Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-09-06 / 36. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 szeptember 13. Felhívás Pápa város közönségéhez. Rendőreink nagyobb része a harctéren teljesít szolgálatot s így az itthon maradt néhány rendőr a közbiztonság és közrend fenntartására elégtelen; ez okból polgári őrség szervezése és felállításával kell pótolni a hiányzókat. Felkérem a város hazafias férfilakosságát, hogy a felállítandó polgárőrségbe minél számosabban lépjenek be. Jelentkezzenek hivavatalomban a 20 évesnél idősebb férfiak, kik hazafiságból ezen szolgálat teljesítését elvállalni óhajtják- Szokoly Ignác, rkapitány. Pasztellek. XIX. Füstös gyárkémények tövében lapos élben födött házak sorakoznak egymás mellé. Nagy helyiségeket födnek a lapos tetők, melyekben pokoli zaj és hőség közepette száz meg száz ember görnyed. Kerekek forgása, szijjak surranása, ide-oda íutkosás szólnak csak a szemnek. A íül itt a legfőbb szerv. Az fogad be egyszerre mindent, mig a szem analizál, mindent egyszerre áttekinteni nem tud. A mozgó embereket egyenként osztja be a kerekek mellé. Gép alkotó részévé lett valamennyi. Élő szijjakká, melyek eleven mozgással huzzák-vonják a kerekeket. Kinyúlnak, ágaskodnak vagy meggörbednek. De szótlanúl, legfelebb csak csontok ropogását, izmok szakadását és mély lélegzést hallatva mozognak. Testük dolgozik, de lelkük, mint a patak partján kidöntött nagy nyárfa, fásultan, széltől sem berzegetve pihen. Lehullott a rezgő nyárfa le— Kenni kő! Nagyot ittak. Most már ugrándozott, ficánkolt valamennyi hang, akár a tüzes csikók s a két embert mámoros gondolatok közé ragadták. — Hej, komám! aztot, hogy . . . Csákány Pesta szíp gyerek vót, Nadrágszíjjá nyóc likra szót, Gyönyörüszép legény is vót. — Hej, te koma! Aminap, hogy mentem haza, Utánom kátott a Zsuzsa, A szamár egy nagyot rúgott, Béró uram hanyatt bukott. Erre már nagyot rikkantott a koma s maga invitálta az ivást. Megértően, hangosan nevettek össze. Ismerik már egymás gusztusát. Mihály nagyot huppantott a koma vállára, mire az hamis képpel rázendített: Hogy megházosodtam, Rossz asszont találtam, de hiába! Ugat, mint a hétvármegye kutyája! Sohse áll be a beszédes pofája. Szitakötő fíreg, Majd megesz a míreg, de hiába. Ez márszivbül való volt. Mihály nagyot ivott. A koma ujat húzott: A templomba nincsen annyi garádics, A nyakadon hánysoros a kaláris. Nincsen annyi garádics a toronyba, Mint ahányszor öleltelek karómba. Mihály kiugrott az asztal mellől: — No, de nincsen annyi garádics a toronyba . . . vele. Merev ágait a szél nem tudja megrezgetni. Na gy szelek, viharok törnek le csak belőle egy-egy hatalmasabb kart. Valaha életerős hajtást. Mint a gyári munkások lelkéről a nagy szenvedélyek, erőszakosan, nagyot huppanva esnek a földre . . . A gyárakban csak a testre van szükség. Akinek lelke van, ne menjen oda, ha finomra nevelte. Ha meg soha sem vett róla tudomást, akkor úgy sem fog belőle semmit elveszíteni. Borús arcúak, sötét nézésüek, elégedetlenek lesznek a gépemberek. Olyan, mint a déli pihenőre a gyár falának árnyékába törekvő ember. Kék, piszkos ruhája úgy lóg le róla. Kócos haja szemébe csapzik. Feje megerőltetett derekáról előre nyúló nyakán azt a látszatot kelti, mintha örökös igát hordana. Kacsázó a lépése, mint az igavonó baromé. Csak a szemében lobban fel a lefojtott nagy belső tüzek lángja. Örökké égni vágyó, de mindig lenyomott tüzeké, mik véresre festik szemefehérét. Sajnálatra méltó a külső formája. De szánalmat el nem fogad. Elkeseredettség és erőszak szorultak öklébe. Elégedetlen az egész világgal s nem veszi észre, hogy igazában csak önmagával elégedetlen. Mivel azonban magunk körül, mint o o > középpont körül látjuk forogni a világot, olyannak látjuk azt, ahogyan magunkat érezzük. Úgy