Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-09-28 / 40. szám

V111. évfolyam. Pápa, 1913. szeptember 28. 40. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K Egyes szám ára 26 fillé: A lap megjelenik minden vasárnap A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő Zsilary Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Szentilonai-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. (—) A nagyúr. Rettegve fogadtuk az első híradást közeledéséről. Lelkünkbe valami bántó sejtelem kapott s mig egyik kezünket elhárítólag tartottuk feléje, a másikkal annál görcsösebben kapaszkodtunk az élethez. Féltünk tőle és nem hittünk neki. Hátha eljön! Készítettük az útját. O nem virágokat szórtunk elébe; mindenki látja a sok fehér, kicsipkézett ösvényt, melyek miatta vannak; s mikor hallgatagon egymás mellett járunk, tudjuk, hogy ez a beszédes, szívszorongató csönd is érette van. Mohón kapunk az újság után, hogy merre jár. Hol itt, hol ott jelenik meg, néha északon és délen egyszerre pusztít, mint a távolságot nem ismerő mesebeli óriás. És jaj annak, akit megérint. Hideg keze, mérges lehellete elfonnyasztja a legvirulóbb életet . . . Bizakodunk, hogy messze jár még s talán a kertek alatt lappang; ne higyjünk neki; készítsük azt a rémes, szomorú utat tovább, hogy a félelmes nagyúr ide ne találjon rajta. Sajtó vasárnap előtt. Mikor a jó lapra költünk, akárcsak Isten oltárára tennők le adományaikat, — ezekkel a szavakkal klaszszikus formában fejezett ki egy nagy igazságot Székesfehérvár püspöke, aki maga is iró és újságíró s harcosa annak a tollnak, melynek döntó' szerepe van az uj Magyarország kialakulásában. Igazság ez, nemcsak azért, mert szoros kapcsolat van a sajtó s az egyház között; nemcsak azért, mert a jó sajtó által hódítjuk vissza az ellenségeket és közönyöseket a vallás számára, hanem mert az is egyik önzetlen kapcsolat, mely a mindennapi életet egybefüzi az egyház életével. Hiszen mit sem ér a vallásosság, ha erkölcsöt nem érlel s ha a hit cselekedetek nélkül zárkózik el akkor, amikor körülötte a szellemi áramlatok kíméletlen versenve alkot és rombol. Hányan érzik át ezt az igazságot ? Hány katolikus szivében rezdül meg a lelkiismeret húrja, mikor Isten oltárától messze elkerülve oda teszi le adományait, ahol meg akarják szüntetni a kapcsolatot az élet s a vallás, a sajtó és az egvház között ? OH Nem akarunk most rekriminálni, s szemrehányással mutatni arra, hogy akik ez igazságot át nem érzik, csak kényelmes kibúvót keresnek a kötelességek teljesítése alul, hogy akik elkerülik Isten oltárát, midőn tettekről van szó, önzésükben nem látják be, hogy önmaguk ellen vétenek. Senki se jöjjön nekünk azzal, hogy kötelességei nincsenek, hogy olvasó és sajtó között a rideg üzleti szempontokon kívül nincsen más kapcsolat, hogy a sajtó ad, a közönség vesz s hogy ebből a puszta adás-vevésből a dolgok materiális rendjénél fogva hiányozni kell az erkölcsi tartalomnak. Mert vannak kötelességek s mert a kötelességek teljesítése a legnagyobb közérdek, amit tetszetős jelszavakkal elleplezni bün azok ellen, akiket kötelességeink teljesítésével megmenthettünk volna a vallás, a lelki egyensúly, a társadalmi béke s az alkotó munka számára. Nemcsak a magam érdeke, hogy vallásos legyek, de az én vallásosságom a társadalom érdeke is. Nemcsak a mások, hanem a magam érdekében is kell dolgoznom és áldozatot hoznom, hogy mások vallásosak legyenek. A magam szempontjából a józan önzés, a társadalom szempontjából az áldozatos önzetlenség követeli, hogy kapcsolatot teremtsünk a vallás és élet között s a sajtóban megépítsük azokat a csatornákat, melyek a szolidaritás érzelmeit, a közös érdekek felismerését, a meggyőzés argumentumait, a védelem fegyvereit hintik szét a társadalom organizmusában. Ha igaz is az, hogy az emberek rosszak és bűnösök, a társadalom mégis csak jó és erényes s ebből a jóságból és erényből A magyar diákeserkészet ügye. — Irta: Izsóf Lajos. — A magyar diákcserkészet ügye már belekerült a nyilvánosság íorgatagába. A nagyközönség pedig a parton áll és néz. Egyelőre semlegesen hallgat. Csak szórványos kiáltások hallhatók itt is, amott is. Ez az ujságirók hangja. Hangolni akarják a partonállókat pro vagy kontra. Most úgylátszik, inkább kontra, mint pro. Legalább a budapestiek közül egynémelyiknek ellenszenve tagadhatatlan. Azt firtatják folyton: mi az esetlen, mi a szerencsétlen, mi a nevetséges rajta. Hogy csak rövid félesztendő alatt micsoda bámulatos, friss erőforrásokat fakasztott a cserkészet a magyar ifjúság lelkében, arról nem akarnak tudni. Az a hő óhajuk, bárcsak hozzácsapódna az egész valami főigazgatói szcillához vagy belesodródna egy miniszteri rendelet charibdisébe. Miért merészelt az élet eleven folyamára ráereszkedni olyan örömmel, bátran és üdén e közéleti írástudók és publikánusok előzetes tudomása és engedelme nélkül, mikoron ők bérlik a nagy nyilvánosságot. De a magyar szülőknek és pedagógusoknak bizniok kell annyira gyermekeik egészséges életösztönében, hogy azok is legények akarnak lenni a gáton és ha a cserkészet eszméje éppen ez életösztönüknél fogva ragadta meg őket, hát az annyira nem baj, hogy éppen megfordítva: ennek igaz szívvel örülhetnek még akkor is, ha egy pár későnkelő budapesti újságírónak rossz a mája és keserű a szája. Mert a legelső * gondolat, amit mi a cserkészetben kitörő lelkesedéssel üdvözölhetünk, éppen az; hogy páratlan korrelációja van az ifjúi lélek legnemesebb életösztöneihez. Éppen nekik való. Éppen értük van. Egész valója izig-vérig a diáklelkületnek élesztője, nemesítője, szószólója. Mi még alig is sejtjük, hogy a szunynyadó szűzi energiáknak micsoda telepe az ifjúi lélek. Nem hiszünk benne. Pedig ez a nem-hivés is éppen olyan gyatra és erőtlen, mint minden hitetlenség, és öl. Aki velük él és komolyan veszi őket, annak nem kell ezt bizonyítani, mert tényeket lát maga előtt, íme csak egyetlen példa. Ez idén a Vágón két hétig tanyáztunk tutajokon a viz hátán. Százan voltunk. Másodikos gimnázistától egyetemi hallgatókig vegyesen voltak a fiuk. És csináltunk ott, távol a kulturától, egy egész külön világot és kitöltöttük azt sajátos ifjúi szellemmel, örömmel, vígsággal, türelemmel, fáradsággal, ügyességgel, felelősséggel, becsülettel. És ez a kis diák-állam ezzel a legsajátabb erőivel átúszott az örvényeken, megküzdött szakadó esőkkel, rohanó árral, vak éjszakákkal, viharokkal, ködökkel és nem lett beteg és nem fáradt ki és nem ásított az unalomtól és nem lógatta az orrát. És senkinek sem volt terhére. Ellenben örült, aki látta. És mikor szét kellett mennie, a meghatottság könnyei rezegtek a szempilláikon a kedves tutaj-polgároknak és még a kemény deszka fekhely is édes emlék gyanánt él mindannyiuk lelkében. Akinek