Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-04 / 40. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 bernovem 1. megyéspüspök köszönti a várva-várt munkásokat. Másnap, okt. 5.-én már megkezdó'dik a munka: 500 leányka iratkozik be az új intézetbe. Először csak elemi iskolát tartanak fönn, 1890ben kibővül a polgárival, rá tizenkét évre megnyílik a tanítónőképző, hogy ezzel teljes legyen az intézet. Hogy ezalatt az ötven év alatt, minő munkát végzett a maga visszavonúltságában a zárda, annak a jó Isten a megmondhatója! Hány fiatal leánylélek csiszolódott ki azok közt a csendes falak közt, mennyi nemtelen hajlamot tördelt ki belőlük, mennyi erkölcsi erőt halmozott föl bennök, mennyi kincset, erényt, ismeretet hintett szét közöttük ez az ötven év! Hiszen katolikus női világunk úgyszólván teljesen ennek az intézetnek a neveltje. De nemcsak az iskola révén vagyunk mi hálás lekötelezettjei ezeknek a jó nővéreknek. Nincs ennek a városnak talán még egy pontja, hol annyi lélekről szedtek le bánatot, keresztet, hol annyi kételyt bontottak föl, hol annyi könnyet szárítottak föl, hol annyi szegényt láttak el testi és lelki jóval! Hogy mennyi és mekkora, statisztikai rovatokba be nem szorítható munkát végeztek ötven év alatt ezek az imádságos lelkek, arról sokat beszélhetne az a száz meg száz tanítvány, akik az élet súlyával annyiszor keresték föl azt a csendes, zajtalan helyet s megkönnyebbülés nélkül sohasem lépték át küszöbét. S mi, akik hiszünk a kegyelem erejébe, akik ismerjük az ima hatalmát, meghatódva, mélységes hálával gondolunk azokra az Isten-közeiben járó órákra, amelyek az elmúlt ötven évnek oly jelentékeny részét foglalják le, amikor ezek a fehér lelkek a legszebb szociális munkát végezték és végzik: imádkoznak . . . Ismételjük: nem ünnepelni akarunk ezzel a szerény megemlékezéssel, még kevésbbé méltatni az elmúlt félszázadot. Erre nyílik majd még nekünk kedvezőbb alkalmunk. Nem köszönteni akartuk a jubiláló kedves nővéreket, gratulációkat íogadni most ők nem érnek rá — imádkozni kell egy küzdő nemzet életéért, győzelmeért s aztán odafönn északon kegyetlen hideg a tél, hóviharok, csikorgó fagyok ólálkodnak majd a magyar hősök körül, melegítőkre van szükségük ... y Hogyan gyógyítják sebesültjeinket? A világ legnagyobb háborúja fölöttébb aktuálissá teszi még laikus körökben is azt a kérdést, hogy mivel gyógyítjuk sebesültjeinket? Akiknek húsát golyó hasítja, srapnel zúzza, vagy más háborús szerszám roncsolja borzalmasan össze, megérdemli, hogy a legféltettebb hazafias és humánus gonddal avatkozzunk bele fájdalmaikba. A jajokat tompítani a kínokat enyhíteni, a hős sebesülteket közelebb hozni az egészséghez ..., ez ma mindannyiunknak a legbecsületesebb gondja. A sebesülteket minél előbb vissza kell adni a harcoló seregnek, hogy háborús erőnk ne lankadjon. A könnyű és gyors gyógyulás most nemcsak humánus, hanem hazafias érdek is. E sorok írójának volt alkalma több tartalék-kórházban megfigyelni a sebkezelést s tanulmányozó utunkban véletlenül akadtunk egy olyan eljárásra, mely a sebgyógyítás terén kétségkívül diadalmaskodni fog. A budapesti Vöröskereszt kórházban láttuk először, azután Szegeden, Nagyváradon majd Békéscsabán találkoztunk vele. Ezen utóbbi helyen aztán alaposan megismerhettük az új gyógyszert, mert maga a feltaláló, Wagner Dániel dr, a békéscsabai közkórház főorvosa ismertette. A gyógyszer is Békéscsabán készül s »WetoD néven kerül forgalomba. A Wetol célszerű kombinációjú éterikus (illanó) olaj, melynek bámulatos hatását a békéscsabai tartalék-kórházakban hetek óta figyeljük az oda érkezett sebesülteken. Az eddig használatban lévő fertőtlenítő szerek ugyanis mig a sebekben jelentkező bacilusokkal birokra kelnek: a seb szövetét is összemarják s a törtető protoplazmát is megölik. Ha az evesedést és genyedést meg is gátolják, de a seb környékének gyulladását gyakran kiváltja brutális hatásuk s a sebláz nem ritka eset. A kötelék változtatása pedig a régi eljárásoknál fölöttébb nagy fájdalommal jár, mert még a jodoformos gaze is