vagyunk azzal is, mint mikor valami szag beül az orrunkba és az egész világot olyan szagának érezzük . . . Éles, erősszélű árnyékot vet a gyár fala. Oda húzódtak déli pihenőre a gépek élő húsú alkotó részeL Jóllaktak már. Hoszszan, elnyujtottan horkolnak s álmukban más emberekké alakulnak át. Némelyik még mosolyog is. Van azonban közöttük egy, az a hajtott nyakú, aki álmában is nagyot csap egy orra elé szálló légy után . . . Aztán járni kezdte. Zubogott a csizmája, amint összehuppantotta a szárát. A harmonika hangja meg csak táncolt, mint egy gonosz ördög. Mihály eszeveszettül követte. Közbe legényeseket kiáltott és gyertyákat gyújtatott az asztalon, no meg persze üveget rakatott föl. A koma gyorsan fölhajtott egy pohárral. Mihály rárikkant: — Ejne, komám, ökör iszik . . . Avval rákezdett: No de, kant ölettem, kant, No de, egyet se nyikkant. Falu végin pörzsütettem, Harangot félreverettem, Kant ölettem, kant. A kocsma köve porzott a dobogástól. Az asztal olyan volt a gyertyáktól, mint a ravatal, magát látta feküdni rajta Mihály, minden nyomoruságával együtt. A harmonikában meg mintha a saját sorsa keserűsége csúfolta volna gonoszul. Ej, vesszen most már a disznó ára, legalább lesz oka ríni az aszszonynak. Gyereke ugy sincs, kinek gyűjtsön hát! — Koma, csak azért is! Kant ölettem, kant, Egyet se nyikkant. És folyt a bor, a hang, a keserű kedv. Hajdú Mihállyal forgott a világ, mintha az ördög lovagolt volna a nyakán. Komája is megijedt, de nem mert ellene szólni. Csak húzta a csárdást, de már nem mert inni sem. Mihály egyre bolondabbakat parancsolt, majd hirtelen fölkiáltott: Az Őrszem. A had pihen. Az őrszem áll Távolba kémlőn, vár fokán. Az őrszem én vagyok! Csillag-sugárú ég alatt Nyugosznak mind a hős fiak, Hisz' edzett vitézek mind, ahány; Harcoltak százszor száz csatán S ezerszer már a föld röge Kiömlő vérük itta be. Ne féljetek! Az őrszem áll Távolba kémlőn, vár fokán. Az őrszem én vagyok! Álmok karján pihenjetek S ha kürt rivall fölöttetek Sikongva, búsan, élesen, Csatára hivón, rémesen, Fegyverre mind egy perc alatt, Harcokban edzptt hadfiak! S ha bátran osztunk bús halált, Megűzzük az ellen hadát! Pihenjetek! Az őrszem áll Távolba kémlőn, vár fokán. Az őrszem én vagyok! Amíg nyugodtan alszotok, Átélem újra harcotok. Álom suhan a vár előtt . . . Látok sok véres harcmezőt. Zászlónk a szélbe' fönn lebeg. A kard csattogva oszt sebet. A ló nyerít. Sikong a kürt. Rémek lepik be a nagy űrt A vár falánál, titkosan. Sötét a föld. Az éj rohan. Ne féljetek! Az őrszem áll Távolba kémlőn, vár fokán. Az őrszem én vagyok! Trajtler Géza. — Gyere, komám, megverem az asszonyt! Avval rohant is. Dalolva járta az utca hosszát. Komája félénken követte. Mihály rákiáltott, mire az megrezzenve harmonikáit, hogy netalán megüsse a berúgott ember. — Csapongott a duhaj, vaskos nóta, haragosan ugattak föl a kutyák, az ablakok kinyíltak s fejcsóválva szóltak befelé az emberek: Megin a lump Hajdú Mihály, meg a gonosz komája. Csak nem nő be a vén fejük. Háza ajtajában ráugrott Mihályra a kutya. Durván belerúgott, ugy, hogy messze röpült az állat s ott maradt összekuporodva, nyöszörögve. Aztán átkarolta a hallgatag komát s bedanoltak az ajtón. Mihály táncolni kezdett az asszony előtt, aki sirva fakadt. Majd elkapta és forgatni kezdte a koma muzsikájára. Az asszony arca égett a szégyentől. Kicsattant belőle a méreg. — Takarodj innét, részeg disznó avval a gonosz lélekkel együtt! Mihály felhörkent dühösen s feleségére rontott részeg haraggal, az asszony azonban elkapta kabátját és alaposan megrázta. Most már igazán összekeveredett előtte a világ, nagy ütést szánt a feleségére. Nagyot ordított s föllendült a keze . . . Tovább azonban nem folytatta. Szivéhez kapott s elvágódott a földön. A koma kezében nagyot nyikkant a harmonika.