Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-18 / 42. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 november 18. Tudjuk, hiszen annyiféle felszólítás és figyelmeztetés verte fejünkbe, (ha ugyan komoly dolgokat is elolvasunk az újságokban és a falragaszokon) hogy a koleravész anyagi érintkezés utján fertőz. Akkor is csak úgy, ha a csirája a szájba, illetve a gyomorba jut. Ha tehát érintkezett is valaki kolerái beteggel, sőt talán befertőzte kezét vagy ruháját: még mindig van egy lépésTiátra, amelylyel el lehet fojtani s így a megbetegedésnek elejét venni pl. azáltal, hogy étkezés előtt ruhát váltunk, vagy kezünket alaposan fertőtelenítjük. Ez máiigazán oly privát ügy, hogy ezt semmiféle városi hatóság sem vindikálhatja magának. Ezt mindenkinek magának kell elvégeznie. Félni jó, mondja a közmondás, csak niegijedni nem szabad! Ez a kolerával szemben is tökéletesen igaz. Nemcsak jó, hanem egyenesen kell félni töle, mert csak ez a félelem tud bennünket gondtalan embereket rávenni a szükséges óvatossági lépések és intézkedések megtételére. Sajnosan kell ezt éppen manap tapasztalnunk. A nagy izgalmaktól eltompított idegzetű közönség nem igen aggódik a kolera miatt. De nem is tesz meg semmit, amivel mentesíthetné. A lakások, udvarok, árusító helyek, élelmiszerek s ruházatok, most is olyan gondozatlanok, mint máskor. Sehol törődés az egészséggel, a tiszta étkezéssel, vendéglők, árusítók ellenőrzésével, az utcai piszok eltávolításával, mértékletességgel 1 Mert még nincsen itt a veszedelem ! De ha nem úgy teszünk, ahogyan józan eszünk és az orvostudomány parancsolja, akkor meglehet, hogy hamarabb itt lesz, mintsem számítunk reája. Eddig még alig kaptunk sebesülteket; akiket kaptunk: azok sem jöttek egyenesen a harctérről. Hát a jelek arra mutatnak, hogy nemsokára kapunk eleget! Eddig még nem jött fertőzött vidékről senki városunkba, mert az erélyes intézkedések ezt egyenlőre lehetetlenné teszik : de ez ne áltasson bennünket! Szokjuk meg már most azt az életmódot, mely mértékletességgel és tisztasággal a fertőzött vidéken is nyugodtan néz az események elé. Örülünk lapjaink hireinek, hogy hős seregeinkben izolálni tudták a bajt s egyenlőre ez ellen nem kell a hadvezetőségnek küzdenie. De a most újra meginduló nagy csaták a veszedelmet visszaidézhetik s gondatlanságunk büntetését elvehetjük, ha nem úgy teszünk, ahogyan józan eszünk és az orvosi tudomány parancsolja! M Hálátlanság;! A »Pápai Hirlap« szeptember 3-iki száma »Szivtelenség« cim alatt közölte egy olvasójának panaszát, hogy t. i. az itthonmaradottak a hadbavonult katonák családtagjai segélyezésére 2 fillér árban kibocsátott szelvényeket a kávéházakban és korcsmákban nem váltják be, sőt sokan ezért — fillér helyett — gorombasággal fizetnek. Fölhivja tehát a város szórakozó közönségét ezen szelvényeknek beváltására. Figyelemmel kisértem, hogy a fölhívásnak minő eredménye lesz s képzeljék, meglett a nem várt hatás. Most már — tisztelet a kevés kivételnek — a vendéglők és a kávéházak tulajdonosai sem tartanak ily szelvényeket. Mit szóltok ehhez, ti délen és északon harcoló hős fiuk? El tudtok képzelni ekkora hálátlanságot ? Ti éjt-napot eggyé téve, napokon keresztül éhezve, véditek hazátokat, ti, kik minden percpen várhatjátok a halálthozó golyót, melynek következménye az özvegyek, árvák és szülők mély gyásza! Persze, ti szép álomban ringatjátok magatokat. Ti azt hiszitek, hogy mig a gaz gyilkos szerb s az annak védelmére kelt muszka náció lehetetlenné tette nektek a családtokért becsületesen folytatott munkátokat, hogy amig ti munkáskezeteket a halált küldő fegyverekre kötitek le, addig az itthon levők, a szórakozáshoz szokott, s a háború által meg nem zavart elemek minden gondolata az, hogy a ti nagy gondotokat enyhítsék, hogy biztosítsák a munkáskezektől megfosztott családtokat, hogy ti nektek ne legyen erre gondotok, hogy ti csak magatokra, hazánk szabadságára, az ellenség teljes letörésére gondoljatok; ti azt hiszitek, hogy e szórakozóknak