Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-30 / 35. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 augusztus 16. zette, hogy a rája bizott híveket a mindennapi élet nehézségei és a modern élet veszedelmei közepette minél könynyebb utón segíthesse a menyországba. Bensőségre vágyunk s vallási életünkben az evangéliumi egyszerűség és szentség az ideálunk. íme X. Pius ezt segítette elő. Elősegítette példájával, hisz élete a szentség jegyében folyt le. Elősegítette intézkedéseivel, egyházkormányzati rendeleteivel. Ezért volt a mai kor pápája nemcsak a történelmi megállapítás szerint, hanem az idők kívánalmainak kielégítése szerint is. X. Pius meghalt. A kegyelet és fiúi ragaszkodás, mely e sorokból feléje szól, bizonyára az égben találják már őt. Sokszor felszították jóságos személye ellen a sajtóban a kedélyek hullámzását. Sokszor nem akarták megérteni intézkedéseit. De most mindenki szeretettel gondol rája. Mindenkit meghat nála a mélységes hitnek törhetetlen ereje, az Egyház igazaihoz való ragaszkodás rettenthetetlensége és személyének nyugodt derűje. Szentséges Atyánk! Köszönjük, hogy érettünk a Vatikán foglya lettél s csendes munkában annyit tettél. Imádkozunk érted, mert másként a hála és szeretet nem tud belőlünk kifakadni... M. G. X. Pius életrajza. 1835-1914. A megboldogult Szentatya pályafutása szerint is korának a pápája volt. Igazi demoktrata pápa, a szónak el nem ferdített értelmében. A legegyszerűbb sorsból emelkedett az egyházi hierarchia összes fokain át a világ legfényesebb és tiszteletben legmagasabban álló trónusára. Rieseben született, egy kis felsőolaszországi falucskában egyszerű földmives családból, bár édes apjának egyéb elfoglaltságai is voltak. Hat testvére között ő volt a legidősebb. A falusi elemi iskola végzése után Castelfranco gimnáziumába járt a kis Sarto József, ahogyan a pápát családi néven hivták. Igazán »járt« a gimnáziumba, mert a kis város hét kilométernyire esett falujától s a kis gimnazista gyalog tette meg minden nap az utat oda és vissza. Mégis kiváló sikerrel végezte a négy alsó osztályt és utána a páduai papneveldébe is felvételt nyert. A papneveldében is megtartotta jó hírnevét. De a szorgalom és kiváló észtehetséghez itt már egy új lelki jelenség is járult: a mélységesen vallásos élet. A szemináriumi nevelés eddigi vallásos életirányát öntudatosabbá s mélyebbé tette. Pappá szentelték 23 éves korában s püspöke Tombolóba küldte káplánnak. Itt derült ki a nagy munkabírás, mely az ifjú papban lakozott. Községének nemcsak vallási ügyeit igyekezett előbbre vinni, hanem az általa alapított esti iskolában tudásra is oktatta az egyszerű népet. Kilenc évet töltött Tombolóban mint segédlelkész. Buzgó munkássága és szónoki hírneve felhívta rája a közfigyelmet s a gazdag salzanói plébániát nyerte el. Salzano népe hidegen fogadta az egyszerű fellépésű »papocskát«, de mikor jóságos lelkét s határtalan önzetlenségét megismerték, annál jobban megszerették. Meggyőződtek róla, hogy csak külsőleg olyan közönséges az ő plébánosuk. Valójában aranyat érő ember, aki mindenét: idejét, egészségét, jövedelmét népe javára áldozza föl. Kilenc évig maradt plébános, akkor kinevezték Trevisoba kananoknak. De a kananoki állás csak titulus volt nála, mert mellette két terhes hivatalt kapott. Ö lett a püspöki iroda vezetője, ő lett a szeminárium lelki igazgatója is. De még ez sem volt elég! Mikor püspöke meghalt, ő lett annak is a helyettese. — Rengeteg dolga volt, egé^z nap el volt foglalva s nyolc évig még annyi ideje sem volt, hogy látogatóba mehetett volna, vagy egy kis üdülésre szabadulhatott volna Trevisoból. Éppen ilyen emberre volt szüksége akkortájt XIII. Leo pápának a mantuai püspöki szék betöltésénél. Az olasz egység megteremtése teljesen felforgatta egyes olasz vidékek vallási nyugalmát. A nyelvi és vallási érdekek harca elvadította a helyzetet úgy, hogy pl. Mantuában féktelen civódással állt a lakosság különböző jelszavak alatt egymással