Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-25 / 43. szám

IX. évfolyam. Pápa, 19x4. október 25. 43. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi betilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katliolikus Kör. Felelős szerkesztő: Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. r Álljunk meg egy szóra! Tegye le azt a batyut uram, amelyben a jövő esztendőre esedékes értékpapír szelvényeit s azt az egy-két-tizezer korona készpénzét igyekszik »biztos« helyre cipelni, s maga is nagyságos asszonyom, aki a legdivatosabb »bukjel« szoknyáját, párisi kalapját és a még vasgyürüre • fel nem váltott ékszereit akarja mindenáron megmenteni, várjon egy kicsit: álljunk meg egy szóra! Miért szaladnak maguk, ha jön a muszka? Miért hagyják oda 5—6 szobás kényelmes lakásaikat, hőn szeretett városukat, vagy falujokat. Az ágyúgolyótól félnek talán? Vagy maguknak teljesen mindegy akár itt, akár másutt, hiszen a batyujukba rejtett ingó értékek másutt is biztosítják azt a kényelmet, amit most ott akarnak hagyni ? Az otthoni kényelem azért mégis nagyobb s ezt a kényelmet megmenthetnék, ha bátran helyükön maradnának. Hiszen, amint a közelmúlt eseményei bizonyítják, teljesen elegendő, ha valaki felveszi a békés polgár kaftánját s az ellenség nem csinál neki semmi rosszat, sőt megköszöni, hogy emberrel találkozhatik, mert hiszen az ellenséges hadsereg is szeret etnográfiái tanulmányokat csinálni. Az ellenséges hadsereg is máskülönben jámbor földmivelőkből, szorgalmas iparosokból és tehetséges fiskálisokból verbuválódott, az ilyen hadseregre mi sem szomorúbb, mintha a hódító útjában elnéptelenedett falvakra és városokra bukkan. Ne fussanak tehát el lakóhelyükről, ha ellenségszagot éreznek. Ne fussanak el elsősorban is azért, mert nem kanibálokkal állunk harcban, akik tisztán emberhúsra vadásznak. A katona csak katona ellen harcol, addig tehát, amig egy-egy város népe komitácsi szerepre nem vállalkozik, az ellenség fegyelem alatt álló katonáitól egyáltalán nem félhet. Az oktalan menekülésnek azonban megvan egy szomorú következménye. Ha a földnépe azt látja, hogy már az aranygyűrűs nagyságák, a vasalt nadrágu nagyságos urak is menekülnek, ő is megrémül s ennek a rémületnek igen-igen szomorú hatása van gazdasági téren. A föld népe a maga két, esetleg husz hold ingatlanát nem veheti a vállára. Emiatt nem is kísérli meg a menekülést, de az ingóságán, lábas jószágán, csirkéin, tehenein siet túladni. Potom pénzen dobja piacra mindazt, amiből egy kis aprópénzt tud csinálni. A rémületnek tehát egy óriási nagy értékdevalváció a következménye, az értékdevalváció pedig előfutárja egy hosszú nyomorúságnak. Álljunk meg tehát egy szóra, keményítsük meg sziveinket. Akinek a sors valami határszéli megyét jelölt ki lakóhelyül, az maradjon a helyén még akkor is, ha azt a megyét az ellenség tisztelte meg látogatásával. Maradjon otthon, különösen a vezetésre hivatott intelligens társadalmi réteg, hiszen az alsóbb néprétegeknek tőlük kell megtanulni a bátorságot, a férfias helytállást. Maradjon otthon, nehogy az alsóbb néprétegek megrémülése gazdasági romlásnak legyen előidézője. TARCA. rettenthetetlen ólomkatona története. Egy régi Andersen-mesében Élt egy kis ólomkatona. Nagy puskát őrzött kis kezében S komoly kis ólomszuronya Megcsillant villant éjjel-nappal A tündérkastély udvarán, Hol kedves, táncos mozdulattal, Nevetve nézte egy leány. A tündérvári, hosszú folyosókon A sok száz ablak szintén nevetett A vézna, gyönge, kis vitézen, Ki dőre álmot kergetett. S ő mégis, mégis minden este A boldogságot várta, les'íe S lázas szemével átölelte A kis lány táncos termetét, De megszólítni sohse merte S csak szórta, szórta szerteszét Szerelme drága illatát, Szive ezernyi csillagát . . . Ha egy-egy gazdag álma támadt, Neki adta az éjszakának, És álldogált csak minden este Titkos, szerelmes lázba esve A tündérkastély udvarán. Hol kedves, táncos mozdulattal, Nevetve nézte éjjel-nappal Az édes, szőke kis leány. A kis katona álmodozva Már szólni készült egyik éjjel, Mikor mellette egy szelence Ijesztő zajjal pattant széjjel. Egy csúnya, rémes, vörös ördög Tünt föl a doboz tetején És megrettenve nézett rája A kis leány, a kis legény. A csúf szörny átkozó szavára A kis idillnek vége volt S a lány ijedten hagyta abba A változatlan, víg mosolyt. A bús vitéz meg útnak indult És bujdosott sok éven át És drága kincsként őrizgette Szerelme édes mosolyát. A sorsa hányta erre, arra, Megverte, tépte száz vihar; Szivének első, kedves álmát Meg nem hervasztá semmi baj. — Szomorú, súlyos évek múlva Egy reggelen csak visszatért, Kopott volt már a fegyver vállán, De szeme égett, élt, remélt. Porosan, félve állt meg újra A tündérkastély udvarán S ujjongva nézte, — nézte, — nézte... Mily szép a régi kis leány. S a rettenthetlen, árva vándor Olyan lett, mint egy kisgyerek És szégyenkezve hallgatott el Kedves, szerelmes szók helyett. A lány is nézte. S úgy, mint régen, Mielőtt kezdett vallani,