Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-08-02 / 31. szám
2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 augusztus 2. Ennek a bizonytalanságnak, ennek az aggódásnak vetett véget a Felség hadüzenete, mely megmutatta, hogy nem úgy van! Lám ezért van országszerte lelkesedés, lelkesedés a háborúért, mint becsületünk legborzasztóbb, de egyedüli védelméért. * Tüntetések: városunkban kedden. A nemzeti lelkesedés emésztő lángja körüljár az országban. Nagy kötelességek, áldozatokat kivánó nemzeti feladatok ideje van most. Ennek a megértése nemcsak a szivekben izzik, nemcsak a fiuk után könnyező anyák, a távozó családfő után szorult szívvel tekintő hitves és gyermekek tájdalommal dacolni akaró bensejében van meg, hanem meg van a tömeg-lélekben, a közérzésben is, és mint ilyen külsőképen is nyilvánul, kitör. Egymásután jönnek a hirek a közhangulat emelkedett és lelkes megnyilvánulásáról. Ennek a megnyilvánulásnak adott kezdetet és alkalmat városunkban az a néhány lelkes hazafi, akik kedden este a Főtérről a Rá- : kóczi-induló hangjai mellett megindultak, hogy lelkesedésüknek kifejezést adjanak a honvéd-szobornál. Csakhamar százak állottak köröttük s mire a szoborhoz értek, félezerre mehetett a résztvevők száma. Éljen a király! — hangzott. Éljen a haza! Le a gyilkosokkal! Éljen a hármasszövetség! A honvédszobornál elénekelték a himnuszt és a lelkesedés tüze még a távolabb álló s nehezen felmelegedő sziveket is megkapta. Onnét a Kossuth-utca felé vonult a menet. Ekkor már féltiz felé járt az idő! A Kossuth-utcában aztán meglepő dolog történt. Összetalálkozott a menet Antal Géza képviselővel, aki éppen Budapestről jött a gyorsvonattal. Lelkesedéssel üdvözölték, de az öntudatos lelkesedés egész vihara akkor zúgott csak végig igazán a sziveken, amikor Antal Géza kijelentette: a hadüzenet megtörtént, éljen a király! Éljen a király, éljen a háború — zúgták rá! A fiatalság kifogta a képviselő lovait és a Kossuth-nóta hangjai mellett húzták hazáig kocsiját. Ott Antal Géza ismét beszélni kezdett... Ekkorra már ezernél is többen voltak a háza előtt s megszámlálhatatlan embersereg lepte el a színház terét. »A nemzeti lelkesedés —-mondotta — amely most e sorokból felém nyilatkozik, a legbiztosabb jele ügyünk igazságosságának. Ez a lelkesedés éltesse táborba szálló katonáinkat. Ez törölje le azokat a könnyeket, melyeket egyes családok szemében fakaszt a harcba indulók iránti szeretet S ez a lelkesedés biztossá teszi nekünk a győzelmet . . .« A hallgatóság zajosan tüntetett a beszéd alatt s a »Talpra Magyar« eskü-sorait együtt mondotta a szónokkkal . . . Ezután »Fel, fel vitézek a csatára« c. indulót játszotta a zenekar s a menet velük énekelte . . . Innen a »Györi-ut« felé mentek s ott valahol egy nemzeti zászlót kerített az ifjúság s a felsővárosiakkal gyarapodva, csakhamar ismét a hondvédszobornál énekelték a hazafias dalokat. A Kossuth-utcán át a Főtérre mentek, ahol a rendőrök kérésére csendben széjjeloszlottak ezzel a bucsuzással: Viszontlátásra holnap! Szerdán. Szerdán már délelőtt nagy sürgés-íorgás volt a pápai ifjúság körében! Elhatározták az ifjak maguk közt, hogy estére egy szépen rendezett s arányaiban is imponáló tüntetést rendeznek a nemzeti érzés fokozására és a honfiúi lelkesedés kimutatására. Nem akarjuk felsorolni a lelkes munkások nevét, hiszen közönségünk ott látta őket a fáklyák fényében, midőn este a nagyszerű menet az állomástól megindult. Ott volt az utcán Pápa város egész közönsége s hatalmas hullámokban omlott be a vasút felől, mikor az ifjak négyszögletes, kordonos íalanxa megindult. Elől a rendőrség emberei mentek s a közönség ezrei közt utat nyitottak a menetnek. Utána jött az ifjak csoportja. Zászlóval, fáklyákkal, szines papirlámpásokkal, oldalt kordonnal, hogy a nagy tumultusban a rend fennmaradhasson. Valóban gyönyörű látvány volt! A közönség együttérezve a menettel, együtt is lelkesedett, együtt is énekelt, a fáklyás négyszög közepén vonuló cigányzenekar hangjai mellett. Szerdán épp úgy, mint az előtte való estén folytonos éljenzéssel vonult a menet. Éltetve a hazát, a királyt, a hadsereget. A kaszinó ablakaiból a honvédhuszárezred tisztjei tekintettek le a tüntető tömegre, kiket kalaplengetéssel, s folytonos éljenzéssel köszöntöttek, mint a hadsereg képviselőit. A Fő-utcán át Antal Géza képviselő lakása elé ért a menet. Csakhamar megjelent az ablakban s a tegnapihoz hasonló lelkes beszédben szólt az egybegyűltekhez. Figyelmeztette őket arra, hogy a társadalom kötelessége lesz a harcban érettünk elvérzettek családjának istápolása. Beszédét hangos éljenzések szakították íélbe s köszönték meg. A Kossuth-utca szűknek bizonyult a felvonulás számára. De a rendőrség ügyesen tudni, miért vagyok én gazember, miért nevez csábítónak ... Én — mi tűrés, tagadás — bizony szeretem Katicát, de csábítója nem voltam. Mivelhogy jól tudom, mi a kötelességem egy hajadonnal szemfien . . . Aztán azt se gondolja, hogy útjába állok Katica boldogságának. Legyen boldog! Ez az én kívánságom . . . Ami pedig dologtalanságomat illeti, ezt majszter uramtól is most hallom legelőször . . . Ejh, de hát tudom én, hol van a baj! Ki változtatta meg ennyire majszter uram eszejárását, véleményét . . . Az a pesti legény az oka mindennek. Bognár uram ráripakodott a legényre: — Mit akarsz azzal a pesti legénnyel? — Csak azt, majszter uram, hogy őrizkedjék attól az embertől. Rászedi az magát. Óvja tőle leányát . . . Csak Katica pénzére fáj annak a foga . . . — Az áldóját! Hát már te is engem akarsz oktatni — szakította félbe haragosan az öreg a legény beszédét. — Hord el magad szép szerivel, utoljára mondom; mert bizony még én lógatlak ki . . . Ekkor hirtelen felpattant a benyíló ajtaja. Katica kisirt szemmel szaladt atyjához. — Édes apám, miért gorombáskodik vele? . . . Nem vétett ez a Jóska egyikünknek sem. Ne verje el a háztól. Bizony még elölöm magamat . . . Én ugy sem. tudnék jó szemmel nézni arra a Kovácsra . . . — Mit mondtál ? Emiatt a gazember miatt elölnéd magadat ... — kiáltotta tágra nyilt szemekkel az apa s megragadva leányát, dühösen megrázta. — Majd meglátjuk! . . . Ne bőgj, mert leütöm a derekadat! ... — ordította újra az öreg Bognár, s a zokogó lányra emelte kezét. No, de Bokor Jóska sem azért volt ott, hogy megengedje ütni Katicát. Hirtelen megkapta az öreg karját. Erre az öreg lakatosmester csak dühösebb lett. Hát ha nem üthetett rá kézzel, majd ráüt szóval. Ez legalább kettőt talál. Kettőnek fáj. — Te kecskebéka, te, vedd tudomásul, ... itt helyben kijelentem . . . holnap eljegyzés lesz Bognáréknál. Majd visszautasítok én oly derék, okos vőt egy leány nyafogása miatt. Nem én, még száz ilyen Bokor Jóska miatt sem. S erre kirántotta Jóska markából karját. Megragadta a lányt s belökte a benyílóba. Mikor már leányát eltávolította, odaszólt a legényhez: — Te is takarodjál szemem elől! Holnap reggel szedd össze cókmókodat és menj! Ez volt az öreg búcsúszava. Aztán sarkon fordult s a lány után ment. Talán már nem is hallotta Jóska szavait, melyeket távoztában intézett hozzá: — Nem lesz abból semmi sem. Előbb elmegy a háztól a Kovács Misi, mint én. Érzem. Úgy is lett . . . IV. Másnap reggel csak úgy ott dolgozott Jóska a műhelyben, mint egyébkor. Az öreg Bognár még kint sem volt a műhelyben. Pedig már nyolc óra is elmúlott. Talán bántja a tegnapi dolog. Nem szokott olyan hirtelen kezű lenni, mint tegnap este. Lányát még a szellőtől is óvta máskor, nemhogy gorombáskodott volna vele . . . Bizony lehet, hogy megbánta a tegnapit. Ha csak nem a lány miatt marad. Talán attól fél, hogy beváltja még Katica Istent kisértő tettét . . . Ettől pedig Isten óvjon mindenkit! Szóval Jóska ma is a műhelyben dolgozik, az öreg Bognár meg lányával van együtt . . . Mikor kilencre járt az idő, két csendőr fordült be Bognárékhoz. Hivatalos dologban kellett járniok, mert teljes felszerelésben jelentek meg ... Az öreg szinte összeborzadt, mikor a muskátlis ablakon keresztül megpillantotta a csendőröknt.