Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-06-21 / 25. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* Junius 14. 24. szám. PAPA ES Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A papai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerKesztó Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Felhívás, kérelem. 1S60 junius 3.-án nagy ünnepe volt a pápai kath. algymnáziumnak. E napon szentelték fel a tanulóifjúság zászlaját, fényes, bensőséges és hazafias ünnepséggel. Hazafias ünnepséggel, sőt — ha szabad így mondani — tüntetéssel, mint azt már annak a kornak magasztos divatja hozta magával. Mert mi, akik abban az időben éltünk, nagyon élénken emlékezünk, hogy az elnyomatás korában, minden illő alkalom arra is szolgált, hogy az eltiport nemzet érzésének megnyilatkozása, félénk, tapogatózó, de lelkes megmozdulását is jelentse. A politikai élet megsemmisítve, a hazafias nagy cselekedetek lehetetlenné téve, a társadalom terén kelle a magyar nemzet elfojtott érzésének előtörést, szelepet keresni, a tizenkét rettenetes esztendő nyomasztó gőzköréből. És csakugyan, irodalmi ünnepély, országos zarándoklat, esztergomi bazilikaszentelés, iskolák intim.ünnepségei, gazdasági egyesületek gyűlései; s végül — amiből szintén kijutott — megrendítő gyászesetek, a főcél mellett mind ezt a célt is szolgálták: a passiv resistencia mellett, minden lehető módon tüntetni az elnyomó idegen uralom ellen, életjelt adni, hogy él még a magyar, hogy nem halt meg a lányzó, csak alszik. Hivatalosan nem változott még semmi; a bezirkerek uralkodtak, zsandár, vasas német változatlan hatalommal rémítgettek, de a rendszer mégis mintha recsegni, ropogni, ingadozni kezdett volna. Az a véres lecke, amelyet a birodalom Lombardia síkságain kapott, nem maradhatott következmények nélkül. Megláthatták Bécsben, hogy mit eredményez az olyan hadjárat, amelyet elnyomott, sárig sanvart ország fiaival kell megharcolni. A magyar pedig sirt egyik szemével, a másikkal nevetett; siratta az olasz mezőkön elhullott fiainak ezreit, és örült a saját (?) hadserege vereségének. De nagyon elkalandoztunk annak a millieunek megrajzolásában, amelyben az a.szerény kis iskolai ünnep végbement. A zászlószentelés nemcsak a gymnázium, nemcsak a kathoükusság, az egész város ünnepe lett. Szabó Imre, az országos hirü szónok, iszkázi plébános, csakhamar a város orsz. képviselője, majd Szombathely püspöke, Füssy Tamás igazgató, ez a komoly tiszteletes alak, rendíthetlen hazafi, akit a »rendszer« folyton rendőri szemmel kisért, az ifjú Vaszary Kolos tanár, a város és a vármegye körülrajongott szónoka és a zászlóanya: Batthiány Lajosnak, a nemzet nagy vértanujának fenkölt özvegye, az ő megszentelt fájdalmával, kézen vezetve kis árváját Elemért, ezek álták körül, ezek avatták fel azt a zászlót, s a nagyasszony kezei diszíték fel azt szalaggal. Több mint félszázada ennek. A legendás idők a távolság ködében lassankint elmosódnak. A zászló még megvan, de foszladozva, széthullóban. Megérett arra, hogy mint kétszeresen megTARCA. JVlanei. Hozzájuk mentem egy szép délutánon. Már akkor ősz volt, szállt a sok levél . . . Ozsonnáztunk a pompás ottománon, Volt édes kávé, jó meleg kenyér. Aztán játszottunk hosszan, jó sokáig, A mama ő volt, én valék az ur És megfelezte velem szép babáit És elringattuk őket szótlanul. Mikor bucsuztunk halkan elbusulva, Akkor már fénylett, csillogott az utca . . . S én visszanéztem ablakjukra még. Csak állott búsan, ott a lámpafényben, Legszebb babája ott volt kis kezében S csillogni láttam kedves, kék szemét. Finta Sándor. Az első levél. Szomorú, őszi délelőtt volt; a nap arcát ólomszürke fátyol borította homályba, lassú, csöndes eső permetezett a földre. Halászy Dénes egyedül üldögélt a kis tanítószobában. Ma szünet van az iskolában, ma levelet ir. Levelet! ... az első levelet abba a nagy, emberektől nyüzsgő városba, melynek zaját az ő csöndes falusi magánya csak hírből ismeri. Valaki nagyon vár arra a levélre, valakinek megígérte, meg kell írnia. Előtte a hófehér papír, ráleheli a megszólítást. Aztán elolvassa újra meg újra s ugy érzi, hogy a szeretete egész melegével benn lobog már abban a két szóban, mely csak a kezdet kezdete. De azután mit írjon neki ? . . . Átvonul a lelkén egy küzdelmes, szomorú ifjúság emléke, amely tele van álommal, ábránddal, költészettel, mely addig neki is mesének tetszett csupán, míg az utolsó nyár rá nem tette a valóság arany-koronáját. Úgy rémlik neki, mintha egy szomoruságos, hosszú őszön vergődött volna csak keresztül, mely elől hiányzott a nyár, de élt benne folyton egy eljövendő tavasz emléke, tele virágokkal, dallal, madárszóval. Mikor még tündérmeséket olvasott, mikor elkísérte képzelete a mesebeli királyfit kalandos útjára, aki sárkányokkal vívott, küzködött egy szépséges királykisasszonyért, ugy tetszett neki, mintha az ő lelkében is kialakulna egy halvány, bánatos arc, amelyet keresnie, kutatnia kell, s ha az idő fordul, tán meg is találja. Aztán hogyan kiszínezte ezt a képet! Bevonta verőfénnyel, csillogással, hogy annál szebb legyen, s mikor senki se látta, senki se sejtette, gyönyörködött benne. Majd megindult, hogy fölkeresse. Ha nem is őt, legalább a csodálatos mását, s ha azt a világot, melyet az ő szivárványos lelke megálmodott, nem is lelné meg, hogyan beérné ennek csak a csodálatos másával! És hányszor megbotlott az útban, lelkesedését, vágyát hányszor letörte a csalódás, de valami, tán a múltból visszacsendülő melódia folyton uj erőt öntött bele: az álmok igazak, azok nem hazudnak . . . Ezt irja meg neki ? Már az első levél-