Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-08 / 45. szám

4. PÁPA ES VIDÉKE. 1914 november 29. lelkem egy felsőbb fényesség tűzjeleivel válaszol. Igy van az a szemben, így az észben is. A lebrezgés is sötétség s e sötét rezgésekre szemem fényekkel s a színek meglátásaival reagál; ugyancsak a dolgok világa is sötétség nekem s lelkem azt a megértés világosságába állítja bele: no hát így állok a háború kegyetlenségeivel s az élet érthetetlen küzdelmeivel szemben is; ez is csupa sötétség és brutalitás. Nagyobb brutalitás a lelkemnek, mint a mechanikus rezgések böködései a szememnek; de hát ha brutalitás is, azért ez is inger a lelkemnek, sőt többet mondok, épp ezen a legnagyobb brutalitáson gyúl ki a léleknek legeszményibb fénye, rajta villan ki az ideálok reakciója! Ezek a szellemi reakciók is fények s világosságok; ezek is gondolatok s fölismerések; gondolatok, telítve eszményiséggel s ismeretek, átitatva új világossággal. Ezek az új fények a nagy hitek, a nagy krédók az Isten szándékairól, a jónak győzelméről s a jobb jövőnek reménységeiről. Ezekben a meglátásokban az új tényeknek organuma nem a szemem, nem az eszem, hanem egy új, finom, szellemi érzék, melyet Isten tapogat ki bennem, a hit természetfölötti érzéke. Az élet érthetetlenségének s brutalitásának érintéseire ez az érzék reagál; eszményi kisugárzások s villanások reszketnek ki belőle; világosság árad belőle ott is, hol az értelem csődöt mond s harmóniák csendülnek meg mélyében akkor is, mikor az élet diszharmóniáktól szenved. S ebben látom én a léleknek igazi érvényesülését. A. lélek nem passzív, hanem aktív hatalom; éppen azért adni s tenni tud. Ujat ad, mert új valóság s újat tesz, mert új erő: világosságot ad a létnek a szemben, értelmet ad az észben s ugyancsak eszményiséget ad a hitben. Bele áll oda is, ahol a szem s az ész is már csak romokat s szakadást s folytonossági hiányt lát s új értékeket csal ki ott, hol a szenvedés s a pusztulás már a tagadás., s az enyészet nihilizmusával ijeszt. Nélküle a lét szétesik, mint a bomló kéve; nélküle a kultúra oly műépítész, ki gyönyörűen épít, de nem tudja tető alá hozni falait. Nélküle tanácstalanul áll az életnek problémáival szemben harmóniára teremtett öntudatunk. Napsugaras világunk s kultúránk meg nem állja az irracionális hatalmaknak s az észbontó képtelenségeknek., támadását s minél érzékenyebb a lelkünk, annál inkább félő, hogy az élet diszharmóniája, kétségbeesése fojtja el reményeinket. Arra való hát az eszményi, hívő lélek, hogy összefogja az élet disszonanciáit, — hogy fényből szőtt tető alá hozza a kultúra befejezetlen műveit, — hogy a relatív emberi lét szenvedéseiben is megszólaltassa a fölényes öntudat harmóniáját. A nagy hit szárnyai alatt lesz a kultúrából lakóház, ott lesz belőle meleg otthon, ahol az ember megtalálja lelki békéjét s a békében önmagát. Már most mi az az új világosság, mely a hívő lélek reakciója az észbontó kegyetlenséggel, az észszerűtlen erőszakkal, a brutális kegyetlenséggel szemben ? Mi az az új fény, melyet belőle a brutalitás kivált; mi az az új meglátás, mely öntudatára jut, még pedig akkor, mikor az ember esze megállt s -az ösztöne mégis látni s megnyugodni kiván ? Ez az új fény s új meglátás az erkölcsi világrendbe való belekapcsolódás, melynél fogva hisszük, hogy ott is, ahol számunkra — tudniillik értelmünk számára — gondolat nincs, egy felsőbb gondolat érvényesül s ahol jóság nincs, hanem csak erőszak és vadság, ott is egy felsőbb jóság vezet, mely végleg is győzni tog. Valamint tehát a mechanikus lebrezgés, mely bök és lök, a szemidegen mégis fénnyé lesz: úgy a földúlt világ s a szenvedés brutalitása is, mely eszemnek tagadás s érzésemnek lázadás, ingerül szolgál egy felsőbb érzékemnek, hogy a nagy hit eszményisége mint fény s mint új világosság gyulfadjort_ki rajta. Lehetséges, hogy a bla. zirt ember kacag ezen; lehetséges az is, hogy aki máris sokat vesztett s akinek reményeit letörte s örömeit legázolta az erőszak, az méltatlankodva íordul el e kijelentéstől, mintha csak bánatos lelkének kegyeletét sértené s teki ntetéből olvasotn a szemrehányást: O te filozóf, neked bizonyára nincs fiad, nincs testvéred,, akit félts; neked bizonyára nem gondod az árva, mikor így tört szívek fölött hideg eszmények pókhálóját szövöd. Mondd meg inkább, visszajön-e, akiért rettegek s imádkozom? Rendről beszélsz észbontó rendetlenségben s jóságról a háború vérfürdőjében; új fényességről mesélsz, hol mindent elnyel a sötétség s látni akarsz ott, hol a szem könnybe lábad s a lélek keserűségbe fúl?! S erre azt felelem: a rendetlenség nem rend s a kín és szenvedés nem öröm, az állatiasság nem emberiesség s az erőszak nem erény, a hörgés nern ének s a sötétség nem világosság, a harc nem szeretet s a seb nern virág; de a rendetlenség és állatiasság, az erőszak és sötétség ne nyelje el a lelket, mert hiszen nemcsak ez a feldúlt ház az ö háza s nemcsak ez a szétszórt fészek az ő fészke s nemcsak ez az egyénileg s családilag s iajilag stilizált kis világ az ő világa. Az embernek saját pusztuló világa fölé kell emelkednie s át kell magát vágnia annak az eszményi s nem emberi hatalomnak zónájába, mely a nagy történést igazolja s érdekében az emberi berendezkedésnek s a társadalomnak kis világait is töri és forgatja. Hinnünk kell valakiben, aki világokat épít s aki a maga kifürkészhetetlen terveibe a relatív, véges embert is beállította napszámosnak s taligásnak. Természetes, hogy az ilyen zsellér botránkozik, mikor a nagy világépítő fölforgat házakat s hazákat s mikor kíméletlenül pazarol vért, érzést s boldogságot. De hát a tücsök is botránkozik, mikor az ekevas kirével. Egy halott emberiségnek elegendőt . . . 9 Bús, szomorú menet kanyarog az utcán. Csönd kiséri végig. Csak sóhaj kél a kísérők ajkán. Csak hangtalanul, de könnyező szemmel összedugott fejek látszanak az ablakokban. Fekete szin az uralkodó. Sötét, gyászos még a nézés is. A sötétség mögött látható csak a lelkesülő lélek, a harci vágy, a dicsőség mámorának lángja, mert mégis csak — katonát temetnek. A szívek dobognak. Csakhogy nem harci riadóra, de szomorú, bús gyászkopogású dobszóra. A lábak keményen kopognak, csakhogy ütemüket fekete posztóval bevont dob dobogja. Végig hangzik az utcán a hangja. Beszól az ablakokon, a szíveken és könnyekben ül ki a kíváncsiság a szemekre. A falak tompán verik vissza a bús ütemeket. Ha soha sem hallotta is az ember, tudja, hogy így csak temetési menetnek lehet dobolni. Igy csak fekete liuzatú katonadob szólhat. S elhallgat az élet arra, amerre elvonul a dobszó. Hogy minél ridegebben hangozzék vissza búsongó, fájó kopogása: Tratta-tatta Tratta-tatta Tratata-tatata Tratta-tatta Annak tüzét az óra is megérezte. S ilyenkor, mintha sebesebben járt volna a mutató. Máskor, hideg éjjel, a vizzel telt sáncban lassabb volt járásuk. Most megállt mindegyik. Gránát csapott az ágyú kerekére. Gránát nyitott utat a forró vérnek. Gránát tépte szét az óra finom szerkezetét. S csend ül meg most mindent. Pihen a göröngy is, nem liheg a fűszál s a levél. Hallgat a szél, a levegő, beborul az ég. Vérpiros lesz a liliom, de mozdulatlan, csöndes. S az ágyú csövén átvetett balkaron, a ruha alól lassan, lopakodva kúszik elő kis vérömlés. Vizesen, sötéten folyt végig a karon. Megáll az óra bőrtokjánál, s megnézi, hű volt e hozzá, e pillanatban is . . . Pedig a bronzturulok már messze, tovaszálltak .. . 8. Jajj, de borzasztó a néma mező, ha szellő nem jár fölötte, ha sóhaj nem hat át rajta, hanem halott emberek néma csendessége borzongatja végig! Ott feküsznek rémítő összevisszaságban. Egyiknek a feje a másik mellén. A szemek hol nyiltak, hol lecsukottak. Némelyik mintha aludna, másik mintha szenvedne még most is. De az őrület, a dicsőség vérvágyó őrülete ott settenkedik minden arc körül, minden elernyedt izomban. Kitöltetlen bosszúk, forró honszerelmek elaludtak végleg. o o S maradt a test és a némaság. Élet nélkül, hacsak a némaság nem él és beszél. A csataterek némasága hangos, zajos tragédiák utolsó felvonása. Romboló viharok letarolt tenyészete. Nagy kaszasuhintás megdűlő gabnája, melynek a nagy Isten a marokszedője. S mindennek szemfedője a csönd. A némán beszédes, fojtóan zokogó, de mégis fenséges csönd. Piros vérrel íonalazták, fényes acélheggyel tűzdelték, varrták. Himes rétek színpompás szőnyege a fekvőhelyük. S forró, de kioltott életek, bosszúk és honszerelmük pihenő párnájuk . . . S felszállott fölötte a nagy fekete bronzturul. Kiszállott tova, a beláthatatlan messzeségbe. Nyomába gyászruhás temetősereg. Fenn a levegőben. Civódó, lármásajkú népség. Ott kavarogtak. Megtépték a himes szemfedőt. Szétdúlták a letarolt kalászokat. Uj sebeket ejtettek, de vér már nem serkent belőle. Csattogó szárnyuk sápadt árnyékot lopott mindenkire. S az árnyékok vonultában a döghalál leselkedett. Kicsinyes embersorsok ébredtek légkörében. S végigjátszottál^ tragikus komolysággal a fekete sírásók, a harctéri hollók az emberek életét . . . A nagy fekete madár pedig leszállott s elkezdte vágni a földet. Sik róna kellő közepén. Óriás mély gödröt vágott vas cső-