Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-25 / 43. szám

1914 október 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. mikor trónok recsegnek-ropognak s a hazai mének vad nyerítése belévegyül haldoklók és sebesültek nyöszorgésébe, ha nem tud mást tenni hazája javára legalább fogja be a romboló száját s ne karattyolja tele a világot rémhirekkel. Maga Apponyi gróf kijelentette egész őszintén, s összeköttetései révén nagyon jól lehet értesülve, hogy nagyon jól állanak a harctéren ügyeink s aggodalomra semmi ok nincs. Ez a helyes hang. Én elhiszem s ez irányban nem tudok aggódni. Bizom a jó Istenben s ügyünk igazságában, vitézeink hősiességében, hadvezetőségünk tapintatos igazságában. És most még valamit. Elmondom, amit hallottam. Az egyik jó barátomat szintén elvitték a harctérre. Tiszti rangban szolgál s brigádjával Lublin alatt is volt. Bizonyos okok miatt három napi szabadságot kapott s engem is meglátogatott. Mesébe illő dolgokat hallottam tőle, csakúgy bizsergett a vérem. Különösen dicsérte a huszárokat. Erősen meneteltek, mikor az egyik huszár megvakarta a fejét s nagyot mondott. Nem fért a fejébe, hogy szélcsöndben hogyan mozoghat a szélmalom vitorlás keresztje. Pedig mozgott, hol ide, hol oda. Négy huszár azonnal odarugtat. Kettő leszáll a lováról s kardjukat kivonva, belépnek a malomba. Az egyik a lépcsőn fölfelé menve észreveszi, hogy íönn forgatja valaki a szélmalom lapátjait s így tájékoztatja az ellenséget. — Hej komám, nézd, ott a muszka. Ez is a másvilágon fog integetni nemsokára. Elfogták s felakasztották a saját szélmalmára. S ettől kezdve a huszárok minden szélmalmot felgyújtottak, hogy ne mozogjon szélcsendben a vitorlája. A Visztula partján is táboroztak, ott, ahol a San beléfolyik. Bementek a községbe, egy részük meg a temető fala mellett pihent le, hogy az oroszok ne tudják a folyó felől váratlanul meglepni csapatainkat. Átnéztek mindent, de kinek tünt volna föl, hogy a temetőben minden domb frissen hantolt. Pedig már akkor, szinte hihetetlen, a muszkák benn szorongtak a sírokban, akik pedig beföldelték őket azon lebújtak egy kriptába. Berontott az est. Aludni tért a tábor Az őrök lassan beszélgettek egymással a temető fala mellett. Sokáig beszélhettek már. Talán ép a falujukról, a családjukról . . . Egyszer csak tompa zuhanással eléjük potytyan valami a sötétben. Megrezzennek s kimeresztik a szemüket. — Tyűh komám, ez muszka, a jég verje meg! szól az egyik. — Hun az Isten csodájából pottyant ez ide? Szúrd le! kontrázott a másik s a muszka már nem élt. Lepottyant a második, a harmadik is a temető falán keresztül. Mindegyiket elküldték a másvilágra. -- Na ezek se kivánnak többé itt a földön az atyusnak jó reggelt! De nagyon sűrűn kezdtek potyogni a muszkák! Az őrök sem restek. — Ej a ragyogóját, ennek a fele sem tréfa. Talpra fiúk. Elsütik a fegyverüket. Megelevenednek a sirok, előbújik a töméntelen muszka, de felugrálnak a mieink is s hátra vonulnak. A sötétség jó födözet, meg se moccannak, hadd lődözze egymást a muszka. Kezd világosodni. Meglehet különböztetni a jó barátot az ellenségtől. Megszólalnak a mi fegyvereink is. Az oroszok neki vágtatnak az ágyúinknak, levágják tüzéreinket s az ágyuk torka a mieinket kezdi fenyegetni. Erre egyenesen az ágyúk torka felé szalad egy tisztünk. — Fiúk, rohamra, utánam!! Megvillannak a szuronyok, fölhangzik a dörgedelmes »hurráh!« s mint a szélvész rohannak délceg hőseink. Pár perc alatt az ágyuk a mienk s az orosz hanyatthomlok menekül. — Fiúk! Az ágyuk mellé!! Tűz!! Egyik sem volt tüzér, de azért az ágyuk okádják a kartácsot s hull az orosz, mint a zsupkéve. Aki nem pusztult el, az megadta magát az oldalt támadó mieinknek. Négy tiszt is fogságba került. A feldpáter megkínálta őket cigarettával. Erre a fogoly századosnak kicsordultak a könnyei s azt mondta németül: — Uraim, szégyenlem magamat önök előtt. Beismerem, hogy gyalázat volt orvtámadásunk. De így parancsolták, engedelmeskednem kellett. Szemtől-szembe szeretek harcolni, mint önök teszik, ez hősiesség. Sirt, mint a kis gyermek. Mondott még többet is jó barátom, s másoktól is nagyon sokat hallottam, de helyszűke miatt legyen elég ennyi is annak az igazolására, hogy katonáink hősiessége páratlan. Hiába: Csak sast nemzenek a sasok És nem szül nyulat Núbia párduca. Ilyeneket mesélgessünk egymásnak s a rémhírek terjesztőinek szemébe mondjuk bátran, hogy hazafiatlan dolgot cselekszenek. S e nagy, világraszóló események közepette ez is egyik neme a hazaárulásnak. Imádkozgassuk csak naponkint nagy áhitattal: Hozzád fordulunk a megpróbáltatás nehéz napjaiban népeknek és seregeknek Ura és Istene . . . Szenteld meg győzelemmel igazságos fegyvereink harcát s add, hogy felvirradjon a diadal napja e sokat szenvedett szegény hazára ... Énekelgessük csak szent lelkesedéssel az Ur szent házaiban: Balsors akit régen tép, Hozz reá víg esztendőt. S a jó Isten meg is adja ezt nekünk. Török, tatár dúlta már e szép hazát, de azért Él a magyar s áll Buda még! P. Hédly Jeromos. inára. Elképzelhető az öröme. A szép ajándék vállalkozó szellemének volt a jutalma, mert minisztrálni bizony már rég elfelejtett. Ha hamarosan el nem masíroz a sárga cipőben, megtanúlt volna a derék káplár újra minisztrálni. Egy kedves napunk. A messzeségből ideszakadt szenvedő véreinknek kétségkívül a legnehezebb órái közé tartoznak az úgynevezett fogadó délutánok órái. A látogatók valóságos raja árasztja el ilyenkor óriási termeinket, élénken tarkálik az élet. Csak a mi magyar negyedünk marad változatlanúl csukaszürke, sorainkat nem tarkítja a hozzánk tartozók serege. De csodák csodája, egy délután örömet hozott nekünk is. A messze Erdélyből való kollégánk felesége tünt fel a láthatáron. Igaz, hogy félnap kellett a szegénynek csak amíg az állomásról ide talált, de mégis csak megérkezett 4—5 éves kis fiacskájával. Felvidult az egész negyed. Körülültük mint közös vendégünket. Ezer kérdéssel ostromoltuk, mintha bizony a szegény asszony valamennyünk tanyáit bejárta volna, mielőtt nekiindúlt a nagy útnak. A kis fiu eleinte nagyon bátortalan volt s alig győzte hős atyját nézni a szokatlan pozicióban. De csakhamar megoldódott a nyelve, alig győztük hallgatni, amint apjának mesélt naivúl és ártatlanúl. Elmesélte, hogy minden este imádkozott áz apusért, de léit mindig ettől az imádságtól, mertamamus akkor mindig sírt . . . Körülnéztem — az apák tekintete révetegen tapad a fiához, s aztán lassan-lassan megtelik a szemük könynyel ... Valahol, egy csendes magyar falucskában járt a lelkök, hol kis kacsok minden este imára kulcsolódnak az apusért... Soha két órai időtartam oly gyorsan el nem suhant, mint ez. A szegény asszony, aki voltaképpen férjéhez jött, alig beszélhetett vele, de kárpótolja az a tudat, hogy örömet szerzett mindnyájunknak. Majdnem megsirattuk, hogy elment. Kollégánk pedig megosztotta velünk a kis hazait. Egy falat fekete magyar kenyér jutott mindegyikünknek — s bár kitűnő az ellátásunk, a magyar fekete kenyér nagyon édes volt . . . Magdus levele. Szegény öreg népfelkelő-honvéd egész testében remegett a fájdalomtól. Mellette álltam az ágyánál, vigasztaltam, de ő szótlanúl, fájóan függesztette rám tekintetét. Egyszerre csak belép kedélyes postásunk és küklopsz hangján, erős német akcentussal kiált ki egy magyar nevet. Betegem arca kiderül, szeme fölragyog, emelkedni próbálkozik. Rátekintek feje fölött lévő kis táblácskára és futok a levélért. Remegő kézzel bontogatja és kiesik belőle egy öreg levél kis fia-levéllel. Nem tudja szegény, melyikhez nyúljon. Csak véletlenül a kislevél esik a kezébe. Nézi-nézi és könnybe lábad a két szürke szeme. — »Nini kis Magduskám levele !« — Csődület támad, mint valami nagy esemény alkalmával. És honvédünk örömmel mutogatja a kis rózsaszínű levélkét. Csak három betű sorakozik végtelen hosszú, semmitmondó sorba, a három első betű, amit 6 éves kis leánya az iskolában addig elsajátított. És írt az apuskának ... Bárhogy variálnók a 3 betűt, nem adnak értelmet, de beszélnek nagy szeretetről. A szegény beteg apus lelkét átfonja a 3 betű, bánatos szive megtelik csordúltig könnyező örömmel . . . Örülj csak kis Magdus! A te apuskád most nagyon boldog. Nemsokára megjön apuskád, te eléje szaladsz, megcsókolod a kezét, a — balkezét . . .