Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-03-23 / 13. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 április 88. A második születésről. Szűk ösvényen magamban járok. Jobbról árok, balról is árok. Ködben és porban, fázva, félve, járok már sok-sok ezer éve. Világtalan vakon születtem, De már tudtam, hogy látni lettem. Amikor még csak félig voltam, Az egész életet daloltam. Sárban jártam, sivár setétben. Keserű könnycsepp volt az étkem. Százszor elestem, százszor keltem. Sótlan kenyerem sírva szeltem. Szúró szélben vacogva fáztam, Dérben, esőben csontig áztam. És didergőn, sírón, rekedten, Én akkor is csak énekeltem. Mert tudtam, hogy a sorsom: sírni. Sírással a sorsot lebírni. Tudtam, hogy mind-mind-mind az Éjek Egyszer majd koporsóba térnek, Elalszanak a csalfa lángok, Lidércek és boszorkatáncok. Tudtam, hogy egyszer odaérek, Hogy egyszer enyém lesz az Élet. Hogy akkor én leszek az áldott, Hogy megölelem a világot. Hogy egyszer egy nagy csók lesz minden. S megszületik bennem az Isten. S amért az ösvényt végigjártam, És meg nem álltam, sose álltam, Amért ezerszer újra keltem, Amiért mindig énekeltem. S ha rongyosan, ha megtiportan, Mindig az Életet daloltam, Most másodszor is megszülettem, Az Élet égő ajka lettem. Himnusza lettem tűznek, fénynek: Éneklő tüz és tűzi ének. Sík Sándor. Fel Rómába! Megmozdultak a nemzetek s Rómába sietnek, hogy az örök városban ünnepeljék meg a Világegyház felszabadulásának diadalmas ünnepét. 16 századik évfordulója, hogy Krisztus egyháza háromszázados szabadságharcát diadalmasan megvívta, befejezte. Ez ünnepen az egyház 900 évvel ezelőtt megkeresztelt gyermekének, magyar hazánknak, is meg kell jelennie. Ezért hirdet a Kat. Népszövetség nagy, nemzeti búcsnjárást Rómába. Indulás Budapestről április 28-án. A zarándoklat útba ejti Velencét is, a világ egyik legszebb városát, hogy a magyarok nagytéritő apostola szt. Gellért iránt is lerójja kegyeletének adóját. Részvételi árak: I. o. 240 K, II. o. 180 K, III. o. 115 K, IV. o. 80 K. Az I, II., III. o. jegy teljes ellátásra jogosít; a IV. o. maga gondoskodik élelmezéséről. Jelentkezési határidő ápr. 15. A jelentkezésnél 20 K-t kell befizetni, a többit 8 nappal az indulás előtt kell a rendezőségnek beszolgáltatni e cimre: Katolikus Népszövetség Budapest, IV., Ferenciek tere 7. sz. Jöjjetek testvérek ünnepelni és őseink hitéről tanúbizonyságot tenni! Néhány szó a munkásházakról. Lassan, nehézkesen — mint az már nálunk szokás — a munkásházak építésének ügye is a megvalósulás stádiumába jut. Amikor néhány évvel ezelőtt a keresztény szociálisták Káuzli Gyula elnökükkel élükön komolyan a kezükbe vették ennek a szép tervnek a megvalósítását, készséggel álltunk melléjük és nem egy cikkünkben mutattunk rá. a munkásházak nagy szociális jelentőségére. Földmivelő állam vagyunk. Ez elvitázhatatlan. A világpiacon csak mezőgazdasági terményeinkkel vívhatunk ki jelentős helyet. Ipari téren nem fogunk tudni versenyezni az előrehaladottabb nyugoti államokkal soha, mert sem olyan óriási tőkékkel nem rendelkezünk, sem az a megbízhatóság és szolidság nincs meg a mi iparunkban és a kereskedelmünkben, hogy a világpiacon valamire való helyet tudjon magának biztosítani. A munkásházaknak természetesen egyenlő arányban kell szolgálniok az ipari és a földmunkásoknak érdekeit. Midőn mi itt első sorban a földmunkások érdekeit hangsúlyozzuk, nem azzal a célzattal tesszük, mintha az iparosok jogos igényét akarnók elvitatni. Szó sincs róla. Az ipari munkásság érdeke annyira kézenfekvő és senkitől kétségbe nem vont igény, hogy szükségesnek tartjuk komoly hangsúlyozását, hogy a földmunkásokról se feledkezzünk meg. Igenis, nem szabad áldozatoktól visszarettennünk, amikor mezőgazdaságuk fejlesztéséről van szó. Már pedig; a gazdasági munkásházak építésével sz ntén a mezőgazdaságunkon