kocsmáros melléje telepszik. Az ember a világért se fordulna el az üvegtől meg a pipától, no meg talán a gondolataitól. Nagyot hallgatnak. A kocsmáros néha sóhajt: — Ej, ej! Mihály rápislant, aztán kiissza a poharat s nyújtja az üveget szó nélkül. A harmadik üveg is csak olyan lassan érkezik. Talán még lassabban. Pedig nem jó a szomjúságot váratni, mert még nagyobb lesz. Hanem most már pipa se leöl 1, szóra van szükség. Az nyomtatja a lőrét/ A kocsmáros érti már. Azért nem szólt az előbb, a pipánál. Mindennek megvan a maga ideje. Most már magától is beszél a Mihály: — Jóú porteéka! Meg is kóstolja mindjárt. Nagyot sodorint a bajsza végén: — Abbezon. A kocsmáros siet a beszéddel: — A hegybű való. A Csaniki Pálé. Harmadivaa vettem. Mihály felelet helyett újra kóstol és csettint a nyelvivel. Aztán másra tér: — Sopronyba vóútam. E kis disznó végett. — Vett talán? — Deehogy, eladtam! Rosszul evett. — Megadták érte a pízt ? — Meg. Erre már iszik megint az ember. Kicsit hallgat utána. — Nem kűdene ee valakit a komámhó ? Benízhetne, osztán ehozhatná a hermonikát is. — Mér ne! Avval indult is a kocsmáros. Mihály soká nézett utána. Várta, hogy visszajön-e. I Elővette hát a kelleséből a nagy bugyellárist. Elgyönyörködött a papirosokban. Majd letette az asztalra és nagyot húzott a pohárból. Aztán újra felvette, megolvasta és visszarejtette. — Nem muszáj látni. Hogy aztán senki se nézett feléje, elvizsgálta hát a csizmáját. Elkéne már egy ünneplő is. No, majd csak lesz! Avval újra ivott és lekönyökölt búsan az asztalra. Az üveget nézte. Bölcseség, felejtés, vidámság van abba . . . így érte a koma. Mihály végignézte: — Üli le! A kocsmáros hozta a másik poharat. Az üveg kifogyott. — Egészet — mondta csöndesen Mihály. Nagyot kocintott a komával s a harmonikára mutatott: — Van-e benne valami ? A koma vigat röhentett. Mihály is. Aztán rákezdett. Előbb ugy tapogatva, léptetve a hangokat, majd későb táncoltatni kezdte egyiket másikat. Mihály biztatta komáját:
