Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-07-05 / 27. szám

2. PAPA ES VIDÉKE. 1914 j uli us 12. csak nem támogatja ezen legtermésze­tesebb segítőjét, hanem egyenesen vir­tust csinál belőle, fitogtatja egyházgyü­löletét, aláássa annak tekintélyét. Sőt egyenesen és nyíltan erkölcs­telenül jár el a modern állam igen sok esetben saját belügyeinek intézésében is, a legtöbbször külügyeinek vezetésé­ben, midőn első és legfőbb céljává a hatalmat s annak terjesztését teszi. Az önzés, jogtalanság, hódítás fegyvereit jóformán csak visszafordítják az államok ellen. Sok igazság van abban, mit Nagy Sándornak mondott az elfogott kalóz: miért akarsz kivégeztetni, hisz ugyanazt tettem kicsiben, mit te nagy­ban űzöl ? Kevés a helyünk ahhoz, hogy gon­dolatainkat bővebben kifejtsük. De le­hetetlen az akció és reakció törvényé­nél fogva — legalább röviden rá nem mutatni, hogy igen-igen sok bajért, bűnért önmagukat tehetik felelőssé az államok. Egyrészt mert önmaguk adtak példát az ököljog: »aki bírja és ahogy bírja, marja« harcára, másrészt mert az erkölcsi erő hiányában nincs kellő bátorságuk a bűnök büntetésére. Nem egyesek hibája ez s legke­vésbbé a szerencsétlen trónörökösé. Csak az ő borzasztó sorsa teszi aktu­álissá, hogy a rossz tanácsadó indula­tot, haragot, fájdalmat félretéve, keres­sük korunk bajainak forrásait s fejezzük ki azon óhajunkat: vajha minden jóra­való ember teljes erővel közreműköd­nék a maga körében korunknak minden téren való erkölcsi megújhodásán, az egyének, családok, társadalom, haza s az egész emberiség nagyobb boldogsá­gára. Szent meggyőződésünk ugyanis, hogy valláserkölcs nélkül a kultúra csak egyre raftináltabb fenevaddá teszi az embert s az emberiség ügyét végzetes katasztrófába kergeti. Egy jubileum. Az évek változatos pergése. egy neve­zetes évfordulóhoz vezetett bennünket az 1914. esztendőben. Négyszáz éves emlékeze­tét ünnepelhetnénk, ha ugyan nem keserű gyász volna ez az ünneplés — annak, hogy a magyar parasztság megúnva az élet elvi­selhetetlen igáját, egy rettenetes mozdulattal ledobta magáról a jármot és az olyan egyé­nek halálraszánt bátorságával, kik ez életben veszteni nem, csak legfeljebb nyerni tudnak, kegyetlen boszúra hevült zsarnok letiprói ellen. Impozáns, de épen nem felemelő lát­ványossága ez történelmünk filmjének, mely egyrészt a benne lévő kiáltó tanulság, más­részt meg épen az évforduló miatt alkalmas arra, hogy vele foglalkozzunk. Ismerjük meg elébb főbb vonásaiban a történelmi környezetet. Sajátságos állapot uralkodott ezidőben hazánkban. Egy világ­verő, tudományszerető és minden jóért és szépért lelkesülni tudó király után egy gyönge báb foglalta el ezidőn a magyar trónt. El­térők ugyan arra vonatkozólag a vélemé­nyek, vájjon Ulászló a tehetségnek volt-e híjával, vagy pedig csak az akarat-erőnek teljes hiánya tette-e öt a főurak játékszerévé,, de a végeredményben ez nem fontos; szo­morú következményekkel járó uralma hely­rehozhatatlan bicsaklása volt a magyar haza történeti kifejlődésének. E tehetetten ural­kodó mellett szinte elképzelhetetlen, hogy az olygarchia fel ne virúlt volna. Stréber fő­urak, vagy kétes eredetű világfiak dúskáltak nos, e téren az államok rettenetes el­lenmondásban vannak önmagukkal. A törvények rengetegeit, útvesztőit alkot­ják meg, hogy biztosítsák polgáraik számára a boldogulás lehetőségét s hogy a boldogulásra való törekvésükben a polgárok egymást ne gátolhassák. A polgárok részéről tehát nagy önfegyel­mezési, kemény erkölcsi erőt kívánnak, de önmaguk nem respektálják ugyanezt az erkölcsi erőt, önnön eszmekörükből kikapcsolták a bűnnek, erkölcsnek fo­galmát. Sőt sokszor érdem lesz előttük, mit a mindennapi életben bűnnek tar­tunk. Céljuk elérésében túlságosan rá­hagyatkoznak a hatalmi szóra, az erő­sebb jogára, a fegyveres erőre. S ime, beigazolódott, hogy két hadtest, ezer meg ezer rendőr, csendőr, detektív elégtelen maguknak az államfőknek megvédésére. De azért még sokszor el fogják sütni azt az esztelen mondó­kát: erkölcsből, hitből nem lehet sem vasutat építeni, sem ágyút önteni. S nem veszik észre, hogy nélküle gyá­moltalanná, megvesztegethetővé, becs­telenné válik a hatalom s hogy bizto­sabb a hitből élő, erkölcsös emberek közt a nyitott ajtó, mint a hitetlen er­kölcstelenek közt a legerősebb zár és karhatalom. Van szerve ezen immateriális, mé­gis minden fegyveres erőnél nagyobb, szükségesebb hatalomnak, az erkölcsi törvénynek: ez a szerv a vallás, az egyház. De sajnos, a modern állam akárhány helyen és akárhányszor nem­Boldizsár ur nagyot nyelt és tovább falatozott; feleségét is biztatta az evésre, hja! szükség van a jó hangulatra. Kis vártatva újra megszólalt. — Te anyjuk! azzal lepett meg ma a főnököm, hogy . . . h ogy — több a mun­kám, mint eddig volt. Nem megy, sehogyan se megy! Az öreg ur lehorgasztotta a fejét, mintha arra várt volna, hogy a felesége maga olvassa le arcáról a szomoruságos hirt. — Bódi, te valamit rejtegetsz, valami nyomja a lelkedet! Hát csak ennyi bizalom­mal vagy hozzám? A lérj nagyot sóhajtott s hosszú léleg­zet után felelt. — Kitettek a hivatalomból. — Miért? Valami hibát követtél el? — Bizony úgy van! mindennap egy lépéssel közelebb jutok a 80-hoz. A vésztjósló tekintetet nyájas arc vál­totta fel, a vihar is elmaradt, Boldizsár ur legnagyobb csodálkozására. — Igaz, öreg vagy már, majd valami könnyebb állás után nézünk. — Az a lő, az a fő. — De addig sem henyélünk; van egy kis megtakarított pénzünk, gazdálkodunk hát vele. Már rég gondolkodom azon, nem volna-e jó kosztost fogadni a házhoz? — Hát tedd meg, ne beszélj! — Jól van, édes apuskám; ha nincs ellenvetésed, hát holnap utána is járhatsz a dolognak. Este még sokáig elbeszélgettek. Össze­vetették a kiadást a bevétellel és arra az eredményre jutottak, hogy egy kosztos tar­tása elég jövedelmező foglalkozás. Maga Boldizsár ur is kiderült, elfütyölte lefekvés előtt egy kedves német darabját, melyet csak kiváló alkalmakkor lehetett tőle hallani. Másnap korán útnak indult és — sze­rencsével járt. Egyik ismerőse, kinek elpa­naszolta baját, mindjárt ajánlott is neki kosz­tost, Hizó Mátyás személyében; jó ember, nem válogatós, estére már szerencséjük is lesz hozzá. Az öreg ur boldogan bandukolt haza. — Asszony! van kosztos! este már itt lesz vacsorán. No, lett erre sürgés-forgás. Boldizsár urat is befogta az asszony kuktának, mert hiába, legalább az első vacsora legyen jó, hogy kötélnek álljon a vendég. És pattogott a tüz, fortyogott a viz. Este felé az öreg Fertő kicsinosította magát; egy óráig a tü­körnél ült, simitgatta a ráncokat, rendezgette gyér hajszálait. Istenem! milyen fölfordulást csinál egy kosztos. Mikor az óra nyolcat ütött, még a szive dobogása is elállt: jön a kosztos. Csakugyan egy kövér ujj tompa koppanása hallatszott az ajtón. Boldizsár ur szólni akart, de a szó tQrkán akadt. Mit sem tesz, Hizó ur betalált anélkül is. Alacsony, tömzsi ember volt r akin csak a háj mutatott. Mindjárt az asz­talhoz ültették s a tálaláshoz fogtak. Ünnep van, ma a család is vele vacsorál. Az első fogás sült borjúhús volt. Nyolc darabot tettek az asztalra s bizony Hiz6 Mátyás a maga tányérjára szedte valamennyit, A házaspárnak egy gondolata volt: ezt bizo­nyosan szereti; sebaj! annál több jut nekik a tésztásból. Ez alatt a kosztos jó étvágy­gyal falatozott, Mindig járt a szája, de azért keveset szólt. Annyit azonban értettek a szavaiból, hogy a szive magyar, bár az anya­nyelve sváb s a neve horvátból magyarosí­tott. A kis család érdeklődéssel hallgatta. Közben az asszony feltálalta a rétest. Hizó Mátyás most is kitett magáért; az egész

Next

/
Oldalképek
Tartalom