Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-20 / 51. szám

2 PAPA ES VIDEKE. 1914 november 15. Hallga! Mi az? A fiatal hitves belebámul az elárvult szobának homályába . . . Éjjeli órákat kongat a torony órája . , . Kísértetiesen hangzik minden egyes ütése ... Bumm. Bumm . . . Bumm ... A pauzákba beleserceg a gyertya égése . . . — jézusom! Már tizenkettő az óra. Ez a halál órája. Hol lehet most 0 ? Nem tudok nyugodni, gondolataim csak feléje szállnak . . . Jézusom, neked ajánlom őt is, magamat is . . . Csend megint. A hitves tovább imádkozik . . . Imádkozik azért, aki nem fél a Haláltól . . . A Halál lóra ült . . . Odaszáguld hitvesek magányába is kisérteni ... A hitves megrezzen a kisértetek órájában ... S száll a fohász ég felé . . . — Uram, legyen meg a te szent akaratod. A hazáért harcol. O erős, én is az akarok lenni. O szenved, én sem félek a szenvedéstől. Uram elveszed őt tőlem, a hazáért odaadom. Tenálad úgyis találkozunk... Jézusom! S a hitves bátran néz bele elárvult szobájának homályába . . . Csoda történt hitvesek, szerelemtől izzó leányok lelkében . . . Hiába kisért a Halál . . . Pedig a Halál lóra ült . . . És hol vagy Te, Uram, a béke királya?... Igen, hol vagy Te, ki jászolyban születtél? Miért nem hangzik most az ének, mint akkor, ama csillagfényes betlehemi boldog éjszakán ? Mily édes ének volt az!! Et in terra pax hominibus! Békesség a földön jóakaratú embereknek! Nem látod Uram, békesség királya, édes kis Jézusom, hogy a Halál lóra ült és pusztít ? ?. . . Megzizzen a szalma . . . Jézusomat látom. Az édes kicsi pólyás kisdedet Betlehemnek jászolyában. Kis kacsóit felém tárja s mennyei melódiaként hangzik édes ajakáról . . . Szeretem nagyon az embereket... Azért jöttem a földre ... És most is a földön járok . . . Talán jobban, mint valamikor ... A Halál felült az emberi gonoszság vad paripájára . . . Én a béke szárnyain járok csendesen . . . Mennybe vezérlem a hősök megtisztult lelkeit.. . Vigasztalom a sebesülteket . . . Imádságok ihletett csendjében szerető hitvesek, zokogó özvegyek és árvák szívébe is leszállok, mert Én a béke és megnyugvás, a boldogság királya vagyok... A Halál lóra ült . . . Ein a béke szárnyain járok csöndesen ... A halál keserűségét ellensúlyozom a hit ajándékaival, szentséges szívem szeretetével. Mert szeretem a hősöket, kik a hazáért halnak meg, szeretem az itthonmaradtak lelkeit, kik hazájukért és küzdő szeretteikért aggódnak és hullatnak könnyeket . . . Hisz én is sirtam Jeruzsálem fölött . . . Lelkemnek az Úr eme szavai világosságot gyújtanak. Értem már, hogy a harcmezőn is lehet boldog karácsonyest és az elárvult szobák homályát is bevilágíthatja a karácsonyfák gyertyalángja — dacára annak, hogy a Halál lóra ült, mert az Úr most is a földön jár a béke szárnyain, csöndesen . . . P. Hédly Jeromos. Tábori levél. Ezt a levelet városunk egy szülötte H. J. honvédhadnagy irta október 28-án, Kedves Mutterkám! Bár katonaságnál háború idején megtanultuk, hogy biztosat nem mondhat senki, holy t. i. holnap hol leszünk s milyen körülmények között — mégis a közös magunkközti megbeszélésünkből megállapítottuk, hogy T. . . helyiséget hosszú ideig el nem hagyhatjuk, így tehát tőlünk telhetőleg lakásunkat úgy berendeztük, hogy nehéz szolgálatunkból hazatérve, egy kis kényelemben is legyen részünk. Bizony alig hihető, hogy még meleg fürdőt is vettünk. Huszonegyedikén este a Zoltán cigányért akartunk küldeni, hogy a rozoga hegedűből kicsalja azokat a hangokat, amiket mindenki szemlehúnyva hallgat s csak egy-egy közeli gránát becsapásra emeli fel tekintetét. De megszoktuk mi ezt már, csak az első napokban nyugtalanított bennünket — tudjuk, hogy nem nekünk szól, csak a tüzérek diskurálgatnak. Ropogott, pattogott a tüz is, készül a vacsora, illata