Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-18 / 42. szám

1914 október 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 337. sére a két — halljátok ti hős fiuk ? — a két fillér értékben kibocsátott szelvénykéket, nem, ezt nem halljátok, hanem azt igen, hogy »hagyjon nekem békét, már vagy 30-szor megváltottam«, vagy sok más ehhez hasonló kifakadásokat. S ha ezt hallanátok, ugy-e örülne a lelketek; ime vannak itthon jó szivek, kik nem engedik családunkat éhezni, hisz van a szórakozók között olyan is, aki már 60, mondd hatvan fillért áldozott értük, s örömötökben a pirkadással együtt jövő golyók záporát föl sem véve egy gondotok lenne csak, az ellenséget mind-mind agyonverni, nehogy bajuk legyen a jólelkű szórakozóknak. Ugy-e ezt tennétek ? De nem folytatom tovább, mert szégyenlem, hogy Magyarországon akad olyan ember, ki nem sajnálja a déli és esti kávéjáért, sör- vagy boráért a koronákat, de sokalja a hősök itthonmaradottjaitól a napi 2—4 fillért. Nagy a reményem, hogy változni fog a helyzet, s mindenki mindenhol nem kérni, de követelni fogja a 2 filléres szelvényeket. Ugy legyen. —h -s. Felhívás koszorumegváltásra. Koszorút érdemel kedveseink jó emléke, koszorúra érdemes a hű bajnok vitézsége. Siron a koszorú a kegyelet nemes adója, a haza oltárán: gyógyír a vitéz harcos sebére. Máskor újra kezdjük sirjaink díszítését: most áldozzunk a csaták sirja mellől visszatért katonáink sebeinek orvoslására. Sokat áldoztak ők, mindent kockára tettek érettünk, a hazáért: tőlünk csak egy koszorúra való részvétet várnak. Kik a temetőben alszanak, lemondanak most virágjaikról a szent cél nevében : ott csak egy hervadó lomb, itt éltet adó erő forrása egy-egy koszorú, ennek megváltása. Váltsuk meg a mindenszentekkor o , sírokra szánt koszorúinkat! Áldozzuk a koszorúk árát hős katonáink sebeinek gyógyítására. Minden virág, minden levél, mit megváltunk, egy-egy balzsamcsepp a fájó sebre, kinzó fájdalomra, mit ütött az ádáz ellen vad fegyvere. Adjunk mindnyájan egy-egy koszorúra valót, vagy legalább váltsunk meg egy levelet, virágszálat, hogy ne szaporodjon sirjaink száma. Váltson meg koszorút az a szerencsés, kinek nincs ki után epedve sirjon, kit véres harcból visszavárjon. Váltson meg koszorút az aggódó szülő, szerető hitves, ki félve remeg harcban halállal szemben álló kedvesének életeért. Váltsa meg a koszorút a vesztett boldogságán bánkódó, ki nem vihet élő virágot az idegen hant alatt, jeltelen sirban alvó dicsőséges hősnek. Koszorumegváltást köszönettel fogad sebesült vitézeink javára a Vöröskereszt egylet elnöksége és minden lelkészi hivatal. A koszorú megváltás elismerésekép vöröskereszttel ellátott mécset adunk, mely a koszorú helyett a sírokra helyezhető. Pápa, 1914. évi október hó 15-én. A pápai Vöröskereszt egylet. = Kérelem vadászainkhoz. A Vöröskereszt egylet helybeli választmánya ezúton is kéri uritársaságunk vadászatot kedvelő tagjait, hogy vadászzsákmányaikat a sebesültek élelmezésére az egyesületnek adományozni szíveskedjenek. Hófúvás. — Irta: Mikovinyi Jenő. — Fagyos hideg téli éjben a szél hordja a sürü havat, S a kihalt néma hófehér tájon dübörögve rohan a vonat. Mindig süriibb a hóesés, vastagon takarva az ut, a cél Az acélszörny küzd a zord idővel, hóval s a fergeteggel perelve beszél. Benn a kocsikban fiatalok vének, asszony és férfi sok-sok utas, Kiknek az ut a kenyér és a gond. — És minden ablaktábla havas. Egyike alszik, méláz a másik, itt-ott egy ember lassan beszél. Benn langyos meleg 'van, nyomott sürü csenddel, kinn élesen sikolt a szél. Nehezült testtel a sürü hóban, mint fáradt vándor cammog a gép, Sistergő zúgás, éles ütődés, megáll, nem mehet semmikép. Magas partok közt hosszú bevágás, szinültig hóval telve az ut, Melybe befúrja mélyen az orrát a lokomotiv, amint neki fut. Elől a gépen kimerült férfi