Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-25 / 43. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 november 2. Szomorú látvány volt a közelmúltnak a menekülők serege is. Ezek igazán megmutatták, hogy az ő jelszavuk: »ubi bene, ibi patria«. Ok a legkevesebbet veszthettek volna, ha otthonmaradnak is. Az ingóvagyont el lehet rejteni az ellenség elől, de azt nem lehet megakadályozni, hogv a termőföldet végig ne gázolják a kozák lovak s ime mégis azok rémültek meg legjobban, akiktől nem vehettek el semmit, azok mutatták meg, hogy nem ragaszkodnak sem szűkebb, talán tágabb hazájukhoz sem, mert aki Máramarosszigetről Budapestre menekült, az holnap esetleg Budapestről Riminibe teheti át a főhadiszállását, vagy Svájcba. Az ilyen emberekre igazán elkelne amolyan debreceni törvényhatósági határozat, amely kimondja, hogy az ok nélkül menekülőket többé nem fogadják vissza a városba. Üsse pofon, aki azt állítja, hogy Belgrádot fölrobbantották s 5000 katonánk elpusztult . . . Igy kezdte egy dunántúli napilap a vezércikkét a mozgósítás napjaiban. A mozgósítás napjaiban! Istenem, be szép napok voltak azok! Magam is, mint katona, utazgattam Veszprémbe, innen Sz.fehérvárra, majd Nagykanizsára, hogy valahogyan betudjam osztatni magamat póttartalékos létemre a ténylegesek közé. De sajnos, nem sikerült, a létszám már bevolt töltve. Előjegyeztettem magamat s azt az Ígéretet kaptam, hogy mihelyt betudnak osztani a harctéren működő tábori lelkészek közé, azonnal behínak sürgönyileg. A harctéren nem lehetett dolgoznom, van munka itthon | is bőven. De azért fáj a szivem. Gondolatban sokszor ott vagyok a harctéren azok között az aranyos magyar katonák közt, kik vérüket hullatják a hazáért s értünk, kiknek itthon kellett maradnunk. Minő szent tűzzel, minő lelkesedéssel vonultak mind a harctérre! Még most is mindig eszembe vannak a 48.-ások. Találkoztak a vonataink. Hogy integettünk egymásnak, hogv villanyoztuk egymást a hazaszeretet szent tüzével Dörögve hangzott a lelkes kiáltás: Éljen a haza! Éljen a király! Éljen a hadsereg! Éljen a háború! Vesszenek a királygyilkosok!! Eszembe jutott a mondás, melyet Vilmos császárnak tulajdonítanak: Ha nekem ilyen katonáim volnának, meghódítanám velük a világot. Sok kedves emléket hoztam magammal a mozgósítás napjaiból. Ezekben a napokban lehetett igazán érezni, hogy a nemzetnek egy a szive, egy az érzése, egy a lelkesedése, mely lelkesedés, mint a villanyáram, úgy szaladt végig az embereken. S már e szent napokban is akadtak pesszimisták, akadtak falelkek, kik nem merítettek a nemzeti tűzből s így nem is tudták fölérteni, hogy e lángolás a győzelem előhírnöke. Igen, már e napokban szükséges volt egy vezércikk, mely így adta ki a szentenciát a rémhírek terjesztői ellen: Üsse pofon, aki . . . Ma sem állunk különben. A rémhírek gombamódra szaporodnak. Vannak, úgy látszik, akik irigylik mások nyugalmát s a győzelerpre előlegezett örömét. Nem tudják nézni az igazi hazafiak arcán a hazaszeretet lázas tüzét, mellyel a háborús híreket tárgyalják. Csúnya, talán önmagukkal meghasonlott lelkek ezek. Talán letarolták már az örömteljes reménység mezőit s most fölcsapnak ünneprontóknak. Kitalálnak ezek mindent. Tudják pontosan, kik, hányan és hol estek el, mindennap más-más hadcsapatunk elpusztulásáról hoznak hírt. Ezek már a pápai huszárokat is mind eltemették. Pozsonyban történt, hogy valakinek holt hi rét költötték. A hitves misét ás szolgáltatott érte s fölvette a szomorú özvegyi fátyolt. Egy hét múlva azután ír a holtnak vélt íérj: jól érzem magamat, semmi bajom nincs, csak néha nagyon éhes vagyok. — A rémhírek terjesztői nagy lére eresztik, hogy micsoda veszedelem lehet abból, hogy Románián keresztül szállítja az orosz a szerbnek az élelmiszert. Szerintük az oroszok már biztosan Kassa körül járnak; a hadvezetőség