Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-20 / 51. szám

1914 október 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 409. Még alig derengett, amikor csapatunk megindult csendesen, némán az ellenséges tüzérség által belőtt sik területen. Az egész csapat csak egy sötét kigyózó foltnak látszott. Mire a nap sugarai szétverték a ködöt, már erdőbe éltünk, melynek lombjai eltakartak bennünket az ellenséges tüzérség szeme elől, tehát nyugodtan meneteltünk. Nem tudtam megállani, hogy le ne térjek a menetúttal párhuzamban, közvetlen az erdő szélén futó cserkésző útra. Az avar nem zörgött lábam alatt, nem ropogott a lehullott fagaly, — átnedvesítette azt a gyakori esőzés. Bár az időjárás enyhe volt — nem virított a kedves kék virágú árkádia, zöld páfrányt is hiába kerestem. A csapat, éle megállt, észre sem vettem, hogy már 2 órája jövünk. Az erdő szélén megkapjuk a parancsot: szállást készíteni az erdőben, lehet, — hogy csak pár napig maradunk, de nincs kizárva, hogy — itt telelünk. Ez az egész. Hm! Tehát munkához! Előkerültek az ásó, vágó szerszámok, hullott a sok fenyő a fejszecsapás alatt, hordták a mohát, fenyőgallyat, s estére kelve már egy kis földbe ásott falu állott szemeink előtt, még a kémény sem hiányzott s vigan eregette szük torkán át a gomolygó szürke füstöt. Reggel sem tudta az a sok sudár fenyő, hogy mire ébred. Igy van az a mai időben. Tiszti lakunk művészies. Mindegyikünknek volt valami ideája s mire elkészült, oly tökéletes kis lak volt, hogy erdei kastélynak nevezték el s alig fogytunk ki a sok látogatásból. Még a vezérkari tisztek sem sajnálták a fáradságot, hogy felkeressenek bennünket s határozottan kijelentették, hogy irigylik tőlünk. Még a kegyelmes úr is bejelentette, hogy a. sok dicséretnek nem tudván ellenállani, — meg fogja lakunkat tekinteni. Lakásunk a földből csak alig emelkedik ki, kívülről egy nagy mohás telepnek látszik. Az erdőszélre egy kis ablak néz ki, keretei szintén mohával köröskörülrakva. Bejárata kelet felé néz, közvetlen az ajtó nyíláson fekete, nehéz pokróc van felfüggesztve. A belépőt meglepi a misztikus homály, a kis ablakunkon beszűrődő világosság s a kandallónkban pattogó tüz. A fal mentén köröskörül bajtársaim hevernek tábori pokróccal beterített moha ágyon — fölöttük fehér lécből készült keskeny polcon apró holmik, mellettük kis hevenyészett asztalkán cigaretta, cognacos üveg, üvegpohár, levelezőlapok s érkezett levelek. Középen egy nagy négyszögletes asztal, szürke pokróccal betakarva, rajta mohacserepbe ültetve gyökeres páfrány nagy zöld levelekkel. A fal s a tető fenyőtörzsekből van összeróva, közei mohával erősen betömve. A padozat moha s rajta fenyőgalyak. Pihenünk, heverünk. Izzik a parázs a kandallóban, néha-néha felcsap a tüzes lángnyelv, amint az újonnan bedobott hasáb lángra lobban. Egyikünk meggyújt egy szál gyertyát asztalkáján, hogy levelet irjon, avagy a kapottat tizedszer átolvassa, a másik füstkarikákat ereget s gyönyörködik a lilás szürke gyűrűkben, amint a füst utat tör magának, fodrozva a fenyőillatos levegőbe. A harmadik oda guggol a kandalló elé s könyökre támaszkodva, közvetlen közelről gyönyörködik a piros parázsban. Félre húzódik a pokróc — hozzák a párolgó teát. Elszürcsülünk egy-két pohárral s megváltozik a hangulat. Feltesszük a kérdést, mikor lesz vége a háborúnak ? Aki eltalálja 5 üveg pezsgőt fizet. Az első nov. végére számítja. Felkacagunk! (NB. házasember). A másik december 8. a harmadik (én) április 1. A negyedik május 15. Ekkor titokban örültem, hogy túllicitáltak, noha 10 üveg pezsgőt is szivesen fizetnék rögtön. No majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Csakhamar elcsendesedtünk s mély szuszogás jelezte, hogy pihen — alszik mindenki. Másnap a látogatók között volt egy földim is — Röder Ernő vezérkari őrnagy, kivel — sajnos — csak pár szót beszélhettem, mert sietett, de a meleg kézszorítás, a jókívánságok s a felcsillámló szemek, hogy itt, ilyen viszonyok között találkoztunk, sokkal fölért. Bizony, édes Mutterkám, mostanában nincs mit panaszkodnunk s ha eddig megsegített a jó Ég — ezután sem hagy el. Még tortát is készítettünk, madártejet is ittunk — ittunk pezsgőt s tokajit is, egyiptomi cigarettát s hercegovinai dohányt szivünk. Sőt került valahonnan egy rozoga hegedű is elő, a vonója csak egy vessző, a szőre fekete lófark s a gyantát a cigány úgy a hegedűhúr alá hullottakból vakarta