Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-10-04 / 40. szám

1914 október 4. PÁPA ÉS VIDÉKE * 3. könnyen, legkisebb fájdalom nélkül eltávolítható. Mosogatással, rörülgetéssel nem kell izgatni a hegedő sebet. A Wetol a tisztántartást is elvégzi. A sebesült lázt, fájdalmat nem érez. A sebzugok eltűnnek, a szétvert izmok hamarosan összeszaladnak. A hatodik, legkésőbb a huszadik napon a legnagyobb sebről is lehullanak a varratok. Wagner dr találmányával évek óta kísérletezik. Újabb időben több hires orvosunk próbálgatja s aki egyszer megpróbálta, nem tér vissza a régi módusokhoz. A sorsnak különös kedves játéka, hogy Wagner dr könyve, melyben az illó olajokkal való sebgyógyítást tudományos alapon ismerteti, épen a háború előtt jelent meg s az orvosok körében ritka elismerésre talált. Sebesültjeinknek nagy százalékát már is az ő illó olaj kompozitumával gyógyítják s immár harctereinken a friss sebek sajgó fájdalmat is a Wetol csillapítja. Golyók szántását, srapnelek hasítását ez a diadalmas új ir forrasztgatja össze. Mégis csak szerethet bennünket a Magyarok Istene, hogy ez a magyar okosság nem jött későn. Drozdy Győző. Hol legyenek a Vöröskereszt kórházai? E kérdésre a legegyszerűbb és legtermészetesebb válaszunk csak az lehet, hog)

7 mindaddig, mig a szükség úgy kivánja, minden köz- és magánintézetben, mely alkalmas a háború sebesültjeinek a befogadására, állíttassák fel a Vöröskereszt Egyesület kórháza. Örömmel látjuk, hogy városunk megtette kötelességét abban az irányban, hogy sebesült katonáink részére alkalmas kórházakat állítson és rendezzen be. E kórházak mindegyike valóságos mintakórház, mely ragyog a tisztaságtól s amelynek a szükséges eszközökkel való felszerelése tökéletes. S azért most már csupán az hiányzik, hogy a hadvezetőség bocsásson e kórházak rendelkezésére megfelelő számú sebesültet. Kórházaink mindegyike — nézetünk szerint — alkalmas helyen állíttatott fel, kivéve azt, amely iskolai helyiségben nyert elhelyezést. Es itt legyen szabad külön is kiemelnünk a ref. főiskolát, amelyet — mint tudjuk — naponta több száz tanulóifju látogat s ahol a torna-helyiség lett kórházi célra lefoglalva. Erre a torna-helyiségre ugyanis a tanulóifjúságnak nélkülözhetetlen szüksége van és külömben is nincs semmi ok arra, hogy öt-hat sebesült miatt foglalják le épp e helyiséget akkor, mikor az összes pápai kórházak — sebesültek dolgában maga a közvetlen szomszédságban levő írgalmasrendi kórház is — üresek. Szerény indítványunk tehát az volna, hogy a Vöröskereszt Egyesület nagyérdemű elnöksége több sebesültet már ne helyeztessen el a főiskola tornatermében, mint amely a főgimn. ifjúságra nézve szinte nélkülözhetetlen szükséget képez, hanem legyen rajta, hogy az ezután jelentkező sebesültek alkalmasabb kórházban nverjenek elhelyezést, oly helyen, ahol egy más irányban folytatandó munkának nem gördítenek az útjába akadályt. Magát a kötöző helyiséget is legmegfelelőbb volna oda átvitetni. Talán nem vétünk az osztó igazság ellen, ha nyíltan kimondjuk, hogy mindaddig, mig harminc-harmincöt sebesültnél több nem jelentkezik felvételre s gyógykezelésre, alkalmasabb kórházat nem találhatunk ezek számára, mint az irgalmasrendiek kórházát. Ennek a kórháznak ugyanis állandó s egyedüli hivatása a betegek ápolása, gyógykezelése és rendelkezik mindazon erőkkel és eszközökkel, amelyek a sebesültek minden néven nevezendő igényeinek a kielégítésére megkívántatnak. A többi kórház tulajdonképpen csak azon esetben lenne felhasználandó, amikor ez a túlsók sebesült számára már nem lenne befogadóképes. Egyébként pedig bármit határoz is a Vöröskereszt Egyesület érdemdús elnöksége, megnyugszunk intézkedéseiben. Csupán azon okból hangoztatjuk, hogy a főiskola utolsó esetben használtassák fel kórházi célra, mert meg vagyunk győződve, hogy a főiskolán kivül van Pápán elég köz- és magánintézet, mely alkalmas a sebesült katonák befogadására; különösen