Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-02 / 31. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* augusztus 2. 31. szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulaj dcnos: A Pápai Katbol:kus Kör. Felelős szerKesztó Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A háború. Bármi következzék is ezután, bármit eredményezzen is a közbenjáró nagyhatalmak akciója, mellyel a fenyegető' világháború rémét akarják a kulturvilág feje fölül elhessegetni; akár sikerül a szerb háború lokalizálása, akár nem, egy bizonyos, hogy a háborúnk Szerbiával megkezdó'dött, a háború kitört. Mult hó 28.-án O császári és királyi felsége a szerb kormányhoz francia nyelvű hadüzenetet intézett, mire a Szerbia elleni megtorló és védekező háború kezdetét vette s az utcákon megjelent a felség »Népeimhez« cimü kiáltványa. A magyar nemzet csak úgy, mint osztrák testvéreink s német szövetségeseink, megnyugvással, mondhatni örömmel vették a háború kitörésének hirét. Nem annak örültek, hogy az ember vad és gyilkos ösztönei újra kielégítést nyernek; annak sem, hogy a kultura legnagyobb ellensége a pusztítás újra megjelenhetett s az ágyuk a civilizátió nagyszerű alkotásait tehetik ismét tönkre s emberéletet pusztíthatnak el, melynek megóvása pedig annyi gondot okoz s a betegséggel szemben való küzdelemben oly sok fáradságba és pénzbe kerül . . . Nem, nem! Nem ennek szólt az öröm! Hogy is szólhatna ennek, hiszen mindnyájunknak benseje irtózik ezektől. Mindnyájan óhajtva kivántuk, hogy Oroszország bele ne avatkozott volna! A hadba induló katonák komoly magatartása, melyet még a katonai zenekarok lelkesítő játéka sem tud megszüntetni. A behívott póttartalékosok aggódása családjuk jövőjéről; a családtagok sokszor kitörő zokogása, az anyák, hitvesek s gyermekek keserű búcsuzása a legvilágosabb bizonyság reá, hogy a pusztulásról s a háború ezernyi esélyeiről nagyon is tudunk, azokat nagyon is érezzük. Erezzük agg Uralkodónkkal együtt, aki fájó szívvel szól a helyzet kénvszerítő hatásáról Szózatában. Hogy mégis örömmel vettük a háború hirét Szerbia ellen, annak oka a hazaszeretet és az erőtől duzzadó nemzeti öntudat. Istenem, micsoda hozzánk képest Szerbia ! S ha mégis ez akar határt szabni nekünk, ez ez lázít ellenünk, ez gyaláz folyton bennünket, ez gyilkoltatja le trónörökösünket, ez fenyeget vad lakosainak gyilkos hajlamaival; ez állami gyáraiból kikerülő s ellenünk szánt bombáival; ez enged meg olyan orcátlanságokat magának velünk szemben, amilyenre civilizált világban gondolni sem lehetne különben . . . megenged azért mert azt hiszi, hogy remeg a szivünk, ha hatalmas pártfogójára: az orosz hadseregre gondolunk — akkor ki kell mutatnunk, hogy élünk; élünk mint öntudatos nemzet, mely a becsületéért mindent feláldoz, de nem engedi magát .. . Mindenki remegett attól, hogy megint nem merünk! Megint zsebrerakjuk Szerbia bántalmait — nagylelkűen. Ezért vagy azért! Talán mert csakugyan . . . TÁRCA. Bognár uram vőt választ. — Irta: Cséplő István. — III. Sós volt este a vacsora. Talán Katica könnyei hullottak az étel közé . . . Egész vacsora alatt szót sem szólt az öreg. Régen ültek már ilyen csöndesen az asztalnál. Még a fecsegő Kovács is hallgatott. Katica remegett. Ő sejtette, mi fog itt történni vacsora után . . . Vége volt a vacsorának. A legények egy egészségükre kívánással felálltak, hogy távozzanak. Katica az asztalt bontotta. — Bokor úr, maradjon egy-két szóra — kiáltott a távozók után Bognár uram. Jóska visszafordult. Nem tudta, mire vélje ezt a megszólítást. Mert az már szent igaz, hogy sohasem titulázta így mestere. Pedig már nem mai legény. Mi lesz ebből? Kovács Misi elhagyta a szobát. A lányt meg betuszkolta atyja a benyílóba, hogy ne hallhassa, mi fog történni kettőjük között. Ketten voltak a szobában. — Parancsol, majszter uram ? — kérdezte nyugodtan, illedelmesen a legény, bár arcán sötét árnyék surrant át: a gyötrő kíváncsiság, a tépelődés árnyéka. — Eltalálta. Parancsolok — szólt rekedtes, durva hangon a mester. Bokor Jóska csak nézte. Itt valami készül, valami hallatlan dolog. Mit tett ő, hogy egyszerre ennyire megváltozott irányában Bognár uram ? Még sohasem látta ilyennek. Mit tehetett? Tudomása szerint semmi roszszat sem cselekedett. Hát akkor miért beszél vele ilyen furcsán a majszter? . . . Miért? — Holnap pakkol. Más gazda után láthat . . . — Mit ? Jól hallok, majszter uram ? — kérdé elsápadva a legény. — Egészen jól. Plolnap felszedheti sátorfáját . . . Most Isten áldja! . . . S azzal a benyilóba akart menni, de ez a kurta bánásmód újra kipirosította a legény arcát. Elébe állt a távozni akaró mesternek s nem engedte a másik szobába. — Olló! majszter uram. Nem megy ám az olyan könnyen. Talán az okokat is megmondaná . . . — Hogyan? Te gazember! . . . okokat ? . . . — fortyant fel az öreg. — Gazember ... Én ? . . . hült-halt a szegény Bokor Jóska. — Igen is, az vagy. Megcsaltál engem, elcsavartad a leányom fejét, most meg útjában állsz leányom boldogságának. — Ah, hát így vagyunk! Majszter uram, hallgasson meg. — Semmi szóbeszéd. Holnap elhordod magad, ha jót akarsz. Eleget henyéltél nálam... — Henyéltem-e? ... De már megbocsásson, majszter uram, ez mégis csak sok. Nem hagyhatom szó nélkül . . . Előbb gazembernek, csábítónak mondott, most meg dologtalansággal is vádol . . . Szeretném