küzd a dologgal, arca fakó, Balján a tűztől majd belegyulad — jobbját dermesztőn csapja a hó. Kötelességét ésszel, erővel kimerülésig teszi meg ő, Szeme bagolyként mered az éjbe s agyában majd megfagy a velő. Hisz ő is sietne, ő is rohanna, jobban, sebesebben mint a vihar, Nem csak a munka, pihenés vágya, más súgja a fülébe »hamar, hamar®. Kicsi családja bánatban várja, Beteg a gyermek, alig hogy él, O visz most gyógyszert, — szentséges Isten! Hátha lekésik, — hol még a cél. -— Gyászban kellene járnia a világnak örökké. Nem mást gyászolnia, de önmagát. Hiszen nemzeteket akarunk temetni és holtak sirjain várjuk az életet. Fegyvereinket mind kapákká kellene kalapálnunk, hogy ne öljenek, hanem az amúgy is eljövendő halálra sirt ássunk veliik. Mert nincs más hatalom, csak a gyász s a bánat. S mindkettő ura, a halál. Mindent kijátszhatok, de a halált nem lehet. Hiába bukom le kaszája előtt. Az egy pillanatban vág a nyak és a boka magasságában. S mindig talál. S mindig kapaél elé dönti az embert. Minek még ide fegyver? Vagy talán azt is a halál kaszájából kovácsolták ? Ugy bele kell nyugodnunk aratásába, de gyászba kell öltöznünk és bánatosan állnunk az ezrek sirja fölött, kik lefizették tartozásukat s nekünk rajta még gyászruhát és bánatot is vettek. S kapát nyomtak a markunkba, hogy ássuk meg vele önmagunk sirját mindaddig, mig lesznek, akik szétvetett lábbal állnak sirjaink szája fölé s erőtől remegő kapával szórják ránk a dübörgő göröngyöket . . . Szavai folyton emelkedve, szinte fönséges akkordban haltak el. Nagy lendületű, nagy szabású alkotások hatásával hangzottak el az utolsó szavak. S a beszélő kimerült tőlük. Az idegizgalmakat követő elernyedés vett rajta erőt. Olyan állapot, amikor még a nyelv és ajak mozgása is a fáradtság érzetével jár. Elhallgatott. S a hallgató társak egyike, egy erősebb akaratú, megérezte a beszélő idegerejének ellankadását. Kiküzdötte magát befolyása alól, felállt s a hazatérést tanácsolta. Szavai nyomán felszabadult a többiek lenyűgözött akaratvilága és gondolata is. Felálltak, ketten karonfogták az este szónokát s lassan megindultak az uton hazafelé. A hátul jövők halk, suttogó hangon szóltak néha egyet-egyet. Aggságos szemük félve nézte az előttük haladót. Hosszú fehér ruhája imbolygott a homályban, libegése kísértetiesen hatott . . . * * * A hidon jártak, a kis ér fölött, mikor erős sikoltás verte fel a csendet. A békák, bibicek, sirályok már elültek. A hold most bukott föl a jegenyés ágai közt. Nem susogott már a tüzfák levele sem. A hid s part szinte eldugva köztük, már csendben pihent s most éles sikoltás hangzott az éjben . . . — Huíj! Huíj! Összerezzent a kis társaság. Remegés fogta el valamennyit. Csak szemük villódzott össze. S két zöld szem emelkedett föl mellettük a fűzfa ágairól. Nagy barna folt lendült fejük fölé és selymes suhogással szállt tova. — Hallottátok ? Láttátok ? Megint a bagoly! Istenem! Mi lesz ma éjjel? S valamennyien elkezdtek sietni. A futásban szoknyák suhogása hallatszott s az egymást fogó kezek remegése csaknem fázóssá tett mindenkit. Sietve búcsúztak el. Sietve vetkőztek. Sietve bújtak az ágyba, a paplan alá. Sóhajokkal, sejtésekkel átszőtt imákat rebegtek az ajkak. Ott kinn, a holdsütötte kis udvaron, a dáliák, szekfük és muskátlik közt, az akáclombok alatt csend pihent. De remegett a csend, mert minden pillanatban várni lehetett az ujabb sikoltást. S félt tőle az egész tanya . . . Föl is hangzott újra. De már messziről. Csak éles sivítása hatolt a tanyáig s a tanya ablakain át a szobákba. Nyomában tompa dörrenés volt hallható. Lehet, hogy messze lőttek. Lehet, hogy közel, egy szobában. Az összes kutyák elkezdtek tőle vonítani, s nem hagyták el reggelig. Ott benn a szobákban, a paplanok alatt, remegő testek kuporodtak. Összekulcsolt kezek fuldokló imákban remegtek. Ele.