akarunk némileg segíteni az által, hogy nyugodt otthont szerzünk a munkásnak, amelyet magáénak vall és ezáltal idekötjük őt magunkhoz s útját vágjuk az örökös vándorlásnak. Elmondhatjuk, hogy sehol, egyetlenegy foglalkozási ágban sincsen anynyira egymásra utalva munkás a munkaadóval, mint épen a mezőgazdaságban. TÁRCA. Seguin báesi kecskéje. — Irta: Daudet Alfonz. — Gringoire Péter lantosköltő úrnak, Párizs. Te csak nem tagadod meg magad, szegény Gringoirem! Mert hát felajánlják neked a krónikás szerepét egy jóhirü párizsi lapnál s te azt kereken visszautasítod ... De vigyázz magadra, gonosz fickó! Nézd csak meg rongyos felöltődet, rossz cipődet, sovány képedet, amelyről lerí az éhség. Ládd-e, mennyire vitted azzal, hogy belebolondultál a csengő-bongó szép rímekbe! Mit használt neked tizévi szolgálatod nagyságos Apolló uraság apródjai között... Hát végre is, nem tudsz már pirulni ? Rajta, vállald el, te oktondi, a krónikás szerepét! Könnyű szerrel jó pénzre tehetsz szert, Brébant-nál értekezhetel s a bemutatók napján mindig friss virágot tűzhetsz kalapodra... Nem? Nem vagy hajlandó erre? Mindenáron kényed-kedvedre akarsz élni ? Jól van, de hallgasd meg Seguin bácsi kecskéjének a históriáját. Majd meglátod, mire visz az: élni a világát. Seguin bácsi sohasem volt szerencsés a kecskéivel. Ugyanazon mód ment tönkre valamennyi: egy szép napon elszakították a kötelüket s aztán uccu neki! fel a hegyre s ott fenn a farkas megette őket. Semmi sem tartotta őket vissza, sem gazdájuknak jó bánásmódja, sem a farkastól való félelem. Ezek úgylátszik, a független érzelmű kecskékhez tartoztak, akik mindenáron nagy lábon és szabad tetszésükre akartak élni. A jó Seguin bácsi, aki egyáltalán nem ismerte ezen állatok lelkületét, már-már kétségbeesett s így szólt: — Most már vége mindennek; a kecskék unatkoznak nálam; nem tartok többet. Mégse vesztette el azonban egészen bátorságát s miután hat kecskéjét ugyanazon mód vesztette el, vett egy hetediket; de ezúttal arra is volt gondja, hogy mint gida kerüljön hozzá, hogy annál jobban megszokja a házát. Ah, Gringoire, milyen csinos volt a Seguin bácsi gidája! Milyen szép volt merengő szemeivel, kecskeszakállával, bogárfekete körmeivel, csikós szarvaival és hosszú lehér szőrével, mely uszályként omlott le rólaf Majdnem olyan elragadó szépség volt, mint Esmeraldanak a gidaja — emlékszel rá, ugye, Gringoire? — s aztan okos, hízelgő kis ]ószág volt; fejés közben nem döfött, nem tette be a lábát a fejőkébe, ugy gidának a s/erelme . . . Seguin bácsinak a háza mögött volt egy élősövénnyel bekerített karámja. Itt helyezte el új kosztosát. Odakötötte egy karóhoz, ahol buja volt a fű, jó hosszúra eresztette a kötelét s közbe-közbe utána nézett, hogy jól érzi-e magát. A kecske nagyon boldognak érezte magát s oly jóizűen csipegette a füvet, hogy Seguin bácsi el volt ragadtatva. — Na, végre akadt egy kecske — gondolta magában a szegény ember — aki nem unatkozik nálam. Seguin bácsi azonban csalódott, a kecske unta magát. — Egy szép napon a gida feltekintett a hegyre s így szólt: — Milyen nagyszerű lehet az élet odafenn! Mily élvezet lehet ott ugrálni a vadon tenyésző fűben anélkül, hogy az ember nyakát feltörné ez az átkozott póráz itten! . . . Egy szamár vagy egy ökör megelégedhetik avval, hogy itt a karámban legelheti a fűvet! . . . De a kecskéknek több kell. — Ettől a perctől kezdve nem izlett neki többet a karámnak a fűve. Unatkozott. Kevesebb tejet adott. Szánalom volt nézni, mint húzzavonja naphosszat a kötelét s mint mekegte búsan-bánatosan a hegy felé fordulva, tágra nyilt orrlyukakkal: Mek, mek . . . Seguin bácsi mindjárt észrevette, hogy gidájának valami baja van, de nem tudta, hogy mi fáj neki. Egyik napon aztán, amint befejezte a fejést, a kecske hátralordult s így mekegett hozzá a maga tájszólásával: