Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-03-02 / 10. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 április 2. rendezett viszonyok közt a közelmúltban alakult intézetekkel a versenyt felvenni. De amelyik a gondos és hozzáértő vezetés; a biztos üzletkör, szolid vállalkozások és a közönség bizalma folytán a sok csapást és a versenyt megállta: elsőrendűen, olyan nagyarányú fejlődést és izmos életidegeket nyerve áll ma ott a pénzpiacon, mint a Pápai Takarékpénztár, amelynek most kiadott számadásai összehasonlítást tesznek a szerény kezdet és ma már milliókat forgató üzleti életévek között. Ha valakit érdekel egy pénzintézet haladása; ha valaki hozzáértő szemmel tudja végiglapozni az emlegetett terjedelmes füzetet, vagy -—i ha erre ideje és kedve nincsen — egy

_

egy pillantással végignézi a számadások végén közölt grafikon-táblázatokat: mennyi munkáról, mennyi becsületes pénzügyi hozzáértésről, egy nagyot haladt üzlet mennyi kis és nagy életmozzanatáról kaphat rövidesen felvilágosítást! A kis részvénytőke: ma már egy millió! A takarékbetétek folytonos emelkedése frappáns bizonyítéka a közönség bizalmának az intézet iránt. Az osztaléknak most javasolt emelése folytán az eredeti részvényekbe fektetett tőke 80 %-al gyümölcsözik. Az eredeti névérték u. i. 100 forint volt, melyet a takarékpénztár a sajátjából 1000 K-ra emelt s ez után a tagoknak 16% osztalékot juttat most. Ez a körülmény a legékesebb beszédnél is fényesebben hirdeti a takarékpénztár pompás pénzügyi helyzetét. Nem csodáljuk tehát, ha olyan lelkes hangulattal ül össze a közgyűlés; ha olyan nobilis az igazgatóság a jubileumi évben tisztviselőivel szemben. Ha olyan nagyon fájlalja Galamb József elnöknek az intézettől való megválását, aki alatt az intézet négy év óta is sokat fejlődött. Ha olyan őszinte szívvel mond köszönetet Karlovitz Adolf alelnöknek, kinek munkásságához és pénzügyi kapacitásához fűződik az intézetnek merész lendülettel való emelkedése: az alaptőkének egy millióra történt felemelése! Mi a közgyűléssel együtt örülünk a gazdag sikereken; teljes bizalommal és a fejlődés folytonosságának biztos reményével nézünk a Pápai Takarékpénztár arányaiban megnagyobbodott üzleti élete elé, mert tudjuk, hogy a , mai — kétségkívül — nehéz viszonyoknál már nehezebbeken is diadallal átjutott a lefolyt 50 évben. Átjuttatta az a hozzáértés, képesség és odaadó munkásság, melyet a mostani vezetőségben is teljes mértékben megtalálunk. M. G. Strom mer-konferencia. A mult szerdán mondotta el dr. Strommer Viktorin első konferencia-beszédét. Szerettük volna, ha a helyek kapottabbak lettek volna, bár elég szép publikum gyülekezett össze a konferencia meghallgatására. Az első konferencia tárgyául a tudós szónok az evolúció kérdését választotta. Ecseteli röviden a probléma történetét s azután részletesen foglalkozik az evolúciónak egyrészt a theolofiához, másrészt a természettudományokhoz való viszonyával. Ami a theologiát illeti, nem lát ellenséget az evolúcióban. A Biblia nem azért Íródott, hogy a teremtés módját állítsa teljes világításba, hanem azért, hogy a teremtést mint isteni tényt, aktust hangsúlyozza. Dogmaként az Egyház csak annyit követel híveitől, hogy a világegyetem Isten alkotása. Hogy azután ebben a teremtésben Isten mint közvetlen ok szerepel-e, vagy pedig itt is mint gyakran másod okokkal dolgozik-e, beleoltva az első lényekbe a további fejlődés csiráját — erről a Biblia nem nyilatkozik. Nem a theologiával van az evolúciónak pöre, hanem a természettudományokkal a bíologiával s a paleontologiával. Az evolúció bizonyítékok nélkül szűkölködő theoria, az evolúciónak egyik módja pedig, a darwinizmus, amely az emberi lelket is pusztán a fejlődés produktumának s nem külön isteni aktussal teremtett léterőnek tekinti, egyszerűen csődöt mondott. A fölvonultatott érvek — az ősnemződés, a létért való küzdelem, a vérrokonság egyes majomfajokkal stb. — egymás után összeroppannak. A paleontologia adós maradt egész a mai napig a közbeeső, a fejlődés különböző íázisait illusztráló alakokkal, a biologia pedig nem tudja megtalálni a ma folyó életben a fejlődés nyomait. Ha az evolucio ezt a pört megnyeri, mi leszünk az elsők, akik hálásan gratulálunk neki. Hiszen velünk is jót tesz: kommentárt, magyarázatot ad a mózesi teremtés történethez. Egy bizonyos: a darwinizmus már elvesztette a pört. A lelkes publikum feszülten hallgatta a lelkes, világos, hatalmas gondolatokat fölvonultató előadást. Szép, intelligens emberhez méltó élvezetet nyújtó est volt: hála érte a világos fejű tudós előadónak. TARCA. Az ezer tó országából. — Irta: Parcsami Henrik, — Nem mondhatnám, hogy önfeláldozás az oroszországi utazás, mert ha az emberek útlevele rendben van s poggyászában nincsen gyanús könyv, fényképező-készülék s hasonlók és ha igyekszik a konzulátusok ótalma alá helyezkedni s magát minden városban a rendőrségnél bemutatni, nos akkor nem kell semmitől félnie. Az a lázongó, nihilista népség oly csendes és szerény a valóságban, hogy bárhol és bármikor megjelenhetünk közöttük, sokkal inkább, mint a mi városi duhajelemeink között. A valódi orosz föltétlenül rokonszenves, alázatos és szives, igaz, hogy a nép buta s vallásosságában bigott. Nem hozza őt lázba más, csak a politika, s ez érthető a természetellenes elnyomás és leigázás miatt. Oly szegény és elhagyott a parasztság, hqgy rpegesik szivünk rajta s nem csodálkozunk, ha itt-ott mindenre elszántan emeli föl karját. Pedig az Atyuska kedvezne a népnek, Szent Pétervárott is olyan népházat építtetett, aminőt keresni kell másutt, de hát ki is szorul ám onnan a valódi nép! A fény és a pompa csak a kevés gazdagok számára tündöklik, s ezek úsznak is a gyönyörökben tőlük telhetőleg. S míg az orosz óriási területeket csatol birodalmához, nem igyekszik azon, hogy legyen ennek a hatalomnak legalább a magva erős és megelégedett, hogy méltóan vigye a vezérszerepet. S ha így vagyunk az orosszal, mit szóljunk a lengyelekről, észtekről, litvánokról s a finnekről ? Mindezek nemcsak az elnyomást sínylik, hanem elvesztett függetlenségüket, szabadságukat is siratják. És milyen játéka a sorsnak, hogy épen ezek, az orosztól idegen s tőle irtózó népek a magyarban reménykednek s érte hevülnek! Varsóban egy öreg lengyel tűzbe jött magyar beszédünk hallatára s mint keresztapa otthagyta az egész keresztelő népséget s vitt bennünket a lengyel muzeumba, extázisba hozva annak vezetőségét s bicegő lábával kisérve bennünket mindentelé. Moszkvába egy észt mérnök jött velünk és csodáltuk, hogy mennyit tud a magyar történelemből s mily szívósan ragaszkodik rokonságunkhoz. De fölülmúl mindent s tündéries káprázattá avatja utunkat a finnek rajongó szeretete. Mit tanulunk mi e népről iskoláinkban s mit bánt minket az ő sorsuk?! Pedig ha van még e világon hely, hol otthon van a magyar, az ő elárvult, eltiprott gyönyörű hazájuk! Már Szent Pétervárott különös melegséget érzünk, anélkül, hogy okát tudnók, midőn a finn állomásra hajtatunk, finn márkákat váltunk s a finn vonattal megindulunk. Szép nyaralók, ligetek közt visz utunk vagy egy óra hosszat, míg elérjük a finn határt. S az első állomáson diáksapkás lányok hozzák a rózsákat s vidám örömmel üdvözölnek bennünket. Mintha már értenénk a pétervári melegséget, pedig elkészülve nem voltunk rá! S robog a virágos vonatunk s mi a kalauzzal énekeljük a fönséges finn hymnuszt. Észre sem vesszük, hogy ismét megálltunk, csak az induláskor látjuk, hogy két bájosan szerény, de örömtől ragyogó arcú leány van közöttünk. Vájjon hatalmasság vagyunk mi, hogy az ország legszebb lányait küldik előnkbe; vagy a finn nemzeti géniusz szállt közénk, hogy lehelletével álomországba röpítsen bennünket? Méltán gondolhattuk ezeket, sőt a visszaemlékezéskor sem változik képzeletünk, pedig csak két szép lányka akart elkisérni bennünket Wiborgig! S mi magunk is mélyen meghatódunk s boldog, ki egy szót válthat velük németül. Ismét egy állomás, itt már küldöttség keresi a magyarokat, mert hogy ők Wiborg-ban szívesen látnak bennünket. És most megérkezünk az akkor még finn, ma már orosz városba; a pályaudvaron ezernyi ember, a levegő izzik a tüzes lelkesedéstől s megállít bennünket a magyar nóta! Eláköön Unkerilaisett — halljuk mi s