annyira beleragad a sebbe, hogy leválasztása néha erőszakos fellépést kiván és a gyógyulást gyakran visszaveti. De a seb mosogatását sem lehet kellemesnek mondani. A Wagner-féle kombinációjú illó olaj azonban sem a szöveteket, sem az ép bőrt nem izgatja, hanem a sebbe öntve direct dezinficiál, a genyedő seb felületét bevonja s a baktériumok befészkelődését meggátolja. Ha a golyóval hasított nyílásba, vagy ama borzalmas sebbe, melyet srapnel szilánk zúzott, vagy roncsolt, illó olajat öntünk s azt átitatott steril-gazéval bekötjük: a gyógyulást semmiféle komplikáció meg nem zavarja. Kötés cserélésnél a gazét nem kell kitépni a sebből, mert az lágyra ittasult s egészen Az arra járó asszonyok hangos »Dicsértessék «-jére riadt fel. Bosszúsan dobta el magától a kapát s lassan megindult ő is egy terebélyes fa felé, ott letelepedett az árnyékba, elővette a tarisznyáját s feltálalt magának. Egy kis fehér szalonna, mely a melegtől már majd felolvadt, egy darab száraz barna kenyér, meg vagy egy-két zöld paprika és egy kulaccsal a tavalyiból, ebből állott a tarisznya tartalma. Hát biz' ez szomorú, mert Miklós gazda módos gazda volt, meg aztán máshoz is volt szokva. Vagy három héttel ezelőtt nem hiába tekintgetett ő sem a faluba vezető útra, a sok nóta közül egyik biz' neki szólt, a sok kosár közül egy neki volt szánva, a sok menyecskéből az egyik az övé volt. Hát biz' az jobb világ volt, mi tagadás benne. Akkor párolgó levessel kezdték (mer' hogy az asszony is vele evett persze egy tálból) folytatták jóizü káposztával (ezt Miklós nagyon szereti), melynek tetején illatos kolbász díszelgett s ettek hozzá friss fehér, otthon készült cipót; azután forró perzselő csókokkal végezték az ebédet. Mert nagyon szerették egymást, Miklós gazda meg Julis. Hogy eshetett mégis ugy ? No ez cifra kis történet. Ugy kezdődött a dolog, hogy Miklós gazda egy vasárnap szentmise után betért a korcsmába a többi gazdával egy, mondd, de el ne hidd, egy pohár borra. Egybül kettő lett és igy tovább, a vége az lett, hogy Miklós gazda lekésett egy kissé az ebédről, s mikor megérkezett, az asszonyka nem a legbarátságosabban fogadta, bizony menyecske módjára elmondogatta a véleményét az ilyenolyan korcsmázó emberről, akiről ha tudta volna ... és igy tovább. Miklós a pityókos fejivei feldühödött és megütötte csak épen egy kicsit. Az asszony pedig sarkon fordult és se szó, se beszéd, hazament az anyjához. Szép kis eset! De hát minek szól bele az ura dolgába. Mintha talán neki nem volna szabad egy kicsit a korcsmába tévedni, ha van is otthon jó bora. Mert van. Hisz neki eszébe sem jutott vóna, ugy hitták be, meg aztán . . . azóta se volt. Azért nem kellett volna ott hagynia őt. Nem bizony! De hát csak haragudjon, ő nem bánja, nem megy érte, neki igy is jó. Majd bizony, hogy még ő! ... Miklós gazda dühösen elkezdett falatozni a zsiros szalonnából, meg a száraz kenyérből, de csak ismét elszontyolodott. Hm, hm, gondolkozott tovább, pedig a közmondás is azt tartja, hogy a pénz olvasva, az asszony verve jó. Meg aztán jóravaló menyecske el se hiszi az urának, hogy szereti, mig egyszer amúgy Isten igazába el nem veri. Igaz, hogy a Julis módis leány volt, hisz a kastélyban is szolgált, hát egy kicsit kifinomodott, de azért még sem kellett volna azt ugy a szivére venni. Most itt hagyta faképnél. Pedig már a gólya is ott kelepelgetett a házuk körül. No azért mégis csak az Ő fia lesz az. Mert fiu lesz az bizonyos. Miklós lesz a neve, mint az apjának. Jaj, de helyre kis legényke lesz. Vesz majd neki piros rámás csizmácskát, fodros gyócsgatyácskát, ezüst pitykés kis pruszlikot. Mily boldogan fog menni vele vasárnap a szentegyházba s onnan szépen haza. Dehogy megy a korcsmába, dehogy. Otthon aztán már várja őket a kapuban az asszony. Az asszony ? Igen, az most haragszik és talán várja, hogy ő megkérlelje. De abbul nem lesz semmi, csak azért sem. S Miklós gazda belerakja a tarisznyába a maradékot (pedig elég maradt, mert tudj' Isten, nem izlett neki az étel, bizonyára a hőség miatt) s végigdül a fa alatt. Hiába