nincs más mulatsága, mint azt keresni, hol, miként lehet segíteni a ti kenyér nélkül maradt családjaitokon? Aludjatok fiuk, s álmodjátok ezt tovább, mert ha fölébredtek, keserű csalódás .vár rátok. Ha egy este elhagynátok az esőtől, hótól átázott, sáros szántóföldön lévő ágyatokat, s benéznétek a sok-sok lámpától megvilágított kávéházakba, a jól fűtött korcsmákba, körhelyiségekbe, mit gondoltok mit látnátok, hallanátok ti ott? Azt semmiesetre sem halljátok, hogy a vendég követeli a ti családotok segélyezédélután látott képet. Pillanatokig nézték csak, de azalatt ajkukra forrott a hang. Négy erős ember szétvetett lábbal állt a nyitott sir fölött. Erős lábuk bokáig merült a két oldalt kiszórt homokos buckába. Ott álltak, mint egy más világ óriásai, kik tragédiák végigjátszására születtek. Kiknek minden kapavágása és a nyomában a mélyből feltörő koporsó-dübörgés szárazan találja szemét. Mert a nagy hősök nem könnyesen sirnak. Azok csak belül zokognak, mig meg nem szakad a szívük. Nem is született tragédiák hősének a félős, vagy lágyszívű. Ide olyan négy ember álljon, kiknek arcán az élet csattan ki s kiknek acélos kezében a kapa az erő lüktetésétől remeg, mikor sírt hantolnak s nem a félelemtől . . . S szövődtek a gondolatok. A kis társaság mindegyik tagja ezt forgatta fejében. Hiszen már százszor elmondta ezt nekik ideges társuk, akinek idegeibe minden látás belekapott. Akinek idegei még a szél bugását is szenvedéssel vették tudomásul s aki ébrenlétben is sokszor az öntudatlanság határain állt. S ekkor nem tudta mi a való s mi az álom. Most is elfogta az imént beszélőt a kábultság. Finomult idegrendszere alig birta el az izgalmakat, mik meglepték. S a többiek félve, remegőn érezték meg társuk kisugárzó gondolatait. Hipnotikus erő áradt ki belőle. Szinte valamennyien megremegtek, mikor újra beszélni kezdett. Féltek, mert érezték, hogy eddigi gondolataik sem voltak eredetiek, hanem amannak gondolataival közösek, vagy talán a suggesztió hatása alatt azonosak. S most a félbehagyott gondolatokat az íenhangon kimondta. Valamennyi gondolatát egymaga folytatta ott, ahol elhagyták . . . — Nincs még egy olyan kép a világon, mint a sírgödörbe hantot lapátoló életerős ember. Önmagát temeti az ember örökké. Ebben van a délután látott kép megrendítő volta. Felsüt a nap. Zománcos zöld fűszálakon végigtáncol. S igy csinált már ezer meg ezer éve. Látott az élő természetben, minden pillanatban, száz halált. De olyan képet, mikor kis kápolna körül fekvő temetőben em; ber ás sirt az embernek, hogy melléje ismét mások neki ássanak sirt, ha milliószor látott is, mindig feketébe borult arccal kellene végignéznie. Nem sirva, mint nem sir az örökké temető nagy emberiség sem, csak örök gyászban, a nagy stilű halálok láttára... Néhány elkapott, nehezen felszakadó sóhaj szakította félbe. Mindenki megérezte, hogy az özönlő szavakban már kell szünetnek lennie. Ennyi egy végben épen elég, hogy végig gondolja az ember. A beszélő megállt. Ruháját idegesen igazította meg. Homlokán végighúzta idegességtől remegő ujjait. S megérezte halántéka lüktető hőségét. Elfogta egy pillanatig az eret halántékában, visszafojtotta lélegzetét s csak mikor már kissé lecsillapult, folytatta tovább. — Milyen jó, hogy hideg vasszerszámokkal szórják a földet a sírokba. Nem látszik igy olyan kegyetlennek a tett, mintha az élők tiz körmükkel kaparnák be a földet a gödörbe. Így nem is mer az ember annyira elgyengülni. Mert erősek vagyunk addig, mig hideg vaskapákra támaszkodhatunk s nem kell fájó ujjaink végéről vérünket csurgatnunk. Erősek vagyunk addig, mig szétvetett lábbal állunk a sirok szája fölött s nem földre hasalva kaparjuk a nehéz göröngyöket koporsók dübörgetésére. Méltóságosabban viselhetjük igy magunkat, de bizony, ki tudja, nem épen igy vagyunk-e kegyetlenebbek, hideg vaskapákra támaszkodva, mikor annak lapja mögé bújunk könnyező szemünkkel... A hallgatók félve húzódtak egymáshoz közelébb. Hiszen a sötétben csöndes őrületet láttak lobogni két szemben.