Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-07-05 / 27. szám
1914 a u g us ztus 2. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. a hatalom minden gyönyörében, kik a magas polcra jutva nem is gondoltak arra, hogy az ország egy tetemes része oly gyalázatos anyagi körülmények közt tengeti létét, hogy a nyomor némán kiáltó szava mindenütt felhangzik; a jobb érzésűek meg, miután észrevették, hogy e lelketlen űzelmekkel szembe szállniok lehetetlen, a piszkos árral úszni pedig meggyőződésük tiltotta, félrevonultak és szótalanul, aggódó lélekkel várták azt a kinos meglepetéseket rejtegető aratást, melyet a korrupt állapotoktól elhintett pusztulás fog elérni. A kalmárság, mely általában akkor az alsóbb polgári osztályok irányadója volt, idegen eredete miatt sem avatkozott bele az állapotok megváltoztatásába, de meg neki nem is volt érdeke azokat javítani, mert ha néha szenvedett is károkat a rabló csapatok garázdaságai miatt, bő kárpótlást nyújtott neki az a léha fényűzés, amely a belsőleg tartalmatlan életet mint szükségszerű kisérő követte. Ily rétegek alatt, felülről csak szennytől inficiálva, alulról, önmagából semmi nemeset fel nem mutatva tengődött a jobbágyság. Műveltsége jóval a zérusok alatt állott, kedélye a folytonos elnyomás és kegyetlen bánásmód következtében a gyáva meghunyászkodás felé hajlott, ideális érzelmei nem voltak, mert nem lehettek, a hazaszeretetről alkotott fogalma kozmopolitább volt a legmodernebb marxistáénál. Ahol egyedül pihenhetne meg szemünk e kegyetlen sivatag szemléletében, a papság élete, mely máskor üdítő oázisként hatott volna ránk, ezenidőben szintén szomorú képet mutat. A renaissance egyik hatása épen az volt hazánkra, hogy arcul csapva azt a józan konzervatizmusu felfogást, mely nálunk minden, így tehát vallási téren is mutatkozott, a klasszicizmus hatása alatt lábrakapott új pogányság felforgató eszméinek karjaiba dobta a műveltebb osztályok társadalmi és theológiai nézeteit. Már Mátyás király korában nyilvánvaló lett e hatás azáltal, hogy a legtöbb főpapi széket oly egyének foglalták le, kiknek vallási meggyőződése, theologiai képzettsége jóval mögötte állott klasszikus műveltségüknek és Ciceró eszméi magyarázatában felmutatható jártasságuknak, de ott még habár nem is menthető, mégis elfogadható e jelenség, mert a hitélet sülyedése mellett a műveltség emelkedése némileg egyensúlyban tartotta a mérleget. Igaz, hogy épen a parasztlázadás a lehető legfrappánpánsabb bizonvsága, hogy ez a művelődés mennyire nem volt hatással a közönséges néposztályokra, de nem is ebben leli értékét, hanem azon eredményekben, amelyeket a magyar talajon felvirágzó tudomány felmutathat. Később, mikor a nagy renaissance uralkodó örökre lezárta szemét, a tudományok művelése teljesen megakadt, szellemi műveltségünk fejlesztése letargikus állomba merült, nem tért vissza a hitélet emelkedésének feltétlenül megkívánható és mondhatatlanul szükséges kezdete. Az elvilágiasodott főpapság vezetése mellett oly nagy fokú hanyatlást mutathatunk ki az alsóbb hierarchiai osztályok életében is, mely, legalább nálunk sem azelőtt, sem azóta nem találja meg a történelmi analógiáját. Ugyanazon dekadencia ez, amely oly szépen kisimította külföldön a reformáció útját, csakhogy, mint minden, úgy ez is specifikus magyar vonásokkal van megtűzdelve. Mivel pedig a megvert pásztor juhai a biblia szerint is szétfutnak, nem lehet csodálni, ha nálunk a világban élő katolikusok is vagy az indifferentizmus, vagy ami még rosszabb, az egyházellenes felfogás karjaiba vetették magukat. Egyetlen kimagasló alakja ezen kor katolikus magyar papságának Bakócz Tamás bíboros esztergomi érsek. O nem annyira a hit iránti buzgalmával, mint inkább szellemi fölényével múlja felül kortársait. Neki volt ugyan érzéke a viszás helyzetek megszüntetésére, de tevőlegesen nem vett részt ily irányú munkában. Noha pór családból vitte a méltóságok legfelső fokáig s így egyaránt magáénak nevezhette őt jobbágy és arisztokrata, : egyénisége mégis olyan volt, amely minden szerepre nagyobb hajlandósággal birt, mint a közvetítő nehéz szerepére, amellyel a rendkívül széttagolt társadalmat legalább némileg a megértéshez vezette volna s a kölcsönös bizalom helyreállítását elérhette volna. Az ő alakjának megismerése elvezet bennünket egyúttal a következményeiben messze kiható mozgalom egyik főalakjához is. O volt ez maga, Bakócz Tamás. II. Julius pápa halála után, mikor a pápaválasztás céljából az egész művelt világ bíborosai Rómába gyűltek össze, hogy az új pápát megválasszák, a jelöltek között ott szerepelt Bakócz neve is. Az első szavazáson kapott is nyolc szavazatot és második lett a spanyol Valenciai János 13 szavazatával szemben. De amidőn abszolút többség hiányában a szavazást meg kellett újítani, a bíbornoki testület egyhangúlag Medici jánost emelte X. Leó néven szt. Péter trónjára. Az új pápa, mint a klasszikus műveltség egyik nagyhive, másrészt a kereszténység hatalmas védője arra törekedett, hogy a törököt kiszorítsa egész Európából és így megmentse annak szolgaságától egyrészt a klasszikus emlékek gazdag tárházát Görögországot, másrészt meg felszabadítsa a balkáni keresztény népeket a félhold elviselhetetlen igájából. Legelső tette azért az volt, hogy az egész keresztény világban egy keresztes hadjárat indításának eszméjét kezdte pengetni. Meg erősítette ezen szándékában az is, hogy az ezen időben uralkodó török szultán, Szelim vakmerő támadásra készült az egész kereszténység ellen. A fölszólítás ugyan majdnem teljesen hatástalan maradt a külföldön, de annál nagyobb kavarodást hozott létre nálunk. A keresztes háború kihirdetését Magyarországon a Rómából időközben visszatért Bakócz végezte. A bullát, melyben a rakományt maga elé vette s csakhamar eltemette mind a tiz darabot. Boldizsár ur a szemeit meregette csodálkozásában. Micsoda gyomor! gondolta magában. — Önök csótálkoznak ugy-e ? . . . szólt Mátyásunk németes nyújtással; natyon jó nekem az étfáty. — Az a fő, az a fő . . . mormogá Boldizsár ur és aggodalmasan pillantott feleségére. Mi lesz ennek a vége ? Ez alatt a kosztos a rétessel is végzett s olyanformán tekintett körül, mintha azt akarná kérdezni: hát vacsora nem lesz? Mit volt tenni, az öreg ur sajtért szaladt. Hizó Mátyásnak meg se kotytyant; duplagombos mellényén a külső sort gombolta be, így akár újra kezdhette volna az egész »kunststück«-öt. Boldizsár ur verejtékezni kezdett; ökölnyi vizcseppek görgedeztek végig az arcán. Hiszen ha ez tovább is így tart, három nap múlva minden vagyonukat fölemészti ez az egyptomi csapás. Még az a szerencséjük, hogy nem válogatós. Hizó ur újra nézegetett; a házaspár kedves egészségére kívánta a vacsorát, de a vendég nem jött zavarba. — Tesék csag alutni, én majd maga tófáp facsorázik . . . Maga tovább akar vacsorázni! Pokoli gyomor. Valóságos moloch! A férj teleségére tekintett. — Te asszony! tálald föl a nyulat is, .melyet tegnapelőtt hoztam. A feleség megértette a jelentős pillantást és csakhamar ott volt az asztalon a frissen sült nyúlpecsenye. Boldizsár ur szomorúan nézte, mint tűnik el egyik darab a másik után. Szemébe néhány könny lopódzott, s míg kimorzsolta, alig hallhatóan motyogta: Szegény cirmos! . . . Ezalatt az asszony eltűnt, pedig már a »nyul« is fogyóban volt. Az öreg tűkön ült. Mit mond a kosztosnak, ha feneketlen gyomra még többet kiván ? Egy gondolat villant át agyán. Bocsánatot kért, de neki meg kell nézni a feleségét; aztán uccu, vesd el magad! rohant ki az utcára. A szemközt levő kapuban már várt rá a felesége; ő is oda húzódott, megszöktek a várva-várt kosztos elől. Egy negyedóráig állhattak a kapu alatt, mikor Hizó Mátyás elunva a hosszú várakozást, uj hely keresésére indult, ki tudja, nem éhes gyomorral-e ? Az öreg házaspár pedig visszaosont otthonába s összeszedte az asztalon levő kenyérhulladékot, amit a bizodalmas vendégnek otthagyni méltóztatott. De jól esett ez is, csakhogy megszabadultak Hízótól. Ezentúl sohasem álmodoztak arról, hogy kosztost fogadjanak. Ha válogatós, sok vele a méreg, ha nem válogat, nincs köszönet benne. Le is mondtak róla végleg. Fertő Boldizsár valami hivatalt is kapott, hol kevesebb volt a munka, minek következtében többet lehetett álmodozni. A feleségével is békességben élt az öreg ur; néha megtörtént ugyan, hogy a régi papucskormány föl akarta ütni fejét, de Boldizsárunk azonnal lehűtötte a harci kedvet e néhány szóval: Asszony! ha veszteg nem maradsz, estére kosztost hozok. (—.) Hirdetéseket jutányosán veszünk fel.