hazug, nem meri az igazat megvallani, mert lázadástól fél, rosszul vezetik seregeinket, tisztjeink gyávák. Szinte névszerint ismerik azokat a generálisokat, akiket ügyetlenségük miatt szabadságoltak és most mint színlelt betegek róják a császárváros utcáit. De ki tudná mind elszámlálni e sületlenségeket. Egész bátran lei merem mondani, e nehéz napokban nincs hazafiatlanabb cselekedet, mint mások lelkesedését rontani, rémhírekkel elvenni sok könnyenhivő nyugalmát. Úgyis oly sok a kislelkű ember! Nagyon jó! irta egyik napilapunk: a rémhírek terjesztőinek az semmi, hogy a mieink hadtesteket szórnak szét. De az orosz csak egy jelentéktelen hidacskára tegye a lábát, már telekürtölik az egész világot s hazánk romlását kezdik jósolgatni. Megszívlelendőnek tartom, amit most nemrégiben Apponyi Albert gróf mondott a pozsonyi vármegyeháza kistermében a hadsegélyző bizottság ülésén. Emlékezet után idézve, tartalomban ezeket mondotta: Nagy hazafiatlanságnak tartom a rémhírek terjesztését. Nagy munka előtt állunk s nem lehangoltságra, hanem lelkesedésre van szükségünk. Hogy várhatjiik attól a katonaköteles egyéntől, akit még befognak hívni, hogy lelkesedéssel szolgálja hazáját, mikor már itthon telebeszélték a fejét, hogy a hadseregünk semmitse ér, hogy nem tudunk győzni, szóval teljesen lehangolták. A hazafias cselekedetek nem legkisebbike manapság a lehangoltság elleni küzdelem. S igaza van Apponyi grófnak. Aki e napokban, mikor nemzetek sorsa vajúdik, Most is ott termett dérrel-durral Egy csúnya, mérges valaki. És tűzbe dobta rút szavakkal A csapzott, szürke katonát S a lángok összeolvasztották Rettenthetetlen szuronyát. És ekkor újra jött az ördög S amig nevetett nagyokat, A kis táncosnőt kapta, vitte A tüz felé a légvonat. És benn, a tűzben, egymás mellett Vallottak végre szent szerelmet S az első csókkal ajkukon Indultak el a nagy uton, S keblére vonta lágyan őket (Szegény, szerelmes szenvedőket) — Hol az ördögnek nincs hatalma — A halál csöndes birodalma. A hült hamuban másnap reggel — Mikor a napfény beszaladt — A rettenthetlen, hű vitézből Csak egy kis ólomsziv maradt; A kis lányból meg egy kis csillag, Mely kék szemében lángolt, égett S — mese szerint — még akkor is szórt Ezer szerelmes édességet . . . A két kis hősnek bús meséjét Eljátssza, hej, az élet is S az álmok tündérudvarára Sok ilyen kedves lányt bevisz. S jönnek esetlen kis vitézek, A szivük ifjú még nagyon S az első álmok édes karján Ébrednek észre egy napon. A lánynak bűvös, szép a bája S a kis legények szive tája Lassankint fájni, égni kezd És ácsorogni látja őket, Szegény, szerelmes szenvedőket, A bájos, enyhe nyári est. S az élet, ez a csúnya ördög, Befejez durván sok idillt, A fiu megy és nem hall róla A ráváró lány semmi hirt. És jönnek súlyos küzködések, A két sziv messze elkerül S lábuk nyomában napjaiknak Pora lassankint elterül. És nem marad más fönn belőlük Az élet forgó kerekén, Csak néhány, csöndes sóhajt síró, Szerelmes, árva költemény, Hogy elmesélje egy-két szívnek: Az életük mint harcolák . . . Oh, édes, árva tündérlányok, Oh, bús, kis ólomkatonák . . ! Finta Sándor. Képek egy bécsi körház magyar sebesültjeinek életéből. —• Irta: Blazovich János tábori lelkész. — Nem nagy stílű eseményekről készült fölvételek az itt közlött képek, de sok a szív bennök s nekünk kedves, meleg perceket szereztek. Nem akarunk velők mást, csak üzenni haza . . . Hogy jutott a káplár úr cipőhöz. Kihirdettem, ha valaki tud minisztrálni, jelentkezzék. Egy magyar fiú jelentkezett. Bakancsát elvesztette, így csak papucsban teljesítette a szolgálatot a király nevenapján mondott ünnepi misén. De a papucs is anynyira nem az övé volt, hogy szolgálat közben azt is elvesztette s csak kapcában szolgált tovább. Másnap egy pár vadonatúj, szép sárga cipő érkezett a postára a minisztráns szá-