Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-01-19 / 4. szám

1913 január 12. PÁPA ÉS VIDÉKE. 7. Közvetett előny pedig az, amit már többször volt szerencsém e lap vezetőhelyén megírni, hogy a mostani kevésbbé értékes házak helyén modern házak épülnének, ami a város jövödelmét is jelentékenyen emelné és hozzá egy szép városrésszel is gazdagabbak lennénk anélkül, hogy közgazdaságunkat újabb terhekkel nyomorítanánk. Látjuk tehát, hogy a Kobera-féle ház drágasága nem ok arra, hogy ezt a tervet elejtsük. Mivel azonban annyi a rendezni, csináltatni valónk, hogy azok megvalósítása komolyan gondolkodóba ejt bennünket, hogy nem áll-e be visszahatás háztartásunkban, mely esetben még ennél iselőnyösebb megoldásról kell gondoskodnunk. Ez esetben van egy másik könnyen kivihető tervem is a városmajor áthelyezésére vonatkozólag. Nagyon alkalmasnak Ígérkezik e célra a »Korona« vendéglő, melynek a területe 977 négyszögöl, becsértéke pedig 24 ezer korona, melynek évi tiszta jövödelme 1200 korona, tehát a becsértéknek 5%. A városmajort ennél olcsóbban felállítani még a mezőn sem lehetne. Nézetem szerint a »Korona« vendéglő meg is felelne erre a célra, mert vannak rajta lakások, istállók, félszer és az udvar is elég nagy. Ha pedig azt mondaná valaki, hogy a fejlődést ott is akadályozza a városmajor, hát ez nem áll, mert először is nem a belvárosban van, másodszor egy teljesen különálló háztömb, harmadszor pedig, mint vendéglő most is van olyan fejlődést akadályozó jellege, -— ha nem több — mint az esetben, ha a városmajor foglalná el a helyét. Minthogy azonban a tüzoltóőrtorony a városmajorral egybe van építve, a jövőben ezt is máskép lehet és kell is építeni. A mostani tüzőrtornyunk inkább megfelelne egy tábla kukoricásban csősz kilátónak, mint tüzőrtoronynak. Ezen úgy segíthetünk, hogyha a tüzőrtornyot a színházzal egybe építjük föl. Ha sörház, kávéház elfér a színházzal egy födél alatt, ami nélkül az előadások tárgyalni, Direktor Ur! Én ismerem az ön értékét és tehetségét; ne legyen ellenségem, dolgozzunk együtt; egy nagyszerű tervet ajánlanék. Megszereztem a középafrikai vadhús-trösztöt; ha együtt dolgoznánk, az egész világot eláraszthatnánk áruinkkal; oly mélyen leszállíthatnánk az árakat, hogy senki sem versenyezhetne velünk; egész Amerika és Európa tőlünk vásárolna. Mérhetetlen jövedelmet biztosithatnánk magunknak, ha ön támadásai helyett segédkezet nyújtana. Ezért jövök tehát én most önhöz, fogadja el ezen kedvező ajánlatot. A »Nagy Bank« igazgatója semmit sem válaszolt, csak tagadólag intett és vállat vont. j — Nem!? kiáltott Josué Flint iszonyúan elkeseredve. Hát miért nem ? Ez valóságos őrültség saját érdekei ellen. Mit tettem hát én önnek? Mit akar ? Mondja csak mit adjak Önnek ? Ekkor az igazgató felemelkedett székéről és indulatosan vendége elé lépve, jobb oldalt félresimítá a haját és tehetetlen gyűlölettől reszkető hangon hörögte: — Adja vissza a fülemet! megtarthatók, akkor annál inkább lehet egy fődé! alatt a tüzőrtoronnyal, mert tűzoltók nélkül az -előadás el sem képzelhető. Az eddig elmondottakból látszik, hogy csak akarni kell és meg lehet előnyösen oldani úgy a leendő színház, mint az új városmajor kérdését anélkül, hogy ez által nagyobb kiadásokba kellene a városnak bocsátkoznia, sőt a mostani városmajor területének felhasználásával tekintélyes összeget takarítunk meg, hacsak nem akarjuk a színházat a tókertbe építeni — sveici tóban felfedezett őskori lelet szerint — cölöpökre. Pedig ennek az abszurd felfogásnak is akadnak hivei, akiknek pedig elég példa a nagy költséggel megépített gőzfürdőnk, melynek a megépítésénél állítólag többet építettek lefelé, mint fölfelé és mégis sülyed. A közvagyont pedig az eshetőségeknek nem lehet ennyire kitenni. Szóval az esetben, ha a városmajor a »Korona«-vendéglő helyére jönne, elveszítenénk évenként 1200 korona bérösszeget, ha pedig a városmajor és a Korona-vendéglő megmaradnak mostani helyükön az ez által előállott költségtöbblet kamataival terheljük meg városunkat, mely 5°/

0-al számítva 15 ezer koronát tesz ki évenként. Adjuk még ehhez a városmajor környékének esetleges rendezésére fordított összeg évi kamatait, amely újabb 1500 koronával terheli meg évenként városunk háztartását. Eléggé világos tehát, hogy a varosmajor és a »Korona«-vendéglő felhasználásával oldhatjuk' meg legelőnyösebben a színház kérdését és a városmajor rendezését. Figyelő. A Katolikus Kör hangversenye. Azon tépelődtünk, hogy hát legyen-e, ne legyen-e. S az optimistáknak lett igaza! A háború isszonyú réme vagy tova szállt már gyors szekerén, vagy ott cammog még a hátunk mögött ólomlábakon — pardon — jeges talpakon, miként egy óriás, zord északi medve, halálos ölelésre készen. Akár mint orvosszer zsibbadt idegünkre, akár mint a jövő rémnek, gondnak űzője, de bevált a bál: a Kat. Kör táncos hangversenye pompásan sikerült! A közönség fényes volt és eiitte. Felekezeti különbség nélkül jelent meg városunk színe-java. Persze csak a pápai, speciális időszámítás szerint pontban 8 órakor. Mi — tetszik tudni — csúffá tesszük a földrajzisták zónarendszerét, mikor minálunk 8 van, a szomszéd falú szorgalmas órái már 3Á9-et mutatnak. No, de se baj! Denique megkezdődött pontban 8 órakor. * Kezdte pedig Tóth Annuska a mi ünnepelt, kedves költőnknek, Szelényinek, bájos prológjával. Illetőleg nem is tudom, melyik volt bájos, vagy bajosabb: a remek előadás, avagy az előadott kis műremek. Kapott is tapsot mindakettő. Majd városunk elsőrangú zongoraművésznőjének, Széptóth Mariskának, rendkívül finom Ízléses zongorakisérete mellett csendült fel az »Ima« Erkel operájából. Finom árnyalással, preciz, összevágó előadásuknak óriási tapsvihar lett a jutalma. Még a hölgykar hatása alatt álltunk, midőn kedves jelenségként feltűnt a pódiumon rajkai Keöviley Bianka énekművésznőnek bájos alakja. Közönségünk már a két évvel ezelőtti hangversenyen megismerte s megszerette a fiatal művésznőt páratlan tehetségéért, kedvesen elegáns alakításáért. E szeretetből fakadt várakozás övezte, mielőtt felcsendültek dalos ajkának hatalmas áriái. S elmondhatjuk: várakozásunkban nem csalódtunk. Keömley remek hangja nem szorul a mi kritikánkra, csak szerényen azt jegyezzük meg, hogy pompás előadásával, hangjának drámai színével, iskolájának legszebb gyöngyeivel mindenkit elbűvölt. Bizet Carmenjából énekelte a Habanerát abszolút művészettel, s mikor vége-hossza nem volt a tapsviharnak, kaptunk tőle épp oly művészi színvonalon álló ráadást, mint az előbbi volt. Még Händel örökszép Largóját hallottuk tőle ez estén páratlan interpretálásban, amelyhez másik két vendégművészünk szolgáltatott megfelelő harmonikus kíséretet. Mint kiváló zongoristát is megismertük Keömley Biankát, midőn a cello-művész játékához szolgáltatott igen csinos kíséretet. Az estélynek még két vendégművésze volt: Tellér Frigyes gordonkaművész és Kossovich Pál zongoraművész. Tellértöl olyasvalamit kaptunk, amit nem is reméltünk. Mikor ez a rokonszenves fiatal ember végighúzta vonóját a húrokon és bámulatosan finom vonókezeléssel, absolut tisztasággal játszotta Popper Orosz táncát, nem volt a teremben senki, aki ne érezte volna a zenei kifejezés végtelen hatását. Változatos dinamikája, gyöngyöző futamai, bravúros octávfogásai szinte boszorkányos hangokat váltottak ki hangszeréből. Sikeréhez még csak hozzájárult nemes egyszerűsége, minden póz nélkül való fellépése. A műsor utolsó előtti számában együtt szerepelt a bájos művésznővel, Popper Magyar ábrándját játszva, óriási sikerrel. Kossovich Liszt: Rákóczi-indulóját interpretálta fényes művészettel. Örül a szivünk, lelkünk, amikor magyar művészt hallunk, de különösen örült most, amikor Kossovichot, a fiatal művészt hallottuk, akinek a játéka azt a reménységet kelti bennünk, hogy ő még messze-földön dicsőséget szerez mind magának, mind a magyar zenének. Már maga a darab elég volt arra, hogy érdeklődésünket ébrentartsa. Hatalmas fortissimói, lendületes stílusa és érezhető egyénisége csak emelték a hatást. Teknikája magas színvonalon áll. Olyan oktávjátékot is produkált, amely nehézségével és tisztaságával a legkeményebb zenekritikust is meghódította volna. Glissaudő-i voltak az egyedüliek, amelyek kissé különváltak a formától, ez azonban nem von le semmit a művészi előadás értékéből. Kossovich zongorajátéka után a csinos műsorlapon a következőt olvastuk: 6. a) Zichy, Roland mester operájából Ivette keringő . . . Énekli Tóth Annuska énekművésznő, zongorán kiséri Szentgyörgyi Sándor karnagy úr. Büszkén referálhatunk!