már csiklaudozta orrunkat — amikor jelentik, hogy hajnalban kisded csapatunk tovább megy L . . . irányába, tehát készüljünk fel. Tehát el. — Miért, mi célból, hova — semmi. Bizony fanyar képet vágtunk hozzá. kozom nekik s ők nevetve néznek rám s mulatnak zavaromon, mikor te-nek szólítanak. Nem emlékszem rájuk. Ha elmesélnek valamit, ami akkor, régen velünk történt, eszembe jutnak mégis. De nem merem nekik megvallani, hogy ezt tudom, erre emlékszem, de csak mint álomra. Ilyenkor kezd rám hatni a mult, mint valóság. De érzelmi világomban minden csak álom marad. Örökké eltemetve, szép köntösben, de csak álom. Hányszor tépek össze félóra múlva egy-egy levelet! Én irtam, az bizonyos. De nem tudom félóra múlva már, hogyan írhattam én azt. Én olyant nem is tudnék irni. Én azt másoltam valahonnan. Vagy nagyon belém vésődik valami látás. Rabul ejt egy meglátott arc, egy szaladó őz, egy lezuhanó repülőgép, sugaras ívlámpa vagy sok minden apróság. Fejemben élnek. Eszem elfoglalják s akkor élőhalott vagyok minden mással szemben. Aztán leülök. Lila tintába mártom tollamat. Levelet irok valakinek vagy rajzolok egy-egy képet a lelkembe iródottak közül, mig ki nem ürítem. Akkor félreteszem. S félóra múlva már nem tudom, hogy miről irtam, nem tudom mit irtam s hogyan irtam. Mégegyszer megírni ép úgy sohase tudnám. Még ezeket a sorokat is elfelejtem félóra múlva, pedig most tudatossá tettem feledékenységemet ... Lehet, hogy csak álom, amit most elmondok. Lehet, de emlékezetemben él, mintha valóság volna. Ha akarják, valóságnak vehetik, ha nem akarja valaki valóságnak elfogadni, álomnak tekintse. Fiatal gyerek, 8—9 éves voltam, mikor egy játszótársam egyszer kis füzetkével hóna alatt jött hozzám. Egy-két évvel idősebb volt nálam, magasabb iskolába járt már, tanultabb volt. Nekem súgva mondta, hogy verseket hozott. Ő maga irta őket. Kértem tőle, hadd olvassam el. Nem adta. Azt mondta fontoskodó képpel, nem való kis gyereknek. Anyám elvette tőle. Mialatt olvasta, én azon törtem a fejemet, mi nem való kis gyereknek. A vers-e, vagy a füzet, vagy más valami ? Nem értettem. Verses könyvem volt. Tehát a vers maga lehet nekem való. Füzetkéim is voltak. Az sem lehet rossz. Hát akkor mi nem való nekem, a kis gyereknek ? De csak akkor ment el a kedvem minden játéktól, mikor anyámtól kértem pajtásom verseit s az is úgy okolta meg kérésem megtagadását: nem való kis gyereknek. Hát kés van benne, vagy olló? Azt tudtam mondásból, hogy az nem való kis gyerek kezébe. De hogy más is van, mi nem való neki, nem tudtam elképzelni. S erős akarattal elhatároztam, hogy én is irok olyat, mi nem való kis gyereknek. Azt tudtam, hogy a »nagy gyerekkel« való pajtásságom megszűnt. Ha ő olyant ir, mi nem való kis gyereknek, akkor ő maga sém való nekem. De égett a vágy bennem, hogy én is olyan legyek, mint ő s én is irjak olyat, mi nem való kis gyereknek. Hozzá való ily módú fölemelkedésem azonban, éreztem, nem újíthatná meg vele játékosságomat. Nagyon sértve éreztem magam, örök haraggal. Este elhúzódtam egy sötét szobába, íróasztalhoz lopóztam, elvettem apám egy névjegyét. Égő gyertyával még beljebb eső szobába akartam átmenni. Féltem egyedül, de meg kell lennie annak, amit tervezek. Ahhoz az ajtóhoz értem, amely állandóan nyitva volt, de a nyilast leomló nehéz függönyök zárták el. Nekirohantam. Égő gyertyás kezemmel vágtam szét a függöny két szárnyát, behunyt szemmel szaladtam át egy keskeny szobán, be a harmadikba. Mikor oda értem, csak akkor jutott eszembe, hátha meggyuladt a függöny. S megdermedten álltam egy helyben, lehunyt szemmel s nem mertem visszamenni, hogy megnézzem, nem l gyujtottam-e föl a szobát. Ruhástól feküdtem az ágyba és semmi sem lett ez este a nagyoknak való dolgok Írásából. Másnap reggelre mindent elfeledtem,