elő. Századunkban van egy cigányprímás — az húzta egyszer nekünk. Oda simultam melléje, ő húzta s én dudultam hozzá. Megértettük egymást. Ha nem lett volna olyan szurtos a pofikája — talán meg is ölelgettem volna. A mult napokban sokszor ültem egy gödörben, amit födözéknek hívnak. De nem bántott bennünket az, ellenség s így gyönyörködtem a fahullásban, a tarka szinekben, vadrucák gágogásában, vadludak húzásában. Befejezem levelemet, mert fel kell adni. Kézcsókok szerető fiától. = A helypénzdíjszabási táblázat módosítása. a kereskedelmi miniszter a helypénz díjszabási táblázatot módosítás végett leküldte sav. tanács az iratokat a főszámvevőnek a kezelőség közbenjötte mellett leendő átdolgozás végett 30 napra kiadta. csak az irói szándékom élt. Talán álmodtam is róla s így nem halhatott ki emlékezetemből akaratom. Vagy ennek külön lakása van, s nem az emlékezetben rendezkedett be? Akkor ez nem érdekelt, most lehetne róla sokat irni, egyelőre azonban tárgynál maradok. Tehát másnap reggel csak irni-akarásom élt bennem s ezt nem tudta jó öreg tanítóm sem kiverni belőlem az iskolában. Pedig ugyancsak kísérletezett. Az egyszer csődöt mondott minden tapasztalata és lélekismerete. Ebéd után fogtam hozzá. A legbelső szobába húzódtam el. Nálam volt a kis névjegy és a hegyesre faragott rágott végű ceruza. Leültem az asztalhoz. Hogy miről irok, mit törődtem én ezzel addig, mig le nem ültem. Most azonban, hogy irni kellett volna, nem tudtam mit irjak. Még az sem jutott eszembe, hogy nevemet leirjam. Most egyebet is tudnék irni, mint a nevemet. Megtanultam ugyanis, hogy, ha irni kell valakinek valamit s nem tudja mit irjon, akkor legegyszerűbb, ha azt irja le, hogy nem tudja mit irjon. Akkor azonban még nem vittem ennyire. Azért aztán csak ültem öt percig, negyed óráig, alkonyatig, mig sötétedni nem kezdett. A sötétség eszembe juttatta a mult estét, a gyertyás szaladást. Erről eszembe jutott a veszélynek kitett függöny; a bajról az apám és anyám, meg a kezükben suhogó pálca. Tudtam már, hogy miről irjak. írok a gyermekről és szüleiről. Még pedig szomorút. Akkor eszembe jutott, hogy a szülők kegyetlen büntetése nyer kegyetlenségében, ha a szülőket mostohákká teszem s a szegény árva gyereket csak azért veretem meg velük, mert mostoha gyerek s árva, kit nem véd senki. S elkezdtem irni. Leírtam mindent egy rövid mondatban, amekkora csak ráfért egy névjegy kis oldalára jó öreg betűkkel s amennyit engedett nagyon tömören fogalmazó s egy mondatban mindent értő eszem és a közelgő alkonyat. Aztán elolvastam alkotásomat. Ez biztosan nem való kis gyerekek kezébe, gondoltam, de még nagyokéba sem igen. Hová tegyem? Pedig eldugom. Lebujtam az asztal alá s az asztal széthúzható kevert belső alkatrészében megtaláltam a neki való helyet. Egy keskeny, mély hasadékot. Becsúszott a névjegy s ki sem tudtam volna már venni. Ugy-e emlékeznek még rá, hogy a dolgok, a mult álommá levéséről panaszkodtam? Erre a sorsra jutott első irodalmi alkotásom is. Évek múlva került a kezembe, mikor már igazán nagyobb voltam. Hurcolkodásnál kiesett a névjegy. Semmire sem gondolva vettem tel s elolvastam a rajt homályosan látszó betűket. S eszembe jutott minden. Mivel azonban egy álmot profanizált a kis névjegy, összetéptem. Miért nem tartottam meg legalább azt az egy emléket gyerekkoromból ? Azt az egyet, ami nem volna álom, ami lerántana mindig a földre s amiről tudnám igazán hogy volt. Igy azonban alig hiszem magam is, hogy ez megtörtént és így volt. Harangzúgásra nyitom ki szemem. Talán elaludtam? A nap már lebukott a szemközt fekvő ház mögött, már egyíorma árnyék takar mindent. Szétfoszlott, a kályhán át megszökött a cigarettám füstje, csak én és bútorjaim maradtunk itt. Meg talán ez az álmom. Otthon jártam a rövid, keskeny utcákban, anyám ölébe hajtottam lejem. Álmodtam édeset s megőriztem. Mert most nem engedek semmit elmenekülni. Ami enyém volt valaha, öröm vagy bánat, vágy vagy lemondás, maradjon enyém örökké. Ne foszthasson meg tőle se élet, se álom. Ne rabolhasson ki senki szívtelenül. Mert körülólálkodják az embert irigyek s ami szép volt, azt kilopják belőle. Kis tündérekre várok ilyenkor, kik visszahozzák nekem az elrablottakat, még a fájdalmakat is, de szépen, álomban kívánatossá. S megőrzik még ezen pár sorom is, mert nélküle a mai délutánom egy tátongó nagy üresség lenne, melybe beleestem s örökké magamat kellene benne keresnem.