Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)
1913-07-27 / 31. szám
2. PAPA ES VIDEKE. 1913 julius 27. ciskánusok hagyják el városunkat a három laikus testvérrel együtt. Őszintén sajnáljuk távozásukat, de nem mondunk ítéletet sem a rendfőnöki intézkedés fölött, mert nem ismerjük a rendnek belső adminisztratív ügyeit, sem nem nyilatkozhatunk az újak rovására, mert igazságtalanságot követhetnénk el velük szemben, hisz még nem ismerjük őket és esetleg bizalmatlanságot kelthetnénk a katolikus hívekben irántuk. Hiba volna őket bizalmatlansággal fogadni. Mi csak erkölcsi kötelességet teljesítünk, mikor a távozó atyákról tisztelettel és szeretettel megemlékezünk és a katolikus hívek nevében megköszönjük nekik azt a buzgóságot és szeretetet, amit a lelkek gondozására fordítottak. A tőlük való búcsúzás szomorú kötelesség lenne még akkor is, ha előre tudnók, hogy az újakat a hívek még jobban meg fogják szeretni s irántuk még nagyobb bizalommal fognak viseltetni. Ezt ugyan szívből óhajtjuk, de mivel előre nem tudjuk, azért sajnáljuk a jó atyák és testvérek távozását. Az Ő munkájuknak, amely szerény és zajtalan, a világ szemében kevés értéke van, de aki tudja, hogy mily nagy kincse a szegénynek a hit s mily jól cselekszik az emberekkel a lelki atya, aki a gyóntatószékben letörli a könyeket s a betegágyon vergődő haldoklónak haláltusáját megkönnyíti, az képes igazán méltányolni és megbecsülni a lelkek gondozásában fáradó férfiak nemes apostoli munkáját. Ilyen nemes munkában fáradoztak különösen a szegény katolikus hívek között a franciskánusok. Azért hála és köszönet illeti meg őket a katolikus társadalom részéről. Fáradozásuknak jutalma az Isten kezében van, de azzal a tudattal távozhatnak a pápai hívek köréből, akik mindig megbecsülték az értük önzetlenül fáradó papokat, hogy emléküket kegyelettel fogják megőrizni és nevüket tisztelettel emlegetni. Azzal a kívánsággal búcsuzunk tőlük, hogy a mindenható Isten áldja meg azt a munkát, amelyet új helyükön a hívek lelki javára, a szegények és szenvedők vigasztalására végezni fognak. Összetartásban van az erő. Vállat-vállhoz, kezet-kézben tartva, eleinte kivihetetlennek látszó dolgokat lehetne megvalósítani. Ezelőtt pár évvel egyik-másik hivatalhoz elmentem érdeklődni az iránt, hogy nem lenne-e jó, ha mint állami tisztviselők, belevonva altiszteket és szolgákat, valami utonmódon — tekintettel a drágaságra -— elhatároznánk azt, hogy napi szükségletünket bármi legyen az, egy általunk megválasztott üzletben szereznénk be. Az az üzlettulajdonos pedig, tekintettel arra, hogy mintegy 300 tisztviselő, altiszt és szolgáról van szó, kötelezné magát a napi árfolyam szerinti árból bizonyos százalékot engedni. Én, ki ezt akkor kezdeményeztem, elmentem egy-két fűszeres, mészáros és liszteshez, ahol a kereskedők mind megígérték, hogy a megvalósulás esetén hajlandók lesznek bennünket előnyben részesíteni. Egyikmásik kereskedő le is irta, hogy miből mennyit engedne. Mire azonban a vélemények összegezésére került volna a sor, nem lett az ügyből semmi. Miért? Mert az egyik urnák az volt a kifogása, hogy az az üzlet, melyet én csak például megemlítettem, nem hitsorsosa volt. Egy másiknak az üzlet meszsze lett volna, mig egy másik azt a kifogást tette, hogy neki annak az üzletnek a tulajdonosa nem rokonszenves. Egy tisztviselő pedig látta a kitett árak között a csokoládé árát, azt mondta, ő nem él csokoládéval. Sok volna mind elsorolni, kinek mi nem tetszett. Szóval nem lett semmi. Most olvastam egyik tisztv. szaklapban, hogy szeptemberben tartandó állami tisztviselők kongresszusán szóba jön a szövetkezés eszméje is, de csak azért, hogy fölkeltse az érdekeltek figyelmét az iránt, hogy mindenhol, a helyi viszonyoknak megfelelően, alkotassék szövetkezet. De ebben a nagy értekezlet (kongresszus) hatátozatot nem hoz. Ennélfogva nem marad más hátra, mint »Segits magadon, megsegít az Isten is«. Hogy hogyan lehetne ezt megvalósítani arról nem beszélek, mert az egyszeri parasztasszonyként »Sok embernek sok rozsa van, sok embernek sok esze van«. Tehát ezt a dolgot egy erre választott alkalmas egyén, alkalmas helyen és időben az érdeklődőkkel együtt intézhetné el. Most még csak az én szerény nézetemet szeretném néhány számmal megvilágítani. Ha van benne megszívlelésre méltó és kivihetésre érdemes, akkor az, aki magát De ő, az Izenethozó tovább ment a kert útjain és nem nyúlt a virágokhoz, mert nem találta meg azt, amit keresett. — Ez Názáret leggazdagabb kertje — gondolta — és nem virul benne virág olyan, amely méltó lenne Hozzá! Menjünk tovább. És kiterjesztette szárnyait és felszállt a levegőbe és otthagyta a gazdag kertet, melynek virágai, hogy eltűnni látták, fáradtan és megszégyenülve hajtották le fejüket. Szomorúak voltak, megakartak halni. Akkora volt bennük a vágy, a sóvárgás leszakíttatni az Angyal kezétől, hogy keserves, hideg könnyeket sírtak fájdalmukban. És az Ifjú repült tovább a kertek fölött a holdfényben. És sokszor megpihent a kőfalak tetején és sokszor leszállt a kertbe, de seholsem találta meg a virágot, amit keresett. És már közeledett a hajnal és az Angyal fáradt volt a hosszú úttól, fáradt a hosszú kereséstől. A csillagok elkezdtek sápadni és hűs szél jelentette a közeledő virradatot. Az angyal csüggedt volt és gondolta magában: — Vájjon így kell hozzá mennem, üres kézzel köszöntenem az egek leendő királynőjét, a szépek szépéhez így kell-e elmennem, hogy kezemben ne legyen jele a hódolatnak, amíg hozzá beszélek ? És szomorúan vette útját a város ama része felé, mely a város legutolsó házaihoz vezetett. Az ösvény két szélén vadvirágok nyíltak és az Ifjú szomorúan hajolt föléjük: és nézte őket. Szépek voltak, kedvesek, de nagyon is igénytelenek ahhoz, hogy velük köszöntse az egek királynőjét. És az ifjú arra gondolt, hogy a Menyország kertjei tele vannak a legcsudásabb virágokkal és hogy mily nagy feledékenység volt, hogy nem szakított onnan és nem hozta magával a földre! Gondolhatta volna, hogy neki, a Választottnak, akit a legnagyobb asszonyi sors vár, a Menyország virágaiból, a legszebbekből, legfehérebbekből és legillatosabbakból kell bemutatni hódolatot. Mert ime, a földön hiába keresett! Egész Názáret összes kertjeiben nem talált az Ifjú olyan virágot, amit méltónak igért volna, hogy Neki átadja! Ahogy ezen elgondolkozott, nagyon elszomorodott és leült az ösvényre a virágok közé. Egy ideig ott ült és akkor érezte, hogy nagyon fáradt a hosszú úttól s a kertekben való hosszas kereséstől. Kiterjesztette a szárnyait tehát a füvön és a kiterjesztett szárnyaira lefeküdt, lehajtotta fejét és elaludt. Aludt az éj követe a hajnal fényében, a vadvirágok között, mig körülötte lassan fölébredt az egész természet. Fölébredtek a méhek, a koránkelők. A lepkék, akiknek nagyon kell sietni szines és rövid életükkel. És mind a kis bogarak és mind az aranyosszárnyu szitakötők. És fölébredtek a madarak is és lebámultak az alvóra, akit elnyomott a fáradság és az álom . . . Lebámultak és kérdezték magukban: Ki ez a fényes ábrázatú? És miért alszik a kelő napon ? És körülzümmögték, körülrepkedték, körülcsicseregték és körüldalolták a természet apró népei az alvót, de nem ébredt fel. Nagyon mély és súlyos álma volt, amilyen csak az Ég követének lehet, ha fontos küldetésben jár. Azt álmodta, hogy belépett a Szűz házába és őt egyedül találván, elébe térdelt és szólt hozzá: — Üdvözlégy Mária, látod, üres kézzel jöttem hozzád, kinek izenetet hozok. Üres kézzel, mint egy szegény vándor, mert egész Názáret összes kertjeiben nem találtam virágot, mely megilletne téged, amely méltó volna a te szépségedhez és tisztaságodhoz! Amire a Szűz nem felelt semmit, hanem szótlanul hajtotta le fejét. — Szép vagy, szép vagy, én Asszonyom — mondta megint az Ifjú — legszebb a szüzek közt és szegény a föld arra, szegény és tehetetlen, hogy hozzád méltó virágot teremjen!