Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-11-08 / 45. szám
1914 október 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. fordítja a hantot, mely az ő háza s hazája, s földönfutóvá teszi; pedig ezt szántásnak hívják az emberek s a tücsökház romlása s a rög kifordulása kalászt termel s kenyeret ad s a fejlődést szolgálja. (Folyt, köv.) A Magyar Mezőgazdák Szövetkezete. Nemrégiben jelent meg a Magyar Mezőgazdák Szövetkezetének legutolsó évi jelentése, amely 12 hónap sok tekintetben érdekes, gazdasági életünket nagyon is jellemző munkásságáról ad számot. A Magyar Mezőgazdák Szövetkezete egyike legrégibb szövetkezeteinknek. Átélt egynéhány válságos esztendőt, átesett egynéhány gazdasági viharon, ámde, mint minden egészséges alapokra fektetett szövetkezet, a válságból és viharokból mindig -megerősödve került ki. Az idei jelentésnek legörvendetesebb része, hogy a már több év óta tartó feszült pénzügyi helyzet nemhogy meggyengítette volna, hanem inkább megszilárdította a szövetkezet anyagi napjait. Az anyagiakban való megszilárdulás erkölcsi erőnövekedést is jelent. Az anyagi készültség gyarapítja a szövetkezet iránt való bizalmat, tekintélyt szerez az intézménynek és közkedveltséget. Ezekből a jelenségekből bátran következtethetünk arra, hogy a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete a mostani minden eddiginél súlyosabb gazdasági helyzetből is győzelmesen fog kikerülni, annyival is inkább, mert betöltésre váró feladatai a háború alatt ugyancsak megsokszorosodnak s a körüle csoportosuló gazdaközönség, ha valamikor, úgy most várhat a legtöbbet a szövetkezettől. A Magyar Mezőgazdák Szövetkezete, amint tudjuk, a közép- és nagybirtok gazdasági szükségleteinek kielégítését tűzte ki célul. Foglalkozik nemcsak a fogyasztás ellátásával, de méginkább az értékesítéssel. Ellátja a földbirtokot vetőmaggal, tenyészállatokkal, s mindenféle gazdasági cikkekkel, s viszont a földbirtok termékeit nagyszabású begyakorolt apparátusa segélyével iparkodik a legjobban fizető piacokon értékesíteni. Hogy e feladatoknak betöltése mily nagy jelentőségű most, arról szinte felesleges is beszélni. Hiszen a háború éppen a kereskedelmi életet bénította meg. Megnehezült nemcsak a beszerzés, de az értékesítés is. ! A kereskedelmi forgalmat bénítják a vasúti forgalmi akadályok is. Egy-egy gazda tehát mindenképen ki van téve annak, hogy nem birja a földbirtok folyton növekvő szükségleteit beszerezni, de nem tudja a fold termékeinek se a kellő piacot biztosítani. Ily körülmények között szinte égető szükség van a szétforgácsolt erők csoportosítására, égetően szükség van olyan szervezetre, mint a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete, amely a magyar gazdaközönség igen tekintélyes részét egyesíti ma már magában, s ezzel az egyesült erővel iparkodik elérni azokat a célokat, amelyeket a mostani nehéz időkben egyesek csak nagy erőfeszítéssel, vagy sehogy! sem tudnának elérni. A szövetkezet fejlődése' azt mutatja, hogy e célokat már is nagy mértékben sikerült megközelíteni, úgy gabonaosztálya, mint vetőmagosztálya, de leginkább a borosztálva és géposztálya, valamint tenyészállatosztálya a lefolyt egy esztendő alatt kitűnően megállták helyüket. A legközelebbi jövőben csaknem valamennyi osztály új, mélyreható reformokat is tervez. Ez is annak a bizonyítéka, hogy a szövetkezet nem áll meg a fej: lődés egy bizonyos pontján, hanem folyton törekszik előbbre, csak egyebet ne említsünk, rendkivül derekas munkát végez a szövetkezet azáltal, hogy sikerült borosztálya révén a magyar borok kelendőségét külföldön is biztosítani. Igen sokat várhat végül a gazdaközönség a mostani időben a géposztály működésétől is, mert hiszen a csatatéren elfoglalt munkáskezeket a gépek lesznek hivatva felváltani. Bárdos Ernő. Szálíatermet. Hogyha látod, Meghorkan a bátorságod. Ólomlépte dobbanása Pillérverő csattanása. Sasmadáré tekintete: Fitymálva néz a földre le. Virtus szobra, csupa erő, A hadnagy úr: Bárdos Ernő. Vig századja, ha ő lépdel, Nézi öntelt büszkeséggel. Hogyha »Vigyázz !