pedig azért, mert az iskola, melyben a nemzet legnagyobb értéke, a jövője nevelődik, csak a végső esetben foglalandó le hadi célra; akkor, amikor egyéb feláldozni való helyiségünk már nincsen. A kórház legyen a sebesülteké, az iskola a tanuló-ifjuságé. INNEN-ONNAN. Nem fúj a szél, mégis forog . . . A galíciai oroszok között akad hazaáruló szép számban. Ezek mindenféle módon kezére járnak fajrokonaiknak s a csapatok vezetőségének ugyancsak éber figyelemmel kell kisérni minden, csak némileg feltűnő jelenséget is. Például ott sok szélmalom van; ezek szélkerekei alkalmas jelzőeszközei az árulóknak. Egyik ezredünk tisztjeinek föltűnt, hogy ezek akárhányszor szélben is állottak, máskor meg ugyancsak forogtak. Rájöttek végre, hogy ez aszerint történt, amint a magyar csapatok megállottak vagy meneteltek. Egy ilyen malmot tetten is értek. A házkutatás alkalmával kitűnt, hogy a kerekek akarja más felé terelni a gondolatait, csak visszatérnek az asszonyhoz. Ugy mondták reggel, hogy ma lesz a nagy nap, szörnyen szerette vön' tudni, fiu lett-e? Mert hogy nagyon szerette volna. Szundítani is akart egy keveset, de nem tudott, ezek a tolakodó legyek nem hagyták nyugodni. Persze, mikor a julis ölébe hajtotta a fejét, akkor nem bántották, mert az elzavarta őket. Nem is erőltette tovább a dolgot, felkelt s mert dolgozni sem volt kedve, vállára kapta a tarisznyát, fejébe nyomta a kalapját s megindult a faluba vezető uton. Haza igyekezett. Amint beért a faluba, a plébános úrral találkozott. Illedelmesen megemelte kalapját. — Adj Isten Miklós gazda — szólt a plébános. Már ilyen korán hazajött. Vagy igaz is, biztosan megtudta kigyelmed is az örömhirt. Hát fiu lett, szép fiu, büszke lehet rá; én már láttam, épen most jövök onnan, megmutatták. Jól teszi, ha meglátogatja őket s megkérleli, jól teszi. Mondtam én mindig, hogy jó szive van kigyelmednek, arany szive! Hát csak menjen! Isten áldja! Azzal elment a plébános ur, Miklós még köszönni is elfelejtett, örömében-e vagy bosszúságában. Hogy fiu lett, annak örült, hisz előre tudta ő azt. De hogy ő menjen őt megkérlelni ? Hogy neki arany szive van ? Nohát majd megmutatja ő, hogy vasból van. N'em megy oda, pedig csak egy utcán kellene befordulnia. Duzzogott, szörnyen duzzogott. Hát szép a fiu ?! Épen odaért az utcasarokra; ott van ni, a negyedik ház a napáé, ott a piros muskátlival ékes ablakok mögött ott mosolyog most az ő fiacskája. S ő nem láthatja. Dehogy nem. Nem jár erre senki most, talán csak elmehet az ablak alatt, mintha erre volna dolga s egy pillanatra megláthatja a fiacskáját, csak egy pillanatra. Csak épen, hogy arra fordítja a fejét, mikor elmegy az ablak alatt. Már oda is ért. Ejnye ezek a muskátlik elfödnek előtte mindent. Körülnéz hirtelen és oda sompolyog az ablakhoz s lopva betekint. A szive hevesen dobog. Ott fekszik a patyolatfehér ágyon az ő szépséges, haragos Juliskája, de most nem haragszik, hanem édesen mosolyog a mellette motoszkáló apróságra. Miklós gazda mohón nézte az eléje táruló képet s észre sem vette, hogy a napa, Julis anyja már a kis kaput is kinyitotta s mosolyogva vonult vissza. Miklós anélkül, hogy tudott volna róla, már bent volt a pitvarban, keresztül osont a konyhán s lassan felnyitotta az ajtót. Háttal volt felé az asszony; lassan mögéjé sompolygott, egy pillanatig gondolkozott s aztán gyöngéden megölelvén feleségét, bűnbánóan szólt: — Julis, ugy-e megbocsátasz? — majd hozzátette — a fiunk kedviért. Az asszony egy pillanatra megrezzent, de mikor látta, hogy az ura szól igy hozzá, az öröm könnyeitől ragyogó szemmel felelt: — Igen, Miklós, a fiunk kedvéért. S hosszú csókban forrtak össze ajkaik. »A fiunk« pedig eleinte édesen mosolyogva nézte e jelenetet, de csakhamar megunva ezt, éles visítással figyelmeztette az apját, hogy ő most itt az első személy. S a boldog apa reszkető kezébe szorítva az édes csöppséget, könnyes szemmel csókolgatta az. ő békítő angyalát . . .