Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-10-04 / 40. szám
IX. évfolyam. Pápa, 1914. október 4, 40. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi Hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katliol kus Kör. Feielös szerKesztc Kecsltés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Galambősz királyát köszönti a nemzet. Sokszor vittük már e napon hódoló tisztelettel jókivánatainkat a trón zsámolyához, de oly mély meghatottsággal talán még sohasem mint ma. Oly szép ma ez az őszi nap mint talán még soha. Napfénye nem fáradt, a hódoló tiszteletet átizzítja a mély szeretet. Virágeső hull a trónra, sok közülök véráztatta talajból hajtott ki. A nemzet s királyának tekintete összevillan, leikök összekapcsolódik. Öntudatunk legvilágosabb, legélesebb pontjában áll a meggyőződés, hogy az a két élet, a mely annyira hasonlít egymáshoz, hisz mindkettőnek bőven kijutott fájó sebből, szenvedésből, egy közös, szent Eszmének áll a szolgálatában. Közösek aggodalmaink, közösek reményeink, közös bizodalmunk. Névnapi köszöntőnk sohasem volt oly gyermekies mint ma. Forró lesz az ima, amely ma töri át az eget e haza minden pontjáról, amely a sokat szenvedett Aggastyán őszben járó életére könyörgi le a kegyelmet. E nemzet mindig imáiba szőtte jóságos királya nevét, ma az ima még hevesebb, még mélyebbről jövő lesz. Térdre hullva imádkozik a nemzet királyáért, a király nemzetéért s mindketten átszellemült arccal, közel járva az Istenhez a Haza életeért. Névnapos Urunk, ajándékunkat később nyújtjuk át: a diadalmi babér még nincs megfonva, de lelkesedéssel, törhetetlen bizalommal, biztos reménnyel készül ... y Ötvenéves munka. Elárulok valamit. Városunk katolikus hitéletének, művelődésének legszerényebb, legvisszavonúltabb, a szó legszebb értelmében önfeláldozó munkásai, az irgalmas nővérek ma kezdik meg pápai működésük második félszázadát. Máskor ezt úgy mondtuk, hogy ötvenéves jubileumot ülnek. Tudom, ha nem robognának szédítő gyorsasággal olyan ijesztő méretű események szemünk előtt, amelyek lekötnek minden gondolatot, minden érzelmet, amelyek mellett eltörpül minden még oly esemény is, amelynek pedig minden kis mozzanatára máskor feszülten figyelt egész Európa, ma lelkes, melegséggel, őszinteséggel átszőtt ünnepet ülne városunk katolikus közönsége. De ezek a napok nem tudnak visszatekinteni, lázas kíváncsisággal hágnak percről-percre a közvetlen jövőbe. Nem is azért történik ez a szerény megemlékezés, mintha jubilálni akarnánk. Nem. Ehhez való jussunkat eltoljuk arra az időre, amikor szétszaggatjuk a fölénk tolakodott borzas, sötét felhőket, amikor újra békés, nyugodt lesz az életünk. De úgy mégsem tudunk elsiklani a mai nap fölött, hogy azoknak, akik ötven éven át megfeszített erővel, önzetlenül dolgoznak közöttünk, érettünk, csendesen, de annál őszintébben meg ne köszönjük fáradságukat, életet emésztő, ideget őrlő, nem bérért, hanem legideálisabb okokból végzett szinte emberfeletti munkájukat. Ma ötven éve, 1864. okt. 4.-én foglalták el új helyöket, az irgalmas nővérek Gitterle Vilma főnöknő vezetésével. Lelkes »Isten hozott!« fogadja őket, a város előkelő hölgyei, élükön Esterházy Pálné grófnővel az első üdvözlők. Első útjuk a templomba vezet, hol a nagylelkű alapító, Ranolder János TÁRCA. Vigasztaló. Anyák! ti, akiknek édes fiatok Van Qolyók záporában, harcok szinhelyén, Egyetlen reménytek ott a háborúban — Hozzátok irom most ezt a Versem én. Reméljetek! hátha nem lesz bántódása Es épen jön Vissza Vitéz fiatok; Katonának lenni, háborúba menni Dicső dolog — anyák ! soh'se sírjatok ! Magyar katonának sehol sincsen párja Az egész Világon, só't túl sem talán, Hogyha meghal egy-egyj nem szabad könyKi Világra hozta, a magyar anyán; [nyezni Irigylésre méltó minden magyar asszony, Kinek fia ott hal . . . Bár könnye fakad, Mégis büszke lehet katonafiára, — Hiszen általuk lesz népünk nagy s szabad. Molnár Árpád. A béke angyala. — Irta: Somogyi Imre. — Perzselő a hőség. A nap merőlegesen tüz alá a hegyoldalra, hol Miklós gazda a szőlőjében kapálgat. Nagyon vontatottan megy a munka. Meg-megáll, leveszi fejéről a pörge kalapját s letörli ingujjával a verítéket homlokáról, aztán mereven, üres tekintettel maga elé bámul egy darabig. Majd ismét marokra fogja a kapát s belevág a szikkadt földbe. De csak sehogy sem izlik a dolog. Alig kapál körül egy tőkét, megest csak abba hagyja s maga elé mered. Tűrhetetlen ostoba hőség! Hisz csak ne sütne ugy az a bolond nap. Persze, persze, Miklós gazda. Bezzeg vagy bárom héttel ezelőtt nem igy volt, akkor csak ugy égett a keze alatt a munka, csak ugy hangzott a nótájától a hegyoldal s egymaga többet végzett, mint a vincellérje meg a felesége együttvéve. De most? Eh! Gombház hej! Ha leszakad Egy helyébe . . . Nem, a nótázás sem megy már. Nem csoda, az ember majd megsül ebben a nagy melegben. Vékony, éles, de kedvesen tiszta hangocska rezgi át a levegőt, giling-giling! Delet harangoznak a hegyoldali kis kápolnában. Olyan pici a harangocska, mint egy jóravaló csengő, de azért megteszi a szolgálatot, elhallik a legelrejtettebb zugba is s a dolgos kezek sietve teszik le a szerszámot s keresik fel a nagy diófák kellemes hűvös árnyékát. A faluból felvezető uton egymásután tűnnek fel a kurta rokolvás, piros képű menyecskék, fejükön kis kosarakkal, gyorsan tipegnek előre vidám nóta közben. A déli ebédet viszik az uruknak. Miklós gazda is ott áll még kezében a kalapjával, ami még a harangocska megkondulásalcor került le a fejéről, de ima, az nem jött az ajkára, csak nézett, nézett arra felé, a faluba vezető útra, mintha ő is várna valakit. Pedig dehogy is vár, talán csak megszokásból teszi.