Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-09-28 / 40. szám

2 PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 szeptember 14. kell megszerveznünk az egyesek javulásának és megtérésének fegyverzetét. Ezeket az igazságokat kellett előre bocsátanunk a közeledő sajtóvasárnap alkalmából s ezeket kellett megismételnünk akkor, amikor október 5-én a veszprémi egyházmegye templomaiban fel fog csendülni a kötelességek teljesítésének intő szava. Ismételjük-e most, hogy mi a sajtó s mi főként nekünk katolikusoknak? Ismételjük-e, hogy ellenfeleinkkel, akik tudják, hogy a betű öl s aszerint élnek vele, a magyar katolicizmus sajtójára vár annak a kultur igazságnak bebizonyítása, hogy a betű éltet s a betűkből, a sajtóból áradhat szét a mi igazságainknak, szent vallásunknak tiszta levegője? Ismételjük-e, hog)

7 a sajtó nagyhatalom, melyet ott a túlsó táborban nem annyira a meggyőződés, mint inkább a divat, az anyagi érdek s az egyház gyűlölete irányít ellenünk ? Régi, köznapi igazságok ezek, régóta hirdeti a Katolikus Sajtóegyesület s köznapivá tette ezeket a mindennapi élet, mely óráról-órára, percről-percre bizonyította, hogy aszerint tudunk megállani a küzdelemben, amilyen mértékben miénk lehet a sajtó hatalma. A sajtóegyesület joggal számít sajtóvasárnapon a templomok közönségére, melyet a sajtó- kulturhatalmával megóvni s általa a közönyöseket visszahódítani akarja. Hódító s védelmi munka |iz, amit a Katolikus Sajtóegyesület akar. S ha van erre joga annak a sajtónak, mely a maga anyagi erejét szintén a szolidaritásban keresi, annál nagyobb joga van erre a Katolikus Sajtóegyesületnek, melynek eszközeiből hiányzik a terrorizmusnak, a lelkiismereti szabadság megtámadásának, az önző párt vagy hatalmi célzatnak minden fegyvere. A keresztény igazságokon épült társadalomban és civilizációban keresztény igazságokat hirdetni nemcsak jog, de kötelesság is. Ebben a Katolikus Sajtóegyesületet csak az támadhatja, aki a társadalom alapelvei ellen tör, s csak az mellőzheti, akinek közömbös lelkét nem érinti meg egy pillanatra sem a meghatódás arra a gondolatra, hogy érette s az ő javáért is dolgoznak mások, hogy annak a sok önfeláldozásnak, küzdelemnek eredményeiben és áldásaiban ő is részesül, A sajtóvasárnap seregszemléje a jó katolikusoknak, akiknek lelkében eleven erővel él az öntudat; a gazdagok aranya, a szegények fillérje egy-egy vallomás amellett, hogy nemcsak vallásosak tudunk lenni, de átérző katonái is a tettek katolicizmusának. Miért lenne hitványabb, önzőbb, lelketlenebb a keresztény igazságokat megvetőbb a katolikus, mint az az ellenfél, aki ismerve nagy igazságaink erejét, azokkal szemben áldozni, ön- ! feláldozóan dolgozni tud? A szellemi áramlatok kíméletlen harca foly szerte az országban s e harcban csak a katolikusok maradnának tétlenül, akiknek hite, meggyőződése, történelmi hivatása körül folyik a háború? Csak mi néznők összetett kezekkel ezt a küzdelmet, holott a mi kapuinkat döngeti az ellenfél szervezett tábora? Ki hinné ezt? Ki hinné, hogy egy kis áldozatra sem nyilik meg a sziv és elme akkor, amikor ész és érzés parancsolja, hogy sajtót teremtsünk és állítsunk csatasorba; amikor napról-napra látnunk kell, hogy az a sajtó, mely ellenünk van, melynek pompás fegyvertárában a modern harcieszközök csillognak, csak a katolicizmus romjain teremtheti meg azt a világot, amitől minden katolikusnak, minden magyar állampolgárnak el kell borzadnia. A jelszó, hogy adjanak a gazdagok, igaz, de adjon gazdag és szegény és mindenki filléreiből, épüljön fel az a sajtószervezet, ami mindenkiért való. A sajtóvasárnap ünnepi hangulatában kapcsolja össze a lelkeket és sziveket a nagy és egyetemes katolikus szolidaritás öntudata, adjunk fegyvert a sajtó kezébe, mely méltó ahhoz, hogy szent vallásunk társadalom fenntartó igazságait a katolicizmus nagyszerű múltjához méltó erővel tartsa fenn a jövendők számára. Őseink önfeláldozása tartotta fenn a mi számunkra azt, aminek fenntartását a jövendő tőlünk várja és követeli. Városi közgyűlés. 1913 szeptember 24. Négy napra tervezték a mult heti közgyűlést és csak egy hajszál mentette, hogy egy gyűlés keretében le nem tárgyalták a tárgysorozat minden egyes pontját. Kissé vontatottan, unottan kezdődött a gyűlés. Városi képviselőink is egyenként szálingóztak s jól négy óra felé járt már az idő, amikor ugy-ahogy megteltek a sorok. Egy érdekes, de cseppet sem dicsérendő jelenséget mégis észleltünk a közgyűlésen. Igen sokan vannak, akik — ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes politikáját követik. Keresztes Gyula v, képviselő ugyanis azt indítványozta, hogy a kórházépítés terveire egyenlőre ne hirdessenek pályázatot, amennyiben még az sem bizonyos, hogy építünk-e, vagy van-e szükség egyáltalában uj kórházra. Rögtön ráreplikáztak, hogy ebben egy előző közgyűlés már határozott és a szabályrendelet értelmében három hónapon belül közgyűlési határozatot nem szabad s nem lehet megváltoztatni. A r. biztosi állás betöltését is elhatározták egyik előző közgyűlésen és utóbb mégis megváltoztatták s törölték a költségvetésből. Pedig három hónap nem mult el! Még az igazi emberré nevelés iránt szikrányi érzéke van, az meg fogja érteni mit tesz ez. És micsoda bájjal, üdeséggel és rugékonysággal tudnak ezek az ifjúi energiák ilyenkor munkába állani. Éneklő és mosolygó államot ki látott ? Ez az volt. Pedig ez csak egy kis hullámocskája volt a cserkészmozgalom nagy folyamának. Baden Powel — a cserkészmozgalom atyamestere — már bizik, hogy megitjitja vele az angol világbirodalom szellemét, mert a tények följogosítják erre a roppant feltevésre. Már érzi, hogy megtalálta a kulcsot, a legreálisabb kincses meseország kapujához: az ifjúi lélekhez. De igy bizni csak annak lehet, aki lát és hall. A vak és süket ember természetszerűen bizalmatlan a kis házi lépcsővel szemben is, melyen a látó és halló zergekönnyedséggel szökken a magasba. Azért nekünk is látókká és hallókká kell lennünk a cserkészettel szemben. Észre kell vennünk, hogy mi a lényeg benne. És ez a második momentum, amely körül jegecesedniök lehet a napi hirek szeszélyeitől, ötletétől, gunyjától, vagy indiskrét buzgalmából i.mbolygó érzelmeinknek. A lényeg pedig az, hogy ál- j talános, erőteljes, rendszeres, tartós testi-lelki fölfrissülést akar eszközölni a meggazdagodott kulturélet nyomása alatt már-már sápadozó ifjú nemzedékben. Igaz, hogy minden pedagógia, ha becsületes, ezt akarja, de a cserkészetnek az a szerencsés speciálitása, hogy e nagy céljához szükséges eszközeit, módszerét, szervezetét, indítékait, ideáljait, egész pszichéjét nem kívülről hozza, nem kéri kölcsön máshonnan és nem aggatja magára, mint az uraságoktól levetett öltözékeket szokás, hanem mindezt belülről, az ifjúi természet meglátott, megértett, sajátos adataiból növeszti ki organikusan, ugy, hogy a fiatal ember egészen a saját és nem a másnak reá húzott bőrében érzi magát. Erre a munkára hiv föl bennünket legsürgősebben a magyar diákcserkész-mozgalom. Mert kimenni az erdőbe krumplit sütni, az még nem cserkészet. És nem cserkészet sok minden, amit a fölületes szemlélők annak tartanak és amit a mozgalom parazitái utánoznak. A cserkészet éltető lelke: a demokratikus, de minden körülmények között nobilis levente-lelkület. Nagyon jól mondja egy angol iró róluk: »Ok a sziv gentlemanjei«. Legalább is ez a cél, amely felé teljes igyekezettel törnek. De ez drága gyümölcs. Ami pedig drága, az a pedagógiában sem terem meg kitartó, bölcs és szerető munka nélkül. És a magyar diákcserkészetet talán e részről fenyegeti a legnagyobb baj. Hiába — valljuk be — eddig nem voltunk a kitartó, bölcs és szerető munkának nemzete. Jobb szeretünk vadászni, kártyázni és bort inni, mint az egyéni lélek titkainak mélységeiben búvárkodni. Most itt jelentkezik egy mozgalom, amely a maga egész lényével a legkomolyabb fölszólítás: munkára magyar! És ad is mindjárt elsőrangú eszközöket arra, hogy a munkát elkezdjük. Kinyujtjuk-e vájjon ez eszközök után a kezünket? Ez a nagy kérdés. Avagy kényelmes szapulással fogjuk siettetni a cserkészet eliszaposítását és aztán önérzetesen rámutatunk: »Lám, mondtam én mindjárt, hogy a cserkészet is afféle sipkameg tulipánmozgalom: szalmaláng az egész«. Pedig hiszen tapasztalatból tudhatnánk, hogy ennek a sokat emlegetett magyar szalmának szálai rendesen azokból a tisztelt próféta urakból szoktak csutakba verődni, akik nagy pipájuk mellől éppen akkor eregetik a türel-