Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-02-23 / 9. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 február 16. elhinni, a k onyv K ereskedők rendelőkönyvei a legtökéletesebb lemeznél is érzékenyebbek. Egy város helyes, igazán beszédes képének megszerkesztéséhez nem fordulnék fényképészekhez, hanem könyvkereskedőkhöz, kiadókhoz. Az ekként megkonstruált kép szomorú igazságokat szólaltat meg. Beszél mindenekelőtt arról, hogy intellektuális életünk nagyon alacsonyan kúszik. Nekünk nincsenek feszült perceket szerző problémáink, a mi tekintetünk nem birja áttörni az életet, a jelenségeket elborító legfelsőbb réteget, s befelé furakodni. A legfölszinen uszó novellák át meg átszőve erotikummal, akárhányhányszor pikantériával, legfölebb ugyancsak a fölszinen elszórt természettudományi, bölcseleti foszlányok a mi szellemi táplálékunk. S ez a szomorú jelenség van meg a végletekig fokozva hittudományi, vagy azzal érintkező kérdéseket bcncolgató irodalmi munkákkal szemben. A mi könyvtárainkban sok szellemi hulladék huzza meg magát, de a hittudomány, apologia a legmerevebb kiközösítés alatt áll. Egy-két éve jelent meg a hazai kat. irodalom piacán egy nagy föltűnést keltő, modern, igazán lélekkel megirt munka. Lapjaink, kritikusaink versenyezve rakták le a legnagyobb elismerés koszorúját a szerző lábaihoz. Örültünk, hogy olyan munkához jutottunk, amelyet nem lehet azzal kizárni könyvtárunkból, hogy ez »unalmas«. Magyar katolikus ügyről lévén szó, természetes hogy az erős hideg zuhany nem maradt el. Megadta pedig a szerző, azzal a kijelentéssel, hogy munkáját mindössze 5, mondd öt világi katolikus rendelte meg. Szomorú szimptóma, amely mögött még szomorúbb betegség huzza meg magát. Ne tessék félreérteni! Nem szt. Tamás Summáját szeretném én világi katolikusaink kezébe nyomni. De azt igenis szeretném, ha vall asi K érdésekben több nehézségünk, több kíváncsiságunk volna. Minden téren elismerjük az iskola munkája után következő önművelés szükségességét legalább elméletileg, csak vallási ismereteink állnak olyan magas színvonalon, hogy azokat emelni, fokozni nem lehet, nem is szükséges. Amikor az iskola porát lerázzuk, semmink sincs befejezve, semmink sem kész, csak a legfontosabb értékünk befejezett: világnézetünk. Hogy ezen is támadhatnak repedések, hogy itt is lehetséges kopás, amiket javítani, pótolni kell, arról mi nem tudunk. Azaz talán inkább az közelíti meg a tényigazságot, hogy nekünk voltakép öntudatos világnézetünk sincs. Nekünk csak folytonos zúgolódással hurcolt kellemetlen örökségünk van, amelyet úgy hivnak, hogy vallás. Kit zavar közülünk a lét problémája, kinek okoz fejfájást mondjuk az élet, a lélek, a származás kérdése? Ennél sokkal fontosabb kérdés az, hogy a legutolsó football-matsch hogyan végződött, vagy hogy a legutolsó farsangban mi volt a legfölkapottabb ruhafazon. Tehát több világosságot, több érdeklődést, komolyabb, nagyobb fajsúlyú kérdések iránt! Ezt az intelligens ember természetrajzához a legszorosabban hozzátartozó folyamatot szeretném én ha megindítanák a Strom mer-konferenciák. Az lesz a konferenciák legszebb eredménye, ha Dr. Strommernak sikerül legalább néhányunkat kicsalogatni a mélyebb vizekre. Y Kényes ügy. (*) A lehetetlen, a halvaszületett tervek száma ismét megszaporodott eggyel. Egy ügyefogyott, szánalmasan idétlen, egyenesen kihívás-számba menő gondolattal. Kinek az agyából pattant ki, nem tudom. Nem is kutatom. Nem vagyok rá kíváncsi. Mert elvi kérdések eldöntésénél a személy teljesen mellékes. Mentségére úgysem hozhatnánk fel mást, csak azt, hogy nem tudta, mit cselekszik. Enyhébben szólva: nem volt eléggé körültekintő, tehát jóhiszeműen tévedett. Ennyit kötelességünk róla feltételezni, mig abszolút bizonyossággal nem tudjuk az ellenkezőjét. Jól tudom, hogy igen kényes témát pengetek. Nem a mi lelkületünknek, nem a mi lapunk szellemének megfelelőt. De úgy vagyunk vele, mint a hernyóval, melyhez szintén hozzányúlunk, bármennyire irtózunk is tőle, hogy lerázhassuk magunkról! Közismert tény, hogy a Major-utca lakosai már évek hosszú sora óta kérik, követelik, sürgetik, hogy a város vigye el onnan azokat az »örömtanyákat«, melyek ez utca fejlődésének valóságos kerékkötői. Hogy céljukat elérjék, ismételten deputációztak, kérvényeztek a tanácsnál, polgármesternél, képviselőtestületnél, de hasztalan! Végre — 3 évvel ezelőtt I—- azt a biztató ígéretet kapták, hogy a szerződés lejártával megszabadulnak kellemetlen szomszédjaiktól! »Nem kértem én egy szóval sem, hogy mondja el; végre is már bosszant vele.« »Egyikünknek pusztulnia kell innen« kiáltotta lenyegető hangon. Dúlt tekintettel felém tartott. Én óvatosan hátrahúzódtam a zongora mögé: hiszen nincs kétség benne, hogy dühöngő őrülttel van dolgom. »Rögtön kidoblak az ablakon«, kiáltotta üvöltve s rázta az utcára nyiló ablaknak függönyeit. Majdnem ugyanakkor csöngettek a kapumon. Kiszaladtam a kaput kinyitni. Egy simára borotvált, jól öltözött úr állott előttem, ruháján a becsületrend ro. settája, mögötte két nagyblúzu, herkulestermetü alak. »Doktor Maxleton« mondá egy kissé idegen kiejtéssel »egy magángyógyintézet igazgatója vagyok. Egyik lakóm megszökött s értesüléseim szerint alighanem itt rejtőzik az ön villájában«. »Nem is csalódott, itt van, épen jókor jött! Hála Istennek!« »Ez a szerencsétlen ember Martini gróf, akinek az a rögeszméje, hogy megmérgezte néhány évvel ezelőtt meghalt feleségét; pedig ennek a halála őrjítette meg«. »És ki akart engem dobni az ablakon«. »Igen, ez a hóbortja. Majd mindjárt megszabadítjuk önt tőle. Ezer bocsánat a zavargásért, amit önnek okozunk.« A két vele levő egyénre mutatva ezt mondta: »Ezek a házi szolgáim.« Bementünk a szalonba; az őrült nagyon izgatottnak látszott. »Most állott ki egy rohamot« szólt hozzám az orvos. »Doktor — kiáltotta a bolond — ez az ember fel akar jelenteni, az életemre tör, rám rohant.« A két háziszolgának végre sikerült nagy üggyel-bajjal a bolondot elfogni. Egyikük egy csomó kötelet húzott ki a blúzából. »Az ön jelenléte izgatja őt — mondá a doktor — nem lenne szives addig elbújni valahová, mig mi kivezetjük innen ? Csak erre az egyre kérem«. Kinyitottam egy szekrényt. »Ezen a rejtekhelyen eltűnhetek a szeme elől«. »Uram, mily jó szive van. A gróf családja örökre hálás lesz ezért. Eljön majd önhöz bocsánatot kérni« mondta a doktor, miközben betuszkolt engem a szekrénybe, amelyet rám zárt. Veszekedés zaját hallottam azután. »Csak nyugodtan kedves gróf« mondogatta az orvos; helyükből kiráncigált bútorok zaja hallatszott nemsokára. Egy pillanat múlva az őrült bizonyára kiszabadult a szolgák kezei közül, mert a hálószobámból jött a zaj; rövid idő múlva egyáltalán nem hallottam semmit se: az őrült le volt fogva. Sietségében az orvos nem gondolt arra, hogy engem kiszabadítson. Egész estig be voltam zárva. A házmester, aki egyúttal gazdasszonyom is, adta vissza szabadi-ágomat. »És a bolond?« kérdeztem tőle. »Micsoda bolond, uram?« Ebben a pillanatban észrevettem, hogy összes bútoraim össze-vissza vannak dobálva: nemcsak a hegedűm tünt el, hanem két bronztárgyam és értékes képeim is. Kerestem a XV. Lajos korabeli tükörasztalkámat. Nincs sehol! Beszaladtam a hálószobámba: íróasztalomat erőszakkal feltörték. Mérgemben nagyot kiáltottam: mindent megértettem. Ostoba módon megengedtem, hogy kirabolják a lakásomat.