Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-01-05 / 2. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 január 26. Demokratikus gondolkozású ember vagyok. Nemcsak célszerűnek, hanem föltétlenül szükségesnek is tartom, hogy a nép is résztvegyen a hitközség ügyeinek elintézésében. Ha vannak az alsóbb néposztálynak kötelességei, legyenek kétségbevonhatatlan jogai is! Ha kizárjuk onnan, ahova joga van belépni, ha nélküle döntünk legfontosabb ügyeiben, csak növeljük azt a bizalmatlanságot, mely az alsóbb néposztályok körében tagadhatatlanul megvan — és tegyük hozzá: sok esetben nem alaptalanul — a »kabátosok«, az »urak« iránt! Ne legyünk pápábbak a római pápánál. A magyar püspöki kartól jóváhagyott »Rendszabályok« 46. §-a azt mondja, hogy »iskolaszéki tagokul választhatók azon . . . választók, akik az oktatásügyhöz lehetőleg értenek s mindenesetre olvasni és irni tudnak« stb. hogy az irni — tudáshoz nem szükséges okvetlenül a helyesírás ismerete, azt meg kell állapitanunk azokkal szemben, akik nem átallottak a sajtóban is kipécézni egy iskolaszéki tagot, akinek a helyesirása csekélyebb képzettsége miatt hibás, de a jóakarata, fáradhatatlan munkássága és senkitől kétségbe nem vonható önzetlen, becsületes működése föltétlenül tiszteletet érdemel. Ha a helyesirás nem-tudása diszkvalifikál az iskolaszéki tagságra, akkor egész bátran kizárhatjuk az intelligencia 50%-át. Faluhelyen meg egyáltalában meg sem lehetne alakítani a »kupaktanácsot« . Az én szerény nézetem szerint a legelső feltétel a lehető hozzáértésen és az irni-oivasni-tudáson kivül az igazi katolikus érzés: a katolikus iskolaügynek áldozatokra is kész, önzetlen, becsületes szeretete. Az a katolikus ember, aki hideg szivvel tudja nézni édesanyjának, egyházának küzdelmeit; aki az egyre nehezebb küzdelmek közt hányt-vetett katolikus iskolákkal szemben az állami oktatás barátja, méltatlan a katolikus iskolaszéki tagságra, ha mindjárt egyetemi képzettséggel rendelkezik is. Örökké azt hallom: olyan intelligens, nagy városban, mint Pápa, az intelligenciáé Legyen a vezető szerep! Helyes. De hol van az intelligencia ? A városi közgyűléseken nem igen láttam. S a kat. iskolaszék jegyzőkönyvei is arról tanúskodnak, hogy az egyszerűbb iskolaszéki tagok pontosabban megjelentek az üléseken, vagyis kötelességtudóbbak voltak, mint a »kerékkötők«, a »minden lében kanalak«. Hogy a csudába akar tehát az intelligencia vezetni, ha állandóan duzzog, félrevonul, ahelyett, hogy kötelességéhez hi ven a gép mellé állna ? Ne vegye tőlem tenki rossz néven ezt a gyilkos igazságot. Nem vagyok demagóg. A Felsővárosi Kat. Kör a tanúm, hogy szakadatlanul az intelligencia és a nép érzelmi egységének, testvéries összeolvadásának megteremtésén fáradoztam. Azt akarjuk, hogy az intelligenciáé legyen a vezető szerep És ugyanezt akarja a Felsővárosi Kat. Kör derék, intelligens polgársága is, mely az egyedüli komoly, számottévő tényező az iskolaszéki választások eredményének eldöntésében. Pedig azután a szerencsétlen támadás után, mely épen a karácsonyi szent ünnepek alatt dobta az üszköt a katolikusok közé, épen az ellenkező véglettől lehetett tartani. Annál örvendetesebb, annál meglepőbb, annál nagyobb intelligenciáról tanúskodik a Felsővárosi Kat. Kör tagjainak önzetlen, pirosbetüs, igazán ünnepi elhatározása, hogy önként az intelligenciának engedik át a vezető szerepet. Arról beszélnek, hogy nagy harc lesz. Elszánt, ádáz küzdelem. Dehogy esz! Ha megmarad az a liszta, melyet én láttam újév napján, komoly harcról nem lehet beszélni. Mert az a liszta föltétlenül eltompítja minden ellenséges fegyver élét. Az ellen nem lehet küzdeni! S ha ez a névsor nyeri el a többséget, erősen hiszem, hogy megszűnik az örökös, áldatlan viszálykodás s az iskolaszékbe és vele együtt a katolikus hitközségbe újra bevonul a kitagadott, elűzött, de megbocsátó, diadalmas Szeretet ! S nekünk erre volna leginkább szükségünk! Szerkesztőbizottsági ülés. Lapunk szerkesztőbizottsága kedden d. u. 5 órakor ülésezik, amelyen bemutatják az átdolgozott szabályzatot. meghívta az összes szomszéd előkelőségeket. Legalább is negyvenen ülnek majd aszt álhoz nem is számítva a tartományíőnököt és titkárát . . . Bizony boldognak érezheti magát, tisztelendő űr, hogy ezen részt vehet. Én pen hogy csak hozzászagoltam ezekhez a épompás pulykákhoz, de a szarvasgombaillat lépten nyomon követ. Ah! . . . — Gyerünk, gyerünk, fiam. Ne essünk a torkosság bűnébe, különösen ne karácsony szent éjjelén. Egy-kettő gyújtsd meg a gyer. tyákat, aztán menj beharangozni, mert már itt az éjfél s nem szabad késedelmeskednünk. Az Úr ezerhatszáz s egynéhányadik évében karácsony éjjelén ez a beszélgetés folyt le tisztelendő Balaguére, a barnabiták egykori priorja, jelenleg pedig Trinquelage uraságnak udvari káplánja és Garrigon nevű ministere közt, vagy jobban mondva ő csak gondolta magát Garrigon ministernek, mert — amint majd meglátjuk a végén — az ördög ezen az estén ennek a kis ministernek kifejezéstelen és pufók képét vette magára, hogy annál könnyebben kísértetbe vihesse és a torkosság szörnyű bűnébe ejthesse a tisztelendő urat. Mig ez az állítólagos Garrigon teljes erejéből húzta az uradalmi kápolna harangját, azalatt a káplán úr a kastély szük sekrestyéjében kezdte magára venni a miseruhát és minthogy az előbbi torokcsiklandozó hirek egészen megzavarták a fejét, öltözés közben egyre ezt mondogatta magában: Pulykapecsenye . . . aranyponty ... s ekkora pisztrángé! . . . Odakinn, az éjben fújt a szél s tova vitte szárnyán a harangok zúgását; és a Ventoux hegy oldalán, melynek ormán Trinquelage ősi tornyai a magasba nyúltak, egymásután tűntek elő a lámpák az éj sötétjében. A tanyai családok voltak ezek, akik a kastélyba iparkodtak éjféli misére. Öten-hatan egy-egy csoportban énekelve kapaszkodtak fel a hegy oldalán az apjukkal az élükön, aki a lámpást vitte, az asszonyok beburkolóztak barna nagykendőjükbe, amely alatt egy-egy gyerek húzódott meg. A kései idő s hideg ellenére is ezek a derék, becsületes emberek vigan lépkedtek annak reményében, hogy mise után — mint minden évben — terített asztal várja őket a konyha egyik zugában. A meredek domboldalon közbe-közbe egyegy urasági hintó ablaka csillant meg a holdvilágnál, előtte fáklyavivő szolgák mentek, másutt pedig egy öszvér ballagott felfelé erősen rázva csengőjét; a ködbevesző lámpafénynél a tanyai emberek megismerték tartományfőnöküket és a találkozásnál kölcsönösen üdvözölték egymást: — Jó estét, Arnoton urunk! — Jó estét, fiaim! Tiszta, derült volt az éjszaka, a hideg fényesre csiszolta a csillagokat, csipős volt az idő és finom kemény dara, amely a ruhán nem olvadt el, őrizte hiven a fehér karácsony hagyományát. A hegy tetején álló kastély, temérdek csúcsos kis tornyaival, volt a célpont, a kápolna tornya felnyúlt a fekete-kék égbe és az épület sötét alakja felett sok-sok ici-pici világ hunyorított, imbolygott tétova, ficánkolt az ablakokon és hanyatt vágódott rajta, hogy aztán szikrázva rohanjon vesztébe, hamvába. A felvonóhídon és a várajtón áthaladva, úgy lehetett csak a kápolnába bejutni, ha az ember előbb keresztülment az előudvaron, amely tömve volt kocsikkal, szolgákkal, gyaloghintókkal. Az egészet fáklyavilág és a konyhából kiszökő fény világította meg. Itt már hallhatta az ember a pecsenyeforgatók kongását, a serpenyők zaját, a kristályüvegek csengését s az ezüstnemű pengését, amint ez már igy szokás az étkezésre való előkészületnél. Az ott fent szerteáradó lusta gőz, amely pecsenyeszaggal és a különféle mártások füszerillatával volt tele. mintha azt súgta volna a majorosoknak, a káplánnak, a főnöknek meg mindenkinek: »Micsoda kitűnő lakomát csapunk mi majd mise után!« (Folyt, köv.)