«-t zendít ajka, Az Isten is meghallhatja. Pedig ott a felhőkön túl Más a dolog .... háború dúl; Komorúl, mint vészes felhő, A hadnagy úr: Bárdos Ernő. A századja él-hal érte. Ettől felhős épp a képe: Tűzbefutó bátorsága Századnak is sírját ássa .... Hogy ő elvész, tudja bizton, Csak századja megmaradjon! Mint tegyen hát? Terveket sző A hadnagy úr: Bárdos Ernő. Parancs zendül .... szines tervek Szürke porban lenn hevernek. Parancs zendül: kiszemelve Támadásra az éj leple. Talpra készen egy század áll. Parancsnoka egy sziklaszál, Félpercet se vesztegető, A hadnagy úr: Bárdos Ernő. S így tovább, ki a temetőig, le a sir mélyéig, a halottat búcsúztató fegyverropogásig és a dobogó szíveket elfojtó göröngyök hullásáig. Hogy megváltozott ma a halál képe! Eddig sápadt csontváz volt, fehér lepedőben, fekete kaszával. Most vértől piros csontja s lepedője. S megfényesedett kaszája pengéje, mert ma dús az aratás. S Bethowen és Chopin gyászindulói, gyászhuzatú dobok siró dobogása aratódallá folynak össze a sirok göröngyös szájánál . . . A bronzturul érccsőrrel trattáz fekete dobokon . .. 10. Sápadt sivatagpusztán csak a szél jár és a sóhajtás. Édes testvérek, csupán fokozati különbség van köztük. Talán nem is két valami ? Talán ugyanaz? A szél hátha mindig nagyon mély sóhajtás? Mikor az ajtón, az ablaknyiláson át fölhangzik, micsoda fájó! A nagy pusztán nyugodtan fölséges. Nem sir, nem sikolt. Csupán fullaszt s a mellre ül. Épen úgy, mint a fájdalom . . . Letarolt, zöld oázisból lassú, hosszú menet indul a puszta mélyébe. Eddig csak fehér burnuszos emberek jártak a pusztán, tüzes, villámló szemekkel. Most fekete, hosszú ruhába öltözött embersor kanyarog ide oda a száraz homokban. Fejük nem látszik. Sűrű sötét fátyol takarja. Csak két kezük feje villog ki a nagy feketeségből, amint összekulcsolva arcukhoz emelik. S mindnek fásult, szinte élettelen a nézése. A nagy megijedések belekövesedtek s kiültek tükrére. A könny elfolyt mellettük anélkül, hogy lemosta volna őket, mig el nem apadt. Akkor aztán a fájdalom ült ki a megijedés mellé minden szemben segítő társnak . . . Mozog a menet. Megy mindenki, de senki sem tud róla. Senki félre nem néz. Mások szemének látásától félnek. Mindenki az önmaga képét nézi. Azt, ami lelkébe rajzolódik. Van ilyen kincse mindegyiknek, de egyiké sem olyan, mint a másiké. S mégis közös kincsük. Örökké e képet látják, vele élnek, vele halnak. S e kép adta meghajolt, bús testükre a fekete ruhát. E kép kívánta, hogy sötét gyászfátyolba takart arcok megóvják őket s mindig azok nézzék, akik szerették azokat, kik a képen vannak. Most már csak a gyászfátyol takarta képen, hosszú menetbe verődött bús női szemekben, azelőtt oldaluk mellett, karjaikban . . . Valahol messze nagy madárrajok vidékén, vagy mélyen a föld alatt sok embertestvér, piros véres ruhában, megkékült ajakkal örök álomra lefeküdt . . . 11. Némaság ülte meg a nappalt és éjjelt. Nem hangzottak hangos kurjantások, csak csukló, elfojtott zokogások. Fekete ruhába öltözött minden. Gyászfátyolos volt a nap is, mint a nagy emberek temetésén bevont ívlámpák. S hosszú sorokban ment az emberiség. Zászló lobogott mindenki ruháján, szívében s szemében. De fekete, bús gyászzászló. S lobogtatták az élők. Nem hivalkodva, hanem remegő kézzel, melynek gyűrűjén könnygyémántok tükrözték a gyászpompát mindenfelé. Fekete posztó vonta be a nagy mindenséget . . . Leszállott a bús, kifáradt madár. Nagyot zökkent. Szárnya szétcsapódott, feje lehanyatlott s évszázadig elült. Fáradt szárnyán már nyugodtan vonulhattak végig a szines menetek. Hősök, kik a gyászpompa diszkrét finomsága mellett nem sértő vidámsággal hozták a tarka zászlókat. Végigdübörögtek a megnémult ágyuk. Égfelé fordult szájjal lógtak vállon a csahos fegyverek. S elbújtak az acélkigyók. Mert fekete gyász közepette, holtak testén át vonultak az élők nagy diadalok ünnepére. A végtelen Úristen színe előtt bánattal-örömmel leborultak a földre. S meghajoltak a magasra fölemelt fejek. Megcsillantak a szemekben a mindig eltitkolt könnyek. Leperegtek az elült fekete madár fáradt tollazatára s gyémántcsillogással tarkázták a szomorúságot . . . Ele. (Vége.)