Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-02-08 / 6. szám
1914 február 43. PAPA ÉS VIDÉKE. 5. tényezőjének megtervelése előtt: hogy jój ha növekszik a gyerek, de ha a beteges növekedés következtében mellbajos lesz, elpusztul: sovány vigasztalása lesz akkor a szülőknek, hogy legalább hosszabb koporsót kell csináltatniuk. Kelemen Krizosztom. Városi közgyűlés. — 1914 február hó 4. — A sok személyes kérdés mellett, amelyeket Cseh-Szombathy László dr., v. főorvos ló éves körorvosi szolgálatának nyugdíjba való betudása iránti kérelme idézett elő; szinte elenyészett — a város nagyközönségének szempontjából sokkalta fontosabb ügy: városi tüzifadepónak a felállítása. Az élelmiszer drágasága ellen, különösen a husdrágaság ellen van már hathatós védőszerünk, mumusunk: a városi husszék, amellyel nem egyszer sikerült leszállíttatni a méregdrága húsárakat. A tűzifa és szén beszerzése, —- különösen ilyen kegyetlen tél idején, — nem kisebb mértékben súlyos, mint az élelmiszerek drágasága. A kereskedők, sőt a falusiak is, akik hetivásárok alkalmával behozzák piacunkra a fát, olyan lehetetlen árakat kérnek egy kis csille rőzséért, hogy szinte megborzad az ember háta. Alig van még egy olyan szükségletünk, amely árban oly magasra szökött volna, mint a tűzifa. Tehát már nagyon is itt van az ideje, hogy a város vétót mondjon az e téren is fellépett uzsoráskodásnak és a közönség érdekében el kell követnie mindent, hogy ezen a téren is mennél előbb elviselhető állapotokat teremtsen. A v. főjegyző ugyan azt mondotta, amikor a közgyűlés előtt ez ügyet reterálta, hogy az eddig beérkezett ajánlatok olyanok, hogyha azokhoz hozzászámítjuk a kezelési költségeket, akkor a város — ha a kereskedők által ez időszerint megállapított árban akarja adni a fát —rá fog fizetni. Hihetetlen! A kereskedők kijönnek vele, sőt gyarapszanak, a város pedig ráfizetne? Ha az eddig beérkezett ajánlatok magasak, kutatni kell olyan források után, amelyeknél úgy a város, mint a közönség megtalálja a számítását. Alkalmas, ügyes ágensről kell gondoskodni, mert a helybeli tüzifakereskedők bizonyára minden rendelkezésükre álló eszközt megragadnak, hogy a várost a konkurencia teréről leszorítsák. Idejében kell ez ügyben az erdőtulajdonosokkal érintkezésbe lépni, még pedig személyesen bonyolítani le az ilyen nagyfontosságú kérdést. Erős a reményünk, hogy úgy a városi tanács, mint annak feje, a polgármester át vannak hatva ennek a nagy horderejű szociális intézménynek fontosságáról s első és legszükségesebb kötelességüknek ismerik annak mielőbbi gyors életbeléptetését. A másik ügy, amelyről szólni akarunk egy interpelláció keretében vetődött felszínre Arról volt ugyanis szó, hogy a véderő emelése alkalmával városunk is tegye meg a szükséges lépéseket a hadvezetőségnél, hogy hozzánk is helyezzen legalább egy ezredet. Nem tartjuk — a város szempontjából — olyan eminenter szükségletnek katonaság idehelyezését, amiért érdemes volna deputációt meneszteni még Bécsbe is. Nem pedig azért, mivel a katonaság nem hozza meg sem a város, sem pedig az összlakoság érdekében azt a hasznot, amelyre joggal számíthatnánk azokkal a kedvezményekkel, sőt anyagi áldozatokkal szemben, miket a városoknak minden ilyen alkalommal ki kell izzadniok. Ingyen telek, a kaszárnya építésére, gyakorlótér, barakkok építése, sőt a kaszárnya építéséhez is némi hozzájárulás és még ki tudja hányféle cimen kell 'a városnak adóznia, hogy hozzájusson egy ezred katonasághoz. Ezzel szemben a tisztikar kivételével alig számbavehető az a szükséglet, amelyet a katonaság városunkban szerezne be. Csupán egy-két vendéglősnek csinálnánk csak hasznot, mert a ruhafélét részint házilag készítteti, részint valamelyik nagyobb cégnél szerzi be a hadvezetőség. Sőt igen könnyen megeshetik, hogy árlejtés folytán az élelmiszer jó részét is idegen kereskedő szállítja a mi katonaságunknak. Ezzel szemben még a rendőrségünket is csakhamar szaporítani kellene, ami ujabb tehert jelentene. Nincs semmi értelme tehát annak a kétségbeesett kapaszkodásnak, amelyet ebben az irányban egyes városatyák részéről tapasztalunk. Ha lesz, jó! Ha nem lesz, akkor se essünk kétségbe. Sokat nem nyerünk, de nem is veszthetünk vele. * Mészáros Károly polgármester üdvözölte a képviselőtestület tagjait, a gyűlést megnyitotta. A mult közgyűlés jegyzőkönyvét felolvasás után hitelesítették. A jelen gyűlés jegyzőkönyvének hitelesítésére Lővy László dr., Lippert Sándor, Kerpel Gusztáv, Lamperth Ferenc és Petrovics Mihály v. képviselők kérettek fel. Interpellációk. Muli József megint elemében volt. Egy szuszra négy dologban interpellálta meg a polgármestert. Sürgette először is az Árokutca mielőbbi rendezését; Bergeréknek is kedvébe igyekezett járni, amikor azt javasolta, hogy a városmalom helyett vegye meg a város a leégett tizes-malmot és adja át a város Bergernek cipőgyár céljaira; szóvátette egy mentőkocsi sürgős beszerzését és végül kérte a polgármestert, hasson oda, hogy a sajtóreform ellen tüntető utcai elvtársait vagy egyáltalában ne, vagy pedig enyhén büntessék meg. Mészáros Károly polgármester elég gyorsan végzett a hosszú lére eresztett interpellációval. Az Árok-utcát azonnal rendezik, mihelyt a tervekre vonatkozó jóváhagyás megérkezik. A tizes-malom nem eladó és így a hozzáfűzött kombinációk mind megsemmisültek. Mentőkocsira rövid időn belül ajánlatokat kérnek be. A sajtóreform elleni tüntetők ügye a rendőrség hatáskörébe »Köpedelem az egészséges ember előtt s undorodás nélkül csak orvos hallhatja. Valóságos kórházi költészet!« (Horváth János: Ady s a legújabb magyar lira.) Igaza van Torday Ányosnak: »Húsz évvel ezelőtt magyar iró szégyelte volna leírni azt, amit megvesztegetett és eltompult érzékkel a megbotránkozás legkisebb jele nélkül olvaz a mai publikum«. (A modern lira.) Nem művészet még az elsőrangú iró munkája sem, ha hiányzik belőle az a bizonyos, sokaktól megmosolygott erkölcsi alap. Ady Enerének is van sok oly verse, melyek homályosak. Nehezen érthetők a sok kép, átvitel, szimbolizmus miatt, no meg azért is, mert számtalan mondatuk tulajdonképen nagyhangú semmit-mondás, raffinált kendőzése a tárgyi ürességnek. Tessék felütni bármelyik verseskötetét s mondatrólmondatra haladva elemezni, magyarázni! hányszor leenakadunk egy-egy érthetetlen szólamon, egy-egy tele szájjal rikoltozó u. n. »eredetiség«-en! Jól tudom, hogy megmosolyognak ezen állításomért a modern versek bálványozói. Hisz' ők megértik valamennyit! De én is mosolygok, mert nekem ilyenkor a kis Weisz Náci esete jut eszembe. A tanár a távcsövet mutatta be az iskolában; kezükbe is adta egymásután a fiuknak, de egyik sem látott vele semmit; nem úgy a kis Weisz! alighogy belenézett, már fölkiáltott: jaj, de gyönyörül A tanárnak gyanús volt a dolog; elvette tőle a messzelátót s látta, hogy a lencseelzáró kupakot elíelejtette előzőleg levenni róla. Én sem értek meg soha modern költeményt, te sem érted, egy harmadik pedig kezébe sem veszi s már tapsol neki: jaj, de gyönyörül... Mert kérem ma divat a modern költészetért rajongani s amit szeretünk, annak hibáit nem akarjuk észrevenni. Pedig »divatból szeretni valamiféle költészetet nagyobb szégyen, mint azt tartalmas meggyőződéssel elitélni« (Halasi Andor: A modern líráról). Sokat lehetne még Ady Endre költészetéről mondani; említhetném túlságos önbizalmát, mely valósággal önhittséggé fajul; hozhatnék föl példákat badar kiszólásaiból, ízléstelen mondásaiból, melyek nem egyszer durva káromlásba csapnak át. De talán már nagyon is próbára tettem m. t. olvasóim türelmét; hallgatásra int e tárca hosszadalmasságán kivül az a sejtelem is, hátha »avatatlan« kézzel nyúltam a modern költészetnek nevezett nebáncsvirághoz. A modern költészet megértéséhez ugyanis — mint egy felolvasásból hallottam — sok minden szükséges, többek között a magyar történelem ismerete, de nem ám a középiskolából hozott naiv, regényes formájában; kell továbbá az irodalomtörténetnek ismerete is. O ez mind nagyon szép, köszönettel is vettem; de sokkal szivesebben hallottam volna, hogy honnan lehet hát meríteni azt a modern költészet megértéséhez annyira szükséges mélységesebb történelmi tudást, mert bizony az igazat megvallva, elég sokan vagyunk, akik — minthogy más térea akad elfoglaltságunk — a gimnáziumból hoztuk magunkkal hazánk tőrténeimének java-ismeretét és szeretetét. Ami pedig az irodalomtörténeti ismeretet illeti, talán annyira mégis csak közkincs az irodalom, a költészet, hogy megbirálásához, a vele való foglalkozáshoz megelégedhetünk még egyelőre annyi kvalifikációval, amennyivel egy magyar irodalomtörténet-tanításra képesített középiskolai tanár, bír. Megengedem, hogy manapság sok, írni és olvasni tudó ember fölteszi irodalmi kérdésekben a hivatott kritikus s.Upmüvegét, no de ezek számára van egy TbG-iökm 01 1 fásunk: »sutor, ne ultra crepidam! varga, maradj Csak a kaptafád mellett!«