szemben, ami persze teljes erkölcsi eldurvulásba vezetett. — Sarto Józsefnek mantuai püspökké történt kinevezése rövidesen segített ezen az áldatlan állapoton. A nép megnyugodott s a püspök buzgó fáradozásai a vallási életet is a rendes mederbe terelték. Itt is kilenc évig maradt. Ugyan már 1893-ban kinevezte XIII. Leo bíborossá és velencei pátriárkává, de egy évnél több idő telt el, mire ezen állását elfoglalhatta. Az olasz• kormány u. i. nem akarta kineveztetését elismerni, mert ezt a jogot a királynak vindikálta. Végre is 1894-ben bevonulhatott a velencei pátriárkák palotájába'. Bevonulásán a városi és politikai hatóság nem képviseltette magát, mivel e hivatalok mind vallástalan emberekkel voltak betöltve. De Sarto patriarka ettől sem ijedt meg. Egy év alatt kibuktak ezek az elemek a vezető állásokból. — A nép vallásos meggyőződése buktatta ki őket, melyet az új pátriárka gyökereztetett a szivekbe. Itt élt 1903 julius 26.-áig Sarto József. TARCA. Vissza az Istenhez. — Irta: Dr. Teszéry. — A nap most áldozik le. Mint a búcsúzó anya gyermekeire, ugy néz erdőre, mezőre. Hosszan, tüzesen csókolja őket. Csókjaitól pirban ég az ég mezeje, az erdő fái, a mezők virágai. Lassanlassan elhalványul a táj, halk sóhajok szállnak. Itt-ott egy-egy levél rezdül meg. Búsan borul a földre. Szivem megrezdül. Itt az ősz. Amint a János-erdőből kiérek, megcsendül az estharang. Lágyan, finoman, ünnepélyesen hangzik. Mintha távoli egekből, magasságos magasságokból szűrődnék le. Leveszem a kalapomat. Égre emelem szememet. „Az Atyának . . De ni! Ki az, aki ott megy előttem? Most nehezen, fáradtan ballag, mintha temetésre menne. Majd neki lendül, dacosan, merészen, mintha diadalmas csatába szállna. Ki az ? A járása ismerős. Mintha ... mintha ... Persze, szakasztott olyan, mint a Hegyi Lacié. Csak mintha erősebb volna. Természetes, hiszen már négy éve nem láttam. Azóta Pesten volt. Lakatossegéd. De nem ! Nem lehet. Laci, a jó Hegyi uram vallásos fia, a régi ministráns, az előimádkozó nem felejtette volna fején a kalapot. Mit töröd a fejed? Rajta! Érd utol! Meggyorsítom lépteimet. Elérem az ifjút. Ránézek. Hát kit látok? A Lacit! A Lackót, legjobb diákomat, az „első" ministranst, az ifjúsági kör volt könyvtárosát. „Te vagy Laci ?" „Hegyi László vagyok." Megütődtem. „Hol jársz?" „Haza jöttem. Négy éve nem voltam itthon. Gondoltam, haza megyek, megnézem az öregeket." „Mikor jöttél haza ?" „Tegnap, vasárnap mult egy hete." „Tegnap, vasárnap egy hete? Hiszen nem láttalak sehol. Se az Isten házában, se a . . ." „Nem is lát soha többet a templomban, Tisztelendő Ur." Megdobbant a szivem. A vetésemet, a legszebbet, elverte a jég. A kápolnát, a legkedvesebbet megemésztette a tüz. A fiamat, a legdrágábbat, megölték . . . Ránéztem. Lelkem egész fájdalma benn volt a tekintetben. . Laci rám tekint. Szemében bús szomorúság borongott, dacos gőg villámlott. A felhőben villám fénylett. A felhő rám vetette árnyékát. A villám fénye lesújtott. Megálltunk. Tudtam mindent. Laci a hitetlenek, a szociáldemokraták karjában van. Újra ránéztem. Rá az arcára. Bele a szemébe. Onnan a lelkébe. Annak is a mélyére. Láttam a borzalmas felhőt, amely rászállt erre a gyönyörű, csillagos égre. Visszaemlékeztem a múltra. Láttam az én Lackómat. Hallottam ügyes feleleteit, hallottam angyali imádságát. Egyszerre ugy éreztem, hogy kezem ökölbe szorul: „Gyilkosok! Rablók! Mit tettetek ezzel az ifjúval!!" De csakhamar legyűrtem haragomat s elhatároztam: Ha lehet, megmentem Lacit. „Mondd csak Laci! Miért nem jösz a templomba ?" Laci rám néz. Egy pillanatra elhalványul. Aztán neki keseredik s kivágja: „Mert nem hiszek. Nem hiszem, hogy van Isten. A vezetőink azt mondták, hogy okos ember nem hisz Istenben. Mert az okos ember tudja, hogy minden magától lett, minden a természet műve. Ázért, azt mondták a vezéreink, a városban is csak a szegények, a buták mennek templomba. A miniszterek, meg a bankárok, meg a mérnökök, meg a tanárok feléje se néznek."