Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-03-29 / 13. szám

2. PAPA ES VIDÉKE 1914 március 15. meg előtt értéktelenné s ad helyette csillogó sziporkákat. A tudósok szobáiban s az egyetemek előadó termeiben pápaszemes tudáskodással vizsgálgatják az Isten létének érveit és sajnálkozva jelentik róluk, hog}

7 nem oly világosak, hogy kényszerítenék az embereket a meghódolásra... A politikusok kezüket dörzsölve és a szokásos ravasz édeskedéssel tessékelik ki palotájukból a tízparancsolatot, mert nemzeti érdek, hogy ne törődjenek vele . . . A gazdasági haladás elméletgyártói szörnyüködnek azon, hogy hogyan lehet még manap Krisztus tanításáról említést tenni, amely bűnnek minősíti az egykét, az erőszakosságot és az igények fokozása helyett önmegtagadást és egyszerű életet ajánl s folyton a túlvilágra mutat . . . A színházak, képes újságok, mozik, szépirodalmi könyvek és a pápai városi tanács igazságérzete tiltakozik a szemforgató vád ellen, mintha az erkölcstelenség terjedni hagyása és pártfogolása a jó erkölcsök ellen volna és az embereknek kárt okozhatna . . . S azalatt ott künn a téreken vagy bennt a dohos termekben mindezt apró pénzre váltva hangzatos jelszavakkal kapcsolatban hirdeti a szociáldemokrácia. Es az emberek levonják a következtetéseket. És a bomlás folyik, mindenfelé folyik vigan. Hogy milyen esztelenül, mennyire a mai politikai társadalmak ellen, mily gazdasági és erkölcsi romlással, mily életuntsággal; az öngyilkosságok, őrülések és más betegségek milyen terjedésével: ez most még mellékes. Fő a nyugalom, a hidegvér és a hatalom, amelyet görcsösen kell szorongatni, ameddig lehet. Hadd élvezzenek az emberek! A hatalom iránt annál engedékenyebbek lesznek . . . Ezért nincs szava a kormányhatalomnak a szakszervezetek ellen. Ezért teremtett a szociáldemokrata vezetőknek gondnélküli állásokat a betegsegélyző intézményben. Az ő szolgái azok ott. Titokban, de annál hűségesebben mentik ki a kormányt a zavarból, amikor a tömegek hangulata nehéz helyzetbe hozhatná. M. T. A Pápai Ipartestület ünnepe. Hirsch Vilmos dr. e hónap ll-én töltötte be a Pápai Ipartestületnél viselt ügyészi állásának 20-dik évfordulóját. Az ipartestület ez alkalommal megfesttette arcképét és azt szép ünnepség keretében f. hó 22-én leleplezte. Az ünnepség leiolyása díszére válik elsősorban magának az ünnepeltnek, nemkülönben magának az érdemes testületnek és a rendezőségnek egyformán. Az önzetlen munkának elismerése és a hálának lerovása volt ez az ügyész iránt, akit valláskülönbség nélkül tisztel és becsül az egész város közönsége. Az arcképleleplező díszgyülést pontban 1 1 órakor Csoknyai Károly városi főjegyző nyitotta meg, mint a helybeli iparhatóság biztosa. Mellette foglaltak helyet: Antal Géza dr. országgyűlési képviselő, Fischer Elemér iparfelügyelő, mint a keresk. m. kir. miniszter megbízottja, Szendrödi Mór iparkamarai titkár, Dóczi Sámuel Országos Iparos Szövetség ügyésze, Sült József kir. közjegyző, Csoknyai János városi ügyész, Hajnóczky Béla az ipartestület díszelnöke, Legény Ferenc a testület elnöke, Hercz Dávid ipariskolai igazgató, Szöcs János a testület jegyzője. A hallgatóság közt foglalt helyet Mészáros Károly a város polgármestere. Ott voltak az összes intézetek képviselői, az ünnepelt családja és az iparosok nagy számmal. A különben tágas terem szűknek bizonyult. Az elnök lelkes szavakban ismertette a díszgyülés célját, majd egy bizottságot küldött ki az ünnepelt meghívására. A felfüggesztett közgyűlés szünete alatt az Iparos Ifjúság Onképzőköri dalárdája a Himnuszt énekelte meglepő tudással. A megérkezett ügyészt harsány éljenzés fogadta. Nyomban üdvözölte őt igaz meghatottsággal Legény Ferenc ipartestületi elnök. Utána Hajnóczky Béla a testület díszelnöke üdvözölte. Elmondta mindazt, ami szépet és jót csak róla elmondhatott, minden hizelkedés nélkül, az igazság és meggyőződése szerint. Nemcsak hivatalos ügyésze volt a testületnek, hanem igaz őszinte barátja és tanácsadója minden iparosnak. Védelmezője az elnyomottnak, biztatója a törekvőnek és vigasztalója az elkeseredettnek. Mikor a szenvedélyek bajokat hozhattak volna, az ő nyájas szava, figyelmeztetése lecsendesítette a feldúlt kedélyeket. Tanácsaiért, hasznos útmutatásaiért, jó szavaiért soha egy fillért sem fogadott el. Ezért az önzetlen és fáradhatatlan 20 évi hosszú munkálkodásáért hullott le e pillanatban a lepel jóságos arcát megörökítő életnagyságban megfestett képéről. Dr. Antal Géza, a város képviselője nemcsak állásánál fogva vesz részt a város minden polgárának bánatában és örömében, de mint önzetlen munkának igaz és bensőséges megbecsülője és tisztelője örömmel oszlott s jóformán mindnyájan közönséges filiszterekké váltunk. Még mi is, akik néhanapján írogatunk, más egyéb mesterségünk mellett, miután a kisebb fajta irócskának más foglalkozás után is kell nézni, ha meg akar élni. A nagy kaliberű írónak, az igazi tehetségnek nem kell s azt nem is lehetne szűk, kicsinyes korlátok közé szorítani, de hát hol van az a nagy tehetség? Mi közöttünk csak egy volt, aki ilyen számba mehetett, mi többiek azután azért lettünk ügyvédekké, orvosokká, hivatalnokokká. Csakhogy elég ostobául nem idejében, mint Garlay Sándor, aki akkor olyan korán, s olyan okosan tűnt el s akit a napokban fedeztem föl véletlenül. Valami kis vidéki városban tárgyalásom volt s legnagyobb meglepetésemre a tárgyaló járásbiró Garlay volt. — Te vagy ? Garlay Sanyi ? A Kamonkompániából ? — Én volnék. Ügy-e, az utcán meg se ismertél volna? Azt feleltem, hogy meg; pedig dehogy ismertem volna! Sugar termete elpocakosodott, okos kifejezésü, szellemes tekintetű arca megszélesedett s legfeljebb egyet fejezett ki, hogy a járásbiró úr szeret jól étkezni, jókat aludni s keveset gondolkozni. A szemében is rég kihűlt az a lelkes láng, mely akkoriban szinte kicsapott belőle. Almos, bágyadt tekintet tilt a láng helyébe. Olyan, aminőt az italt s a nyugalmat szerető falusi emberek szemében lehet látni. Különben egészen boldognak látszott. Csak egy kicsit feszélyezte magát előttem. Próbált mentegetődzni is, hogy miért hagyott úgy ott minket, mint szent Pál az oláhokat, de miután kellőképen megkínoztam, szó nélkül hagyván őt, hogy csak hadd kapkodjon mindenféle üres mentség után, — végre is kihúztam a csávából: — Neked volt a legtöbb eszed, punktum. Te idejében lemondtál a délibábok kergetéséről, mi még szürkülő fővel is kergettük. Te voltál közöttünk a legokosabb. Otthagytad azt az idegölő budapesti életet s eljöttél a vidékre boldog embernek. — Nem is voltam én ti közétek való! Engem békés nyárspolgárnak teremtett az Isten. — Barátom, mi is azok lettünk, csakhogy későn. A mi fiatalságunk legszebb éveit tönkretették a meddő küzdelmek. — Azért mégis sokszor azt hiszem, hogy azok voltak az igazi szép idők'. Tudod, az mégse volt olyan állati élet, mint a mostani. Eszmék, ábrándok, álmok voltak. De hiszen elvégre csak ezek az igazán szépek ebben az életben. Ami itt valóság: az üresés szomorú. - Neked szomorú? Hiszen olyan boldognak látszol! S az is lehetsz! Megvan mindened! Bizonyára családod is van. Jó hivatalod, egészséged. Igen, igen, minden megvan! Hálát kell adnom érte az Istennek. Odafent azóta elzüllöttem volna. Jobb így, mégis jobb így. Meglátod, a feleségem is milyen derék aszszony! Bárki is boldog lehetne mellette! Nálunk vacsorázol; az asszony boldog lesz, ha látni fogja, milyen jó napot szerzel te nekem. Mert nagyon szeret ám a feleségem s boldog, ha látja, hogy én valaminek örülök. Csakugyan jóravaló, derék falusi aszszonyka volt. Olyan igazi jó háziasszony. Hanem egyéb azután semmi. Igaz ugyan, hogy ez is elég! Már akinek! Sándornak úgy látszott, hogy elég volc. Az asszonyka örült, hogy Sándor jókedvű.