Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-07-05 / 27. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* július 5. 27. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A papai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerKesztö Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Temetés után. — Irta : Kelemen Az artstetteni kripta nehéz kőlapja lecsukódott, hogy elfödje a történelmi katasztrófának két, véres, királyi áldozatát. Három, görcsösen zokogó, vigasztalan, kis árvának édesatyját, édesanyját. Egy ősz uralkodónak utódját s legerősebb támaszát. Két országnak erőskezű, tapasztalt, hatalmas trónörökösét. Az európai politika egyik elsőrangú tényezőjét. Valóban, ezt a sírt is népek veszik körül s az ember millióinak szemében gyászkönv ül! Emberi s hűséges alattvalói szívünk megremegett a borzalmas hír hallatára. Lázas érdeklődéssel vártunk minden legújabb hírt. Mélységes részvéttel fordítottuk tekintetünket a nagy halottak egyszerűségében nagy, megrázó temetése felé. Gyengéd, fiúi szeretettel osztozunk ősz királyunk fájdalmában. Szegény, agg királyunk, de ritkán gyönyörködhetei két koronád drágaköKrizosztom. — veinek csillogásában s de sokszor kell vérezned harmadik koronádnak, a töviskoronának, szúrásaitól! Ritkábban szúrna az a tövis, ha királyaink a századok folyamán megértették volna azt a nagy gondolatot, hogy a magyar népet kell a kettős birodalom vezető elemévé fejleszteniük, hogy a magyar népet kell uralmuk bázisává tenniök. Ma, a nemzetiségi ellentétek e kiélesedése idején, ebben a sok nyelvű és sok fajú két országban, természetesen már nekik is igen nehéz a helyzetük. De nincs szándékunk felpanaszolni a multat s a magunk kis körében rontani a részvét őszinteségét, hisz ez — enyhén szólva — kegyetlenség lenne. Nem is elszigetelten, önmagában tekintjük most a szerajevói véres merényletet, nem is latolgatjuk beláthatatlan s végzetessé válható következményeiben, hanem tekintjük, mint a modern kor rendszeressé váltó, politikai gyilkosságainak egyikét. A szerajevói bomba és revolver gyilkos villanásában a villamos feszültség két ellentétes elemének kisülését, a szláv és germán népfajok közötti ellentétnek rémes megnyilatkozását szeretjük látni. De ha kissé elmélkedünk a történelem titkos erőinek működésén, tovább kell néznünk és tovább is kell látnunk. Lehet a népek között ellentét, nézhet két népfaj egymással dermesztő farkasszemet, de a debreceni, a szerajevói fegyverek, sohasem tisztességes ellenfelek fegyverei. Nálunk eddigelé fajpolitikai, külföldön már politikai, társadalmi, osztályellentétek is működtetik a revolver, bomba, pokolgép allatomos, rettentő fegyvereit. Nem, az ellentét nem érteti meg, még kevésbbé szentesíti ezeket a borzalmas fegyvereket. Mélyebben fekvő alapja ezek használatának: a féktelen önzés, az érvényesülésnek korlátokat nem tűrő s nem ismerő, vad vágya, az erkölcsnek teljes negligálása. Es sajTÁRCfí. Rákóezi, Beresényi . . . Rákóczi, Bercsényi! Vitéz kuruczoknak nagy dicső vezéri, Lenézvén az égből hazátok földére, Mit gondoltok vájjon, hogy mi lett belőle ? Sárig sanyart ország, mit szemetek láthat, Recrudescunt esmég sok sebe hazánknak. Csak nyögve sóhajtunk, nem is jajgatunk már, Lélek sincs már bennünk, avagy csak hálni jár. Koldusokká lettünk jussokban, jószágban, Külső országoknak étvágya miránk van; Nincs már böcsületünk német-, oláh-, rácznál, Csekélyebbek lettünk a kivert kutyánál. Semmink sincs, csupán csak a ti dicsőségtek, A ti szent emléktek, hogy szivünkben éltek; Ez se lesz maholnap, baglyok lehuhogják Nem pusztítja semmi ezek rút fajtáját. Igaz jó kurucznak labanczczá lett vére Mocskot szór tirátok, németnek cseléde. Bécsi csontkamrából föcscsen rátok mérge, »Rákóczi hiu volt, gőgös, hülye, dőre«. »Nem látta: bolondot tesz belőle minden, Franczia, a török, a spanyol egyképpen; A szaván mulattak, irását eldobták Bécsbe, amit tervelt, a kémek megírták«. Rákóczit gyalázván magyarból lett német! Nem látod-e, hogy őt ezzel csak dicséred; Fizetett kémekkel miért vették körül ? Azért, mert remegtek, nevétől, hírétől. És a hálátlanság mióta lett erény ? Hogy a külhatalmak, mihelyt nem volt remény Hogy kihasználhassák, hogy segítsen nékik, Elhagyták, rászedték őt és árva népit. Nem érti meg azt sem a császár cseléde, »Miért nem adta magát ennek kegyelmére ? Mikor lám hazája megbékült, s boldogan Élt népe kétfejű sasnak árnyékában«. Le meri ezt irni, mintha nem lett volna Felkelés annyiszor, magyar vérbe fojtva; És jött-ment zsebrákok, kik beözönlöttek Nem a magyar földből, kincsekből töltőztek ? Rákóczi! fejdelmünk! hol vagy hogy nem hallod ? A te szent emléked hogy' gyalázzák latrok; Kérj kölcsön Istentől gyilkoló villámot, Sújts le vele, sújts le, vezérünk reájok. M. E. A kosztos. A Fertő családban nevezetes fordulat állott be: Boldizsár ur egy szép napon kicsöppent a hivatalából. Pedig szorgalmas volt, még a rossz nyelvek sem szólhattak reá; de hiába! Az öregség megviselte szegényt. Az utóbbi időben többet szunyókált, mint dolgozott. Főnöke végre beleunt s utilapot kötött a veterán talpára. Boldizsár ur lehangoltan ballagott haza; az a gondolat bántotta egész uton, hogy a dolog nehezebb része még hátra van: mit szól majd az asszony ? Szomorú képpel ült a szerény vacsorához, melyet felesége elébe tálalt. Evés közben jó hangulatban van az ember, majd elő is adja mindjárt az ügyet. — Te asszony! szólalt meg végre kínos hallgatás után; mi lenne veled, ha én nem keresnék kenyeret? . . . — Ó kedves Bódikám! hol jár az eszed? Csak nem képzeled talán, hogy megtűrnélek itthon ? te uraskodnál, én meg dolgoznék ? . . . Olyan nincs a sifonérba.