Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-07-06 / 28. szám

o PÁ?A ES VIDÉKE. 1913 julius 6. osztály belenevelődik abba a tudatba, hogy a gyermekének önálló lépéseket kell tenni a szünidőben és testét az egészséges gyalogolással, némely részben mosollyal fogadott nélkülözésekkel kell eltöltenie, akkor a diák-szállók intézményét meg kell honosítani, éppen úgy, mint a külföldön. Az is okos dolog, hogy a városok csenevész gyerekeit a szünidei gyermek telepekre elviszik jótékony adakozás alapján. És bámulatos, hogy a zebegényi, a balatoni nyaralás két hónapja micsoda csodás változást hoz a gyermek minden szervében. Vére több lett, fakó arcszínét otthagyta az erdő fái alatt és a városba, ahol néhány hónap múlva ismét fakó szinü lesz, elvitte üde, piros, egészséges arcocskáját. Persze, hogy a sok szaladozás és gimnasztika testi suIvát valami nagyon nem gyarapította, de átlag az egészségesen fejlő testi súlyt a gyermek megszerezte. Es ne tagadjuk, hogy az a hivatalnok, aki néhány hétre otthagyja hivatalos helyiségét és testét-lelkét csendes elvonultságban pihenteti, nem hasznos a közre, amelyet szolgál. Mikor újra hivatali asztalához ül, egész más lélekkel kezdi meg újra robotját, a testi és lelki pihentség jeleivel, ami munkája minőségére jelentékeny tényező. Az a hivatalnok, aki pihenés nélkül bennt ül hivatalában, a taposó malom egyhangú munkáját véli végezni. Lehetetlen, hogy alkotó munka az agyonsanyargatott és agyondolgozott emberben megteremhessen. De a mi klimatikus viszonyaink is olyanok, hogy szinte embertelenség lenne kívánni sok meleg, gyötrő, kánikulai napon a szellemi munkát. Azért örülünk, hogy a közhivatalnoki működésben szinte intézményesen kidukál a hivatalnoknak a nyári pihenő. Csak a hivatali pályának és munkájának javára van ez. Ezek előrebocsájtása után felvetvetjük azt a kérdést, ami a nyári cikkíró részéről szinte elmaradhatatlan, t. i. hogy hol nyaraljunk ? Ha a hazafias érzésünk szerint az az ember, aki a külföldre meg)

7, vét hazája ellen, de viszont okos cselekedet a maga javára. Aki hazai fürdőbe megy, az hazafias dolgot cselekszik ugyan, de viszont annyi bosszankodásban lesz része, hogy szinte nem érte meg a pihenés óhajtott óráit. Mégis csak oda kell kilyukadni, hogy ha igy is áll a dolog, azért okosságunk és előrelátásunk azt parancsolná, hogy menjünk csak a hazai fürdőkbe. Mert ha egy-egy fürdőt sokan felkeresünk, a vállalatnak a közönség igényeihez fel kell fejlődni. Igaz, hogy egypár esztendeig a magyar fürdők nem fogják tudni kielégíteni a közönség igényeit, de minél következetesebben megmarad a közönség amellett, hogy a hazai fürdőket istápolja és idegenbe pénzt nem visz, annál bizonyosabb, hogy rövidesen a helyzet megváltozik és a magyar fürdővállalkozás kedvet kap. Csakhogy mindezeket hírlapi cikkekkel megcsinálni nem lehet. Ide a közönség egyöntetű tervszerű és szívós kitartása kell. Képes-e erre a magyar középosztály ? — kötve hisszük. Azért marad minden a régiben és a nyáron ki erre megy, ki arra. lag beszél ... a »hajadat szánod, s engem elhagyni nem sajnáltál«. Felül ágyában, kezeit reszketve tárja a kép felé: »Atyám, atyám bocsáss meg nekem«, tör fel a pár szó ajakán. — Szólt, úrnőm ? kérdi az álomból felriadt dada. — Dadám, emlékszel-e, mikor anyácskám halála után, kinek oly korán kellett elhagyni gyermekét, te tanítottál imádkozni, emlékszel-e az ima szavaira? Én már rég elfeledtem. Imádkozzál, hadd mondjam utánad, hadd legyek gyermek újra. Az öreg előmondotta a kis gyermekkori imaszöveget: »Kis kezemet össze téve szépen, hozzád szólok jó Isten az égben«. A lázas beteg halkan utána imádkozott. Ima után lelke visszaszállt a múltba, melybe oly sok édes s oly sok keserű emlék vegyült. Látja magát gyermeknek, kinek mindene meg van, csak legdrágább kincse — az édesanyja — hiányzik. Látja magát ifjan, boldogság mámorában, amint szive szerelemre gyullad egy ifjú iránt, ki viszont szereti. Látja a borzasztó csapást, mi megfosztja minden boldogságtól; atyja börzén elveszté mindenét s hogy a nyomortól megszabaduljanak, egy idős, az életben kifáradt, de dúsgazdag férfi nejévé kényszeríti. Látja a két évig tartó martiromságát, a durva, önző férj oldalán, ki végre elhagyja egy könnyelmű léha asszonyért. Ekkor feledni akar s ő is az élvezetek mámorába veti magát. Mulatság, hódolók serege, imádók tábora övezi körül, s bár ő nem veti magát a bűn szédítő örvényébe, de jelszava tetszeni, mulatni, feledni. S holnap megfosztják hajától, a bűvös sátortól, s ő tán megvetett, mellőzött asszonnyá válik. Magdolna merően pihenteti szemeit az Üdvözítőn, majd egy feltörő sóhajtás után megerednek könnyei, nedves lesz arca, csipkés párnája. De a köny lemosta, megtisztítá lelkét. Reggel levágták haját, a bűvös haját. Köny nem jött szemébe, mosoly ült arcán, szeme megpihent a szeretett Üdvözítő vérző homlokán s ajka halkan súgva kérdé: — Meg vagy-e velem elégedve? Párbaj és kultura. Hát ezek mit akarnak egymás mellett — kérded nyájas olvasó — mikor egymással a legnagyobb ellenkezésben voltak és lesznek mindenha? Igen, ellentétben vannak, mint ahogy ellenkezik egymással a tüz és a viz, a bömbölő zivatar és a csendes, nyári alkony, a durva bosszúállás és a szerető részvét. Mert ugyebár — nyájas olvasó — már a XX. században volnánk ? abban a században, mely a műveltséget, civilizációt, szóval a kulturát tartja legnagyobb vívmányának, dicsőségének. És látod, mig mi, csak egyetlen csepp a nemzet millióinak tengerében, így elmélkedünk: azt halljuk, hogy mások, a nagyok, a nemzeti művelődésnek fáklyavivői, a jogrendnek őrei — párbajoznak! Párbajoznak, azaz egymás élete ellen törnek; mikoris az egyik birkózó fél a becsületén ejtett foltot bajvívó társa kiontott véréüel akarja lemosni. Hát kultura ez ? Nem. Ez barbarizmus, a XX. század barbarizmusa. Igaz, hogy nem új dolog; régi keletű, de világos bizonyítéka is a korszellem maradiságának. Vagy mondható-e a kulturában való haladásnak az, hogy maguk a törvényhozók tudva vétkeznek a törvény ellen és mikor mellüket verve tolják fel magukat a nép vezetőinek: ugyanennek a népnek példát adnak a törvény kijátszására, megszegésére?! Ez valóban nem haladás, nem kultura, hanem kulturátlanság vagy legfölebb pogány kultura. Minket pedig — nyájas olvasó — ugyebár nem elégít ki a pogány kultura, nekünk keresztény kultura kell ? Igen, keresztény kultura; mert nincs igaza annak a különben nagy államférfiunak, aki úgy általánosította a kultura fogalmát, hogy a keresztény kultura létezési jogát tagadásba vette. Nekünk keresztény kultura kell;; az a kultura, mely nem csupán ismeretet, tudást szerez, hanem egyszersmind az alacsonyságból felemel, a szilárd hit alapján az erkölcsi érzésnek magaslataira vezet. Tudjuk pedig nagyon jól, hogy ezt a hitet és ezt a magas erkölcsi tökéletességet a krisztusi tan adja meg, melynek letéteményese az anyaszentegyház. Azért mélyen elszomorító, hogy még a krisztusi tan követői is, kik jó katolikusoknak vallják magukat, mihelyt kicsinyes szempontból emberi szeszélyük úgy kívánja, az egyház tiltó szavát semmibe sem véve — párbajoznak. Ez pedig nem jó katolikusság, nem keresztény kultura, sőt nem is kultura; hanem átérzése